– Költő, író, műfordító, történész és polonista, aki volt krakkói főkonzulként is otthonosan mozog a kultúrdiplomáciában. A személyiségéből fakad ez a többszólamúság?
– Semmiféle tudatosság nem volt ebben. Bár lehetséges, ha nem kezdek verset írni 1965 őszén, harmadéves egyetemista koromban, akkor ma történész sem vagyok. A vers hozta magával a műfordítást, és a műfordítás teremtette nyelvi műhelyből tértem vissza vagy tértem meg a történelemhez. 1969 végén megjelent a Kilencek antológiája Elérhetetlen föld címmel. Nagy László írt hozzá előszót, és ő volt az, aki engem beajánlott az Európa Könyvkiadó lengyel irodalmi vezetőjének. Így jelent meg első műfordításom: Edward Stachura Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn című regénye, amely tulajdonképpen ritmikus próza, prózaversfolyam. Ezt tekintem első szépirodalmi munkámnak, amely előbb látott napvilágot, mint bemutatkozó, Havon forgó ég című verseskötetem. Majd lefordítottam Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című „tényirodalmi” művét, amely megtanított az esszéírás fortélyaira. Akkor még nem tudtam, milyen nagy hasznát veszem ennek, de 1982-ben megkeresett a Móra Könyvkiadó Így élt sorozatának szerkesztője, hogy „mentsem meg”, mert az, akit megbízott a Bem-életrajz megírásával, felvette az előleget, és eltűnt a kocsmák forgatagában, a könyvnek pedig pár hónapon belül meg kell jelennie. Marian Brandys szellemi műhelyében pallérozódottan magabiztosan álltam a feladat elébe.
A kutatás narkózisa
– Az Így élt Bem József című kötet nyomán tanítványai is nemegyszer Bem apóként emlegetik.
– Ez igaz, bár hozzá kell tenni, hogy már húsz évvel túléltem Bem apót, így lehetnék akár Bem nagyapó is. Tény, hogy az Így élt Bem József életem legnagyobb példányszámú könyve – 43 ezer példányban jelent meg. Sikere is hozzájárult ahhoz, hogy megbíztak: írjam meg az 1848-as magyar szabadságharc lengyel légiójának történetét. A légió parancsnoka, Józef Wysocki tábornok vezetett el a levéltárba, s az ottani munka oltotta belém a kutatás már-már narkotikus szenvedélyét.
– A történészcéhen belül szemére vetették valaha a szakzsargon hiányát?
– Nyugodtan mondhatom, tanulmányaim szépirodalmi árnyalása tekintélyt is kölcsönzött nekem a történésztársak előtt. Költőként is azonnal befogadtak, mert közben persze tudták, hogy kemény kutatómunkát végzek. Bona Gábor, aki több évtizedes munkával összeállította az 1848/49-es szabadságharc tábornokainak, törzstisztjeinek, főtisztjeinek életrajzi lexikonait, éppen az olvasmányosságot emelte ki a „…Mindvégig veletek voltunk” – Lengyelek a magyar szabadságharcban című értekezésem jellemzőjeként. A nyelvi mívességet dicsérte, amely nem sérti a tények szentségét.
– A fordítottja is igaz, mert a lírája sem mentes a hiteles történelmi forrásoktól.
– Történészként megismertem emberi helyzeteket és jellemeket, amelyek rám mint költőre is hatottak. Szépirodalmi megformálásukban segítettek a gyerekkori élmények: az én nemzedékem alaptapasztalata, hogy 1956-ról – a maga valóságában – nem lehetett beszélni, de 1848-ról igen. Mi, akik a személyesen átélt 56 emlékét tudatosan őriztük, ösztönösen éreztük, hogy a két forradalom és szabadságharc áttetszik egymáson. Gyerekkori kedves olvasmányom, Rákosi Viktor regénye is azért volt rám különlegesen nagy hatással, mert a 48-as Hős fiúk mögött ott sorakoztak a pesti srácok. A történelmi ismeretek hozzásegítettek ahhoz, hogy költőként is ki tudjam bontani a gyermekkoromat átszövő élményeket. Számomra nem száraz, utóbb reflektorfénybe került történelmi adalék az, hogy amikor a Budapesti Honvéd 1958. június 18-án Lengyelországban játszott a Ruch Chorzów ellen barátságos mérkőzést, a chorzówi stadion 15 ezer nézője egyperces néma vigyázzban tisztelgett a két nappal korábban kivégzett Nagy Imre és mártírtársai emléke előtt. A nézőközönség minden egyes tagját költőtársamnak érzem azóta is. Ha ezekről az élményekről írok, nyelvileg is igyekszem úgy formálni a mondanivalót, hogy az költészetként hasson a befogadóra.
Fedőneve: Agaton
– Beszélgetésünk másik apropója, hogy megjelent a Hamis igazolvánnyal Varsó halálgyűrűjében – Visszaemlékezések a Harcoló Lengyelországra 1939–1946 című műfordításkötete. Találkozott a szerzővel, a regényes életű Stanisław Jankowskival?
– Varsói lakásában kerestem fel a szerzőt, fedőnevén „Agaton” századost 1985 májusában. Az akkor 74 éves, jó tartású öregúr kedvesen fogadott. Egy pillanatra még a felesége, könyvének egyik hőse is belépett a dolgozószobába, amelynek falán a Szolidaritás kalendáriuma függött. Ebből is tudtam, hogy nem járok rossz helyen. Jankowski úr örült, hogy könyve magyarul megjelenhet. Mire azonban sor került volna a hétszáz oldalas visszaemlékezés kiadására, jött a rendszerváltozás, és az Európa Könyvkiadót privatizálták. Akkoriban olvastam, talán Gabriel García Márqueztől, milyen bravúrral szabadították ki a börtönből társaikat a mexikói gerillák. A Nobel-díjas kolumbiai író története bejárta a világot. Agaton könyvéből tudtam, hogy számos hasonló – ha nem nagyobb – bravúrt végrehajtottak a lengyelek is a második világháborúban. Kár, hogy hőstetteiket lassan maguk is elfelejtik, én azonban szeretném megmutatni a magyaroknak, hogy a lengyelek a legreménytelenebb helyzetben – két totalitárius hatalom harapófogójában és nyugati szövetségesei által kiszolgáltatottan – is milyen önfeláldozó hősiességgel tudtak harcolni a megmaradásért.
– Ki volt Agaton?
– A londoni emigráns lengyel kormány megbízásából Angliában mintegy hatszáz lengyel diverzáns ejtőernyőst képeztek ki, s közülük 316-ot dobtak le 1941 februárja és 1944 decembere között Lengyelországban. Feladatuk volt, hogy a londoni kormány lengyelföldi Honi Hadseregébe betagolódva részt vegyenek az ellenállás szervezésében és irányításában. A Lengyelországban ledobott „csendes-sötét” ejtőernyősök közé tartozott Stanisław Jankowski építészmérnök, akit 1942 márciusában dobtak le. A Lengyel Földalatti Állam Honi Hadseregének dokumentumhamisító részlegét vezette. Az utolsó pillanatig hihetetlen hatásfokkal. A németek gyakran tartottak Varsó utcáin „embervadászatot”, amelynek során az utcán tartózkodó embereket begyűjtötték. Rosszabb esetben rövid időn belül agyonlőtték, németországi kényszermunkára küldték vagy Auschwitzba hurcolták őket. Jobbik esetben igazoltatás után elengedték azokat, akiknek papírjait rendben találták. Agatonék a dokumentumhamisítást oly tökélyre vitték, hogy a Honi Hadsereg hamisított útlevelekkel, iratokkal és ebédjegyekkel ellátott ágensei még a Német Birodalomban és Franciaországban is biztonságosan mozoghattak. A Lengyel Földalatti Állam másként nem is tudott volna működni. A csendes-sötét ejtőernyősökkel egyébként még Angliában közölték, hogy ledobásuk után legfeljebb hat hónapot élnek. Többségük esetében ez így történt. Agaton túlélte a háborút. Megírta emlékiratait, és már a kilencvenedik életévét is betöltötte, amikor 2002-ben meghalt.
Szobrok Teleki Pálnak
– A fordításkötet megjelenése után most milyen témán dolgozik?
– A közös lengyel–magyar történelmet írom. Tavasszal megjelenik az első kötet lengyelül: a két nemzet története a kezdetektől Báthory István haláláig. A lengyel–magyar barátság példátlan fenomén a világtörténelemben, amely jól működik drámai történelmi helyzetekben. Hála istennek most békés időszakot élünk, mégsem kellene megfeledkezni a barátságról. Önálló munkáim és fordításaim azért születnek, hogy tudatosítsam a magyar olvasókban, milyen hihetetlen értéke van ennek a barátságnak. Örömmel tölt el, hogy a népi diplomácia kiválóan működik. Olyan eset csak magyar–lengyel viszonylatban történhet meg, hogy kézilabdameccsre jönnek a lengyel szurkolók Veszprémbe, s a hazaiak gőzölgő gulyáskondérokkal fogadják őket. Fontos azonban, hogy ne csak érezzük, de tudjuk is, milyen értéket képviselünk, mi mindenért érdemes egymást becsülni. Nem kis munka árán, apránként a lengyel történelmi tudat részévé válik, hogy 1920 augusztusában Piłsudskinak a magyar lőszerszállítmány utolsó pillanatban történő beérkezésével sikerült megállítani a bolsevik Vörös Hadsereget és fordítani a háború menetén. A lengyelek az utóbbi évben hálából két egész alakos szobrot állítottak Teleki Pálnak. Ebben része van a magyar történészek kutató- és felvilágosítómunkájának is. Fontos a múlt ismerete. Nyugat-Európában már kiiktatták a történelmet a fő tárgyak közül, akárcsak az irodalmat. Nem kell belőlük érettségizni. Ez a módja annak, hogy az emberek észrevétlenül beleolvadjanak a masszába. Én az ellenkezőjére biztatok mindenkit: ha személyes viszony fűz bennünket a történelem hőseihez és eseményeihez, az gazdagítani fogja a személyiségünket, s megvéd a fájdalommentesen pusztító manipulációtól is.
Névjegy: Kovács István 1945-ben született Budapesten. Költőként a Kilencek csoportjával indult a pályája, az Elérhetetlen föld című antológiával. Több műfordítása is napvilágot látott Magyarországon és Lengyelországban, tudományos munkái nélkülözhetetlenek a magyar–lengyel viszonylatban, különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lengyel vonatkozásaiban.
