Vigyázzállás a stadionban

A Prima Primissima díj 2021. évi kitüntetettje magyar irodalom kategóriában, aki történészként is az olvasmányosságra törekszik. Meggyőződése, hogy személyiségünket gazdagítja, ha kapcsolódunk a történelem ­hőseihez és eseményeihez. Kovács Istvánnak nemrégiben jelent meg a Hamis igazolvánnyal Varsó halálgyűrűjében című műfordításkötete is.

20211209 Budapest Kovács István költő - Prima Primissima díj elismerésben részesült Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet MN Fotó: Mirkó István

– A történészcéhen belül szemére vetették valaha a szakzsargon hiányát?

– Nyugodtan mondhatom, tanulmányaim szépirodalmi árnyalása tekintélyt is kölcsönzött nekem a történésztársak előtt. Költőként is azonnal befogadtak, mert közben persze tudták, hogy kemény kutatómunkát végzek. Bona Gábor, aki több évtizedes munkával összeállította az 1848/49-es szabadságharc tábornokai­nak, törzstisztjeinek, főtisztjeinek életrajzi lexikonait, éppen az olvasmányosságot emelte ki a „…Mindvégig veletek voltunk” – Lengyelek a magyar szabadságharcban című értekezésem jellemzőjeként. A nyelvi mívességet dicsérte, amely nem sérti a tények szentségét.

– A fordítottja is igaz, mert a lírája sem mentes a hiteles történelmi forrásoktól.

– Történészként megismertem emberi helyzeteket és jellemeket, amelyek rám mint költőre is hatottak. Szépirodalmi megformálásukban segítettek a gyerekkori élmények: az én nemzedékem alaptapasztalata, hogy 1956-ról – a maga valóságában – nem lehetett beszélni, de 1848-ról igen. Mi, akik a személyesen átélt 56 emlékét tudatosan őriztük, ösztönösen éreztük, hogy a két forradalom és szabadságharc áttetszik egymáson. Gyerekkori kedves olvasmányom, Rákosi Viktor regénye is azért volt rám különlegesen nagy hatással, mert a 48-as Hős fiúk mögött ott sorakoztak a pesti srácok. A történelmi ismeretek hozzásegítettek ahhoz, hogy költőként is ki tudjam bontani a gyermekkoromat átszövő élményeket. Számomra nem száraz, utóbb reflektorfénybe került történelmi adalék az, hogy amikor a Budapesti Honvéd 1958. június 18-án Lengyelországban játszott a Ruch Chorzów ellen barátságos mérkőzést, a chorzówi stadion 15 ezer nézője egyperces néma vigyázzban tisztelgett a két nappal korábban kivégzett Nagy Imre és mártírtársai emléke előtt. A nézőközönség minden egyes tagját költőtársamnak érzem azóta is. Ha ezekről az élményekről írok, nyelvileg is igyekszem úgy formálni a mondanivalót, hogy az költészetként hasson a befogadóra.

Fedőneve: Agaton

– Beszélgetésünk másik apropója, hogy megjelent a Hamis igazolvánnyal Varsó halálgyűrűjében – Visszaemlékezések a Harcoló Lengyelországra 1939–1946 című műfordításkötete. Találkozott a szerzővel, a regényes életű Stanisław Jankowskival?

– Varsói lakásában kerestem fel a szerzőt, fedőnevén „Agaton” századost 1985 májusában. Az akkor 74 éves, jó tartású öregúr kedvesen fogadott. Egy pillanatra még a felesége, könyvének egyik hőse is belépett a dolgozószobába, amelynek falán a Szolidaritás kalendáriuma függött. Ebből is tudtam, hogy nem járok rossz helyen. Jankowski úr örült, hogy könyve magyarul megjelenhet. Mire azonban sor került volna a hétszáz oldalas visszaemlékezés kiadására, jött a rendszerváltozás, és az Európa Könyvkiadót privatizálták. Akkoriban olvastam, talán Gabriel García Márqueztől, milyen bravúrral szabadították ki a börtönből társaikat a mexikói gerillák. A Nobel-díjas kolumbiai író története bejárta a világot. Agaton könyvéből tudtam, hogy számos hasonló – ha nem nagyobb – bravúrt végrehajtottak a lengyelek is a második világháborúban. Kár, hogy hőstetteiket lassan maguk is elfelejtik, én azonban szeretném megmutatni a magyaroknak, hogy a lengyelek a legreménytelenebb helyzetben – két totalitárius hatalom harapófogójában és nyugati szövetségesei által kiszolgáltatottan – is milyen önfeláldozó hősiességgel tudtak harcolni a megmaradásért.

– Ki volt Agaton?

– A londoni emigráns lengyel kormány megbízásából Angliában mintegy hatszáz lengyel diverzáns ejtőernyőst képeztek ki, s közülük 316-ot dobtak le 1941 februárja és 1944 decembere között Lengyelországban. Feladatuk volt, hogy a londoni kormány lengyelföldi Honi Hadseregébe betagolódva részt vegyenek az ellenállás szervezésében és irányításában. A Lengyelországban ledobott „csendes-sötét” ejtőernyősök közé tartozott Stanisław Jankowski építészmérnök, akit 1942 márciusában dobtak le. A Lengyel Földalatti Állam Honi Hadseregének dokumentumhamisító részlegét vezette. Az utolsó pillanatig hihetetlen hatásfokkal. A németek gyakran tartottak Varsó utcáin „embervadászatot”, amelynek során az utcán tartózkodó embereket begyűjtötték. Rosszabb esetben rövid időn belül agyonlőtték, németországi kényszermunkára küldték vagy Auschwitzba hurcolták őket. Jobbik esetben igazoltatás után elengedték azokat, akiknek papírjait rendben találták. Agatonék a dokumentumhamisítást oly tökélyre vitték, hogy a Honi Hadsereg hamisított útlevelekkel, iratokkal és ebédjegyekkel ellátott ágensei még a Német Birodalomban és Franciaországban is biztonságosan mozoghattak. A Lengyel Földalatti Állam másként nem is tudott volna működni. A csendes-sötét ejtőernyősökkel egyébként még Angliában közölték, hogy ledobásuk után legfeljebb hat hónapot élnek. Többségük esetében ez így történt. Agaton túlélte a háborút. Megírta emlékiratait, és már a kilencvenedik életévét is betöltötte, amikor 2002-ben meghalt.

Szobrok Teleki Pálnak

– A fordításkötet megjelenése után most milyen témán dolgozik?

– A közös lengyel–magyar történelmet írom. Tavasszal megjelenik az első kötet lengyelül: a két nemzet története a kezdetektől Báthory István haláláig. A lengyel–magyar barátság példátlan fenomén a világtörténelemben, amely jól működik drámai történelmi helyzetekben. Hála istennek most békés időszakot élünk, mégsem kellene megfeledkezni a barátságról. Önálló munkáim és fordításaim azért születnek, hogy tudatosítsam a magyar olvasókban, milyen hihetetlen értéke van ennek a barátságnak. Örömmel tölt el, hogy a népi diplomácia kiválóan működik. Olyan eset csak magyar–lengyel viszonylatban történhet meg, hogy kézilabdameccsre jönnek a lengyel szurkolók Veszprémbe, s a hazaiak gőzölgő gulyáskondérokkal fogadják őket. Fontos azonban, hogy ne csak érezzük, de tudjuk is, milyen értéket képviselünk, mi mindenért érdemes egymást becsülni. Nem kis munka árán, apránként a lengyel történelmi tudat ­részévé válik, hogy 1920 augusztusában Piłsudskinak a magyar lőszerszállítmány utolsó pillanatban történő beérkezésével sikerült megállítani a bolsevik ­Vörös Hadsereget és fordítani a háború menetén. A lengyelek az utóbbi évben hálából két egész alakos szobrot állítottak ­Teleki Pálnak. Ebben része van a magyar történészek kutató- és felvilágosítómunkájának is. Fontos a múlt ismerete. Nyugat-Európában már kiiktatták a történelmet a fő tárgyak közül, akárcsak az irodalmat. Nem kell belőlük érettségizni. Ez a módja annak, hogy az emberek észrevétlenül beleolvadjanak a masszába. Én az ellenkezőjére biztatok mindenkit: ha személyes viszony fűz bennünket a történelem hőseihez és eseményei­hez, az gazdagítani fogja a személyiségünket, s megvéd a fájdalommentesen pusztító manipulációtól is.

Névjegy: Kovács István 1945-ben született Budapesten. Költőként a Kilencek csoportjával indult a pályája, az Elérhetetlen föld című antológiával. Több műfordítása is napvilágot látott Magyarországon és Lengyelországban, tudományos munkái nélkülözhetetlenek a magyar–lengyel viszonylatban, különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lengyel vonatkozásaiban.

Borítókép: Kovács István (Fotó: Mirkó István)