– Mit hoznak otthonról? Mindketten az országhatárokon túli területeken nevelkedtek.
Galán Angéla: – Ákos a Vajdaságban nőtt fel, én meg Pozsonyban, de mindkettőnkre igaz, hogy gyerekként a magyar kultúrával való kapcsolódás egy fontos dolog volt. Járt nekünk az Új Szó és a Sme, a legnagyobb szlovák napilap, de gyakrabban néztük a magyar tévét, mint a szlovák műsorokat. Amikor pedig Budapestre jöttünk, az nagy esemény volt: megvásárolhattam a magyar ifjúsági lapokat, magazinokat, könyveket. Anyai nagyszüleim nem voltak értelmiségiek, de a II. világháború után, a reszlovakizáció éveiben, a nagymamám azt mondta: a nyelvünket és a hitünket nem adjuk. Ez az akkori világban egyértelmű állásfoglalás volt. Ma már sokkal hamarabb megtörténik az asszimiláció a határainkon. Nem tudom, hogy ma Magyarország egy szlovákiai fiatalnak tud-e annyira érdekes lenni, mint valaha nekem volt.
Zámborszki Ákos: – Mondhatom én is a saját példám alapján, hogy gyerekként a magyar könyvek, képregények és a magyar televízió műsorai sokat jelentettek nekünk. A 80-as, 90-es években Szegedről, Hódmezővásárhelyről hoztuk haza a magyar irodalmat. Ma a fiataloknak a nemzeti identitásukkal egyszerűen nincs idejük foglalkozni. Ott a világháló, ahonnan ömlenek az önmeghatározást irányító tartalmak, ez megnehezíti az identitáskeresést. A kérdés az, hogy mely kulturális értékek irányíthatják a fiatalokat az anyaország felé. Mert abból, amiket a forgatásokon tapasztaltunk a határon túli fiatalokkal való beszélgetések során, kiderült: nekik ma kevésbé vonzóak például a magyar filmek a külföldiekkel szemben.
– Amikor készítik a sorozat epizódjait, átgondolják, hogy ezt vajon milyen korosztály nézi majd? Kiknek készül?
Z. Ákos: – Ha valaki nyitott arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon, akkor rá fog találni a Szomszédaink, a magyarok sorozatra. Jellemzően nem a legfiatalabbak nézik, de levetítették már gimnazistáknak is, és őket mondjuk érdekelte. Egyébként nagy megtiszteltetés számunkra, hogy több egyetemen tananyagnak számítanak a dokumentumsorozat darabjai, tehát sikerült olyan filmeket alkotnunk, amelyek objektíven mutatják be a határainkon élő kisebbség és a velük élő többségi társadalmak viszonyát. Ami a konkrét nézettségeket illeti, a szlovák részt majdnem félmillióan látták, ami egy dokumentumfilmnél elég komoly eredmény. Több százezren nézték meg a Szerbiáról és a Romániáról szóló részeket is.
G. Angéla: – Az első négy rész online premierje anno az Indexen futott, mert azt szerettük volna elérni, hogy ez a téma minél több emberhez eljusson. Úgy érezzük, az a tény, hogy élnek más identitással és más gyökerekkel rendelkező, határon túli magyarok az országon kívül, mindenkit érdekelhet. Semleges, tudatosan elfogulatlan módon közelítettük meg a témát. A filmek az idősek számára azért lehetnek érdekesek, mert ők nagyobb távlatokban gondolkodnak, a fiataloknak meg a nyitott hangvételük miatt.
– A különböző epizódok kapcsán nyilván kritikákat is kaptak, és szóba került a „trianonozás”. Ami azért érdekes, mert ez a sorozat sokkal inkább kapcsolatot, beszélgetést kezdeményez, nem ítélkezik.
Z. Ákos: – Ahogy Bárdi Nándor történész fogalmazott: a mindenkori politikai elit felelőssége a határon túli magyarságról való gondoskodás, hovatartozás nélkül. A határon túli magyarokról nem lehet a trianoni döntés ismerete nélkül beszélni, hiszen ennek a történelmi eseménynek a következtében kerültek a határokon túlra egyes országrészek.
– Közös munkájuk még a Szlovákmagyarok című 48 perces filmmel kezdődött, ami egy kicsit véletlenszerűen hozta össze kettejüket, ugyanakkor nagyon komoly visszhangja is volt.
G. Angéla: – A kettő érdekesen találkozott össze az életünkben. 2011-ben diplomáztam az SZFE-n, majd elmentem az „Angi jelenti” műsor válogatójára. Ebben a sorozatban dolgoztunk együtt először Ákossal, akivel jól összecsiszolódtunk. Már 10 hónapja dolgoztunk közösen, amikor a Szomszédaink, a magyarok tervezetével megkeresett Ákos, közben pedig az M1 bemutatta a Szlovákmagyarokat, ami a Filmszemlén szintén szerepelt 2012 tavaszán – ennek köszönhetően terjesztettek fel a Gundel művészeti díjra, illetve a Junior Prima díjra.
A Szlovákmagyarok az első olyan film volt, ami hangsúlyosan személyes nézőpontból közelített meg egy témát, amit addig főleg politikai szűrökön keresztül vizsgáltak. Szlovákiában elég nagy vihart kavart, mert ott éppen akkor volt a népszámlálás, és sokan a kicsit provokatív címválasztást egyfajta állásfoglalásnak gondolták. Megpróbáltak ebbe politikai üzeneteket is belemagyarázni, amit nehezen viseltem. Ákos a Szomszédaink, a magyarok projekt kapcsán érezte úgy, hogy a dokumentumfilmnek jót tenne egy közvetlen, emberi hang, így 2012 nyarán közösen belevágtunk a sorozatba. A filmeknek kezdetben csak a rendezője volt Ákos, később a producere is; én voltam a riporter, együtt szerkesztettük.
Z. Ákos: – A Szomszédaink, a magyarok arról szól, hogy mit jelent ma határon túli magyarnak lenni. Azt akartuk megmutatni, hogy mit gondol a többségi nemzet az ott élő magyarokról, hogyan jönnek ki egymással, melyek azok a közös történelmi pontok, amelyek mentén elkezdődhet a párbeszéd. Felszínre akartuk hozni a toposzokat, amik meghatározzák ezt a viszonyt: mik a vélt vagy valós sérelmek? Az öt epizód ad minderről egy teljes képet.
– És mivel szembesültek a filmek készítésekor?
Z. Ákos: – A sorozatban a szórványmagyarság közösségeinek jövőjét is megmutatjuk. Hiába szeretnénk 130 ezer fős kárpátaljai magyarságról beszélni a háború, az elvándorlás és egyéb politikai események árnyékában. Mostanra nagyjából 80 ezer magyar élhet ott. Amikor a kárpátaljai részt forgattuk, egy egész osztálynyi gyerek szülei már mind külföldön dolgoztak: Csehországban, Németországban. A nevelés pedig jobb híján a nagyszülőkre, nagynénikre maradt – talán ezért is járhattak ezek a gyerekek magyar iskolába. Láttuk, hogy ezekben a régiókban ma a sikeres többséghez tartozás, az anyagi biztonság vágya sokkal erősebb, mint az identitás erősítésének vágya. A Vajdaságban 330 ezer emberről beszéltünk anno, most meg már csak 185 ezer főről van szó. Horvátországban 14 ezer fős magyar kisebbséggel számoltunk, és a filmünk végére születtek meg a legújabb adatok: itt is már csak 10 ezren élnek.
G. Angéla: – Ahhoz, hogy ugyanúgy tudjak beszélgetni például a Székely Gárda tagjával vagy a Noua Dreapta, a román szélsőjobb politikusával, elfogulatlanság kell. Meg kell próbálni érteni az álláspontokat, akkor is, ha adott esetben nem értek velük egyet. Persze mindig lesznek olyan mozzanatok a filmekben, amelyek nem illeszkednek egyik politikai oldal narratívájába sem.
– Ugyanakkor ezek a történetek valamiképpen mindenkit érintenek ebben az országban. A transzgenerációs traumák öröklődnek, végigkísérik az életünket több nemzedéken át. Legfeljebb nem akarjuk ezeket a felszínre engedni.
G. Angéla: – A transzgenerációs történetek szerintem is nagyon fontosak. Tudomásul kell venni, hogy egy mai középiskolás számára „Trianon már hideg emlékezet” (Ablonczy Balázs történész kifejezése ez), nem tapadnak hozzá érzelmek, még ha a dédpapa mesélhetett is róla. Azért tartjuk fontosnak, hogy a filmjeinkben megszólaljanak fiatalok, gyerekek, vegyes házasságban élő párok, hogy így hozzuk közelebb, tegyük befogadhatóvá, átélhetővé a történelemórán hallottakat.
– Kezdtek-e valamit a saját családfájukkal, amikor a filmsorozattal dolgoztak? Hogyan hatott ez a filmes munka a saját identitásukra?
Z. Ákos: – Én már korábban foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel, de annyira szerteágazó volt, hogy nehéz lett volna az adatokat összeszedni. Ugyanakkor szívesen utánajárnék a családom történetének. A kisebbségi létemmel a dokumentumfilmjeinken keresztül voltam kénytelen foglalkozni, így ez egyfajta szembenézés is volt a saját kettős identitásommal. Sokat segített a feldolgozásban, hogy megismertem a többi határon túli terület magyar kisebbségének a helyzetét.
G. Angéla: – Amikor érettségiztem, az irodalomérettségin az egyik feladat egy esszé volt, „Az én 20. századom” címmel, és én már akkor is a családomról írtam. Mindig érdekelt a múltam, de a határontúliságommal nekem is ambivalens viszonyom volt. Kicsit másképp beszéltem, mint a budapestiek, sok dolgot nem értettem, mikor idejöttem. Miután elindult az első közös műsorunk, az Angi jelenti, eleinte az egész határon túli téma tabu volt köztünk Ákossal. A határontúliság ugyanis egy skatulya lehet, ezt tudtuk, amitől igyekeztünk távol tartani magunkat. Plusz ezzel gyakran együtt járhat önbizalomhiány, kisebbrendűségi érzés. De ha fel tudjuk dolgozni a kisebbségi léttel járó nehézségeket, fokozott érzékenység, nagyobb empátia lesz az eredménye.
– Volt-e példaképük, akit követtek, amikor a Szomszédaink, a magyarok epizódjain dolgoztak?
Z. Ákos: – A munka előtt igen, a munka során már nem. Olyankor én már igyekszem is kerülni ezt. A belső hangomat épp elég erősnek érzem ahhoz, hogy az alapján dolgozzak. 2010-ben kaptam a legjobb dokumentumfilm rendezéséért járó díjat a 41. Magyar Filmszemlén, az Utolsó előadás című filmemért, ami egy családi vándorcirkusz életéről szólt. Velük kapcsolatban sem akartam megnézni korábbi filmeket, hogy ne befolyásoljon abban, amit csinálok, ne befolyásolja, ahogyan én látom őket.
G. Angéla: – A külföldiek közül inspirált Christiane Amanpour, a CNN ikonikus újságírója, az ő nyitottsága, humánuma. Az SZFE-n Fekete Ibolya filmrendező volt a vezető tanárom a diplomafilmem készítésekor. Az ő odaadása, emberi történetek iránti érzékenysége is követendő példa volt számomra a munkában. De talán a legfontosabb, hogy szenvedéllyel tudjuk csinálni a munkánkat, hogy tudjunk hinni benne. Ez ad értelmet az egésznek.
Borítókép: Galán Angéla és Zámborszki Ákos (Fotó: Teknős Miklós)
