Kelet-közép-európai kulturális nagytotál

„Abban, hogy megtanultam lengyelül, Andrzej Wajdának is része volt. […] Andrzej Wajdát mintha ősidőktől fogva ismertem volna. Része volt ebben családneve magyaros hangzásának”, áll Kovács István Magyarország Babérkoszorúja és Prima Primissima díjas költő, Széchenyi-díjas történész, polonista Film – költészet – történelem – A 20. század lengyel filmjei és rendezői személyes közelképekben című, korábban már megjelent kötetének alaposan bővített és átszerkesztett könyvének Az epizódszerepek dicsérete – Andrzej Wajdáról – személyesen címet viselő fejezetében, mely éppen 1980-ban jelent meg először.

Az olvasónak az az érzése, hogy Kovács István mindent tud a lengyel történelemről, olyan mélységeiben ismeri azt, amitől az ember valósággal hátrahőköl: olyan könnyedén és elegánsan illeszti az összes tárgyalt művet történeti kontextusba, hogy öröm nézni (olvasni), és minden során átsüt a témája iránt elkötelezett tudós szenvedélye. De nemcsak az íróasztal magányában végzett kutatások során alapos a szerző, hanem az interjúkban is: ugyanis egész sor interjú is szerepel a könyvben, elsősorban Andrzej Wajdával, de a lengyel filmgyártás minden fontos szereplőjével. 

Az Andrzej Wajdával készült interjút teljes egészében is idézni lehetne, de álljon itt most két, napjainkban is megfontolandó részlet belőle: „Hogy miért dolgozom színházban? […] Először is azért, mert többnyire olyan szövegekkel kerülök kapcsolatba, amelyek kiállták az idők próbáját: halhatatlanok. Mindenáron és módon arra törekszem. hogy kihámozzam belőlük mindazt, amit például Shakespeare, Csehov vagy August Strindberg nekem ma mondhat. Nem javítok szövegeiken, nem módosítom jeleneteiket, nem változtatok párbeszédeiken: egyszóval nem adaptálok. Az adott szöveget heteken át abban a reményben olvasom közösen a színészekkel, hogy azok új módon nyílnak meg előttünk, új titkokat fednek fel számunkra. Persze, a kérdéses darabnak színrevitelére az előttem munkálkodók is ugyanezzel a hittel, reménnyel készültek. Egy vagyok közülük, így annál inkább hajt a becsvágy, hogy a darab titkának birtokába jussak.” Illetve íme a válasz a „Megéri a színházi rendezésbe fektetett energia?”, bennem is gyakran felmerülő kérdésre (ráadásul ez a krédó az interjú zárlata is egyben): „Ez is gyakorta nekem szegezett kérdés: miért foglalkozom színházzal, amikor a színre vitt darabokat egy idő után szükségszerűen leveszik a műsorról, és apránként elfelejtik. Ezzel szemben a filmeknek, ha jók, mindig megvan az esélyük, hogy az eljövendő nemzedékeket meghassák, szórakoztassák. Ez tagadhatatlanul így van. De pont a múlandóság, az átmenetiség az, ami engem a színházhoz köt. Mert nemcsak a halhatatlanság és a maradandóság utáni vágy az ember természetes igénye. Szüksége van semmiségének, mulandóságának tudatára is. Éveinek múlásával egyre inkább.” 
 

 

Egyebek mellett szintén szíven ütött a könyv egyik fontos megállapítása a rendszerváltás során bekövetkező változásokról is, amely mintha a teljes közép-kelet-európai kulturális nagytotált leírná. Miután megállapítja, hogy „az 1950-es évek derekától több mint négy évtizedet átívelő lengyel filmművészet egyik szellemi-művészi pillére Andrzej Wajda, Andrzej Wajda életműve. A másik tartóoszlopot Krzysztof Kieślowski munkái alkotják”, így folytatja az eszmefuttatást: 

1989-ben megszűnik a cenzúra. A rendezők kezét és szellemét nem kötötte semmi – a pénzhiányon kívül. Mindent el lehetett nyíltan mondani. A képi nyelvnek megszűnt a cenzúrát kijátszó feladata, s ezáltal a művészi ereje és hitele is erősen megkopott. Tudjuk, hogy az elharapott mondat, az elhallgatott szó, amelynek képi folytatása tanácstalanná tette a gyanús szöveg törlésére mindig kész cenzort, művészileg gazdagíthatta a filmet, s egy villanás alatt bevonta a történetbe a nézőt, aki így a rendező alkotó- és összeesküvő társa lett. A rendszer 1989–1990-es összeomlása után feleslegessé vált ez a művészi kifejező eszközök gazdag tárházát létrehozó sajátos konspiráció. Mindet el lehetett mondani; megszűnőben voltak a lengyel történelem fehér foltjai. És ezzel együtt egyszeriben mintha a néző és a rendező, a befogadó és a közlő közötti bensőséges, egymásra hunyorító kapcsolat, a lelki erőtér is megszűnt volna, amely a közönséget mozgósította, szereplővé tette.

Sajnos, a könyv szinte beláthatatlanul gazdag anyagának csak nagyon kis részét tudtuk ismertetni ebben a recenzióban – éppen ezért jó szívvel arra biztatnánk minden érdeklődő kultúrembert, hogy keresse a könyvet és találja meg benne a maga válaszait, örömeit, tudását – nem csak a lengyel filmművészettel, hanem annál sokkal többel kapcsolatban.

Kovács István: Film – költészet – történelem – A 20. század lengyel filmjei és rendezői személyes közelképekben. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2023.

Borítókép: Kovács István (Fotó: Mirkó István)