– Költő, író, műfordító, történész és polonista, aki volt krakkói főkonzulként is otthonosan mozog a kultúrdiplomáciában. A személyiségéből fakad ez a többszólamúság?
– Semmiféle tudatosság nem volt ebben. Bár lehetséges, ha nem kezdek verset írni 1965 őszén, harmadéves egyetemista koromban, akkor ma történész sem vagyok. A vers hozta magával a műfordítást, és a műfordítás teremtette nyelvi műhelyből tértem vissza vagy tértem meg a történelemhez. 1969 végén megjelent a Kilencek antológiája Elérhetetlen föld címmel. Nagy László írt hozzá előszót, és ő volt az, aki engem beajánlott az Európa Könyvkiadó lengyel irodalmi vezetőjének. Így jelent meg első műfordításom: Edward Stachura Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn című regénye, amely tulajdonképpen ritmikus próza, prózaversfolyam. Ezt tekintem első szépirodalmi munkámnak, amely előbb látott napvilágot, mint bemutatkozó, Havon forgó ég című verseskötetem. Majd lefordítottam Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című „tényirodalmi” művét, amely megtanított az esszéírás fortélyaira. Akkor még nem tudtam, milyen nagy hasznát veszem ennek, de 1982-ben megkeresett a Móra Könyvkiadó Így élt sorozatának szerkesztője, hogy „mentsem meg”, mert az, akit megbízott a Bem-életrajz megírásával, felvette az előleget, és eltűnt a kocsmák forgatagában, a könyvnek pedig pár hónapon belül meg kell jelennie. Marian Brandys szellemi műhelyében pallérozódottan magabiztosan álltam a feladat elébe.
A kutatás narkózisa
– Az Így élt Bem József című kötet nyomán tanítványai is nemegyszer Bem apóként emlegetik.
– Ez igaz, bár hozzá kell tenni, hogy már húsz évvel túléltem Bem apót, így lehetnék akár Bem nagyapó is. Tény, hogy az Így élt Bem József életem legnagyobb példányszámú könyve – 43 ezer példányban jelent meg. Sikere is hozzájárult ahhoz, hogy megbíztak: írjam meg az 1848-as magyar szabadságharc lengyel légiójának történetét. A légió parancsnoka, Józef Wysocki tábornok vezetett el a levéltárba, s az ottani munka oltotta belém a kutatás már-már narkotikus szenvedélyét.