Régóta tisztelettel figyelem Felvidéken élő pedagógus ismerőseim munkáját, akik szinte egész életüket arra tették-teszik föl, hogy egy-egy helyi magyar iskolát életben tartsanak, hogy minél több gyereket a magyarság számára megőrizzenek. Sajnos (rajtuk kívül álló okokból) ez egyre kevésbé sikerül. Gyakran rácsodálkozom arra is, hogy számukra mennyire eleven a magyarsághoz tartozás, a hazaszeretet érzése. Hasonló tiszteletet ébresztettek bennem a Magyarság Háza filmes portrésorozatának szereplői, akik minket, magyarokat képviselnek a világ különböző szegleteiben. Felemelő volt látni, hogy határon túli magyarok – valaki ezt a kifejezést határtalanul magyarokra változtatta – mennyire másképpen élik meg a nemzeti összetartozás érzését, mint mi itthon. A nemzeti ünnepek jó esetben arra is lehetőséget adnak, hogy az egyén egységbe forrjon a közösséggel, az összmagyarsággal. Itthon ennek az összetartozásnak a megélése ritkán valósul meg.
Az olyan kifejezések, mint nemzeti érzés, nemzeti összetartozás már jórészt elkoptak, átszíneződtek, patetikusnak, érzelgősnek hatnak, vagy teljesen kiüresedtek. Számomra a filmekben szereplő magyarok példája nyomán kapták vissza a valódi tartalmukat. Ahogyan azt is tőlük tudhatjuk meg, hogy mit jelent az ember életében az anyanyelv, a magyar hagyomány, és miért rendkívül fontos, hogy ezeket tovább éltessük.
A nemzeti összetartozás évében, 2020-ban fogott bele a Magyarság Háza annak a különleges portrésorozatnak a megvalósításába, amelynek eredményeként ötvenhárom közel egész estés film született Mi, magyarok címmel, Portrék, önvallomások, beszélgetések alcímmel.
Az alkotások a Kárpát-medencében és különböző magyar diaszpórákban élő egyéneket, közösségeket mutatnak be külhoni alkotók közreműködésével. Egy éven át forogtak a kamerák, készültek a felvételek tizenhét országban. Argentína, Ausztrália, Csehország, Dél-Afrika, Finnország, Horvátország, Kanada, Magyarország, Nagy-Britannia, Románia, Spanyolország, Svédország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna és az USA voltak a forgatások helyszínei.
A szereplők a legkülönfélébb foglalkozásokat űzik. Találunk köztük apácát, színészt, borászt, cipészt, exszépségkirálynőt, írót, gátőrt, hegyi pásztort, festőművészt, de megismerkedhetünk rockzenekarral, foci- és kézilabdacsapattal, egy zárda lakóival és egy legendás kocsma törzsvendégeivel is. Hihetetlenül széles a paletta, és színesek a bemutatott személyek, közösségek. Ezt a változatos társaságot az köti össze, hogy mindannyian életük egyik legfontosabb feladatának érzik, hogy saját környezetükkel megismertessék a magyar kultúra valamely szeletét, és gyermekeiknek, unokáiknak továbbörökítsék a magyar nyelvet, a nemzeti hagyományokat. Többen vélik úgy, hogy kellemes dolog soknemzetiségű, multikulturális környezetben élni, de elvesznének ebben a színes forgatagban, ha nem tudnának a gyökereikbe, nemzeti identitásukba kapaszkodni. Életükkel cáfolják meg azt a már-már közkeletű vélekedést, hogy a nemzet valami poros, kiüresedett fogalom volna.
Az alkotások természetesen nem az ünnepekről szólnak. Nem is közvetlenül a magyar identitás kérdése áll a középpontban. Ha szóba kerül, akkor mindig a helyén van, időnként felemelően, néhol felkavaróan.
Ezek a filmek a szokásos értelemben vett portrék, s mint ilyenek, érdekesek, informatívak. Bemutatnak egy valamilyen szempontból különleges, közfigyelmet érdemlő embert.
Általában olyat, aki szép sikert ért el a szakmájában, és ezenkívül a közösségért – amely általában az ottani magyarságot jelenti – is sokat tesz. Az alkotók a főszereplőik mindennapjait láttatják. Isszák a reggeli kávét, felhúzzák a csizmát a gyerek lábára, sétálnak a téren, pihennek, nézelődnek egy parkban, beszélgetnek a családtagokkal, barátokkal, és természetesen végzik a napi munkájukat. Mondhatni, a napi rutin jelenik meg leggyakrabban. A főszereplőkön keresztül megismerjük a szűkebb-tágabb környezetet, a – sokszor nagyon egzotikus – tájat, a helyi társadalmat, és bepillantást nyerünk a hivatás, a szakma titkaiba is.
A portrék között találkozunk kihalófélben lévő szakmák képviselőivel, mint amilyen például Pósa Gábor szabadkai cipész fiatalember, akitől megtudjuk, hogy az időseknek azért is nagyon fontos a javítóműhely, mert a lábuk a kitaposott, jól illeszkedő cipőket érzi kényelmesnek, nem az újat és a merevet. (Mi más jutna eszünkbe erről, mint Van Gogh bakancsos csendéletei, ahol az elnyűtt lábbelik gazdáik gondterhelt, nehéz életét is szimbolizálják?!)
Ősi mesterséget űz Tankó András is, az utolsó hegyi pásztorok egyike. Szent Mihály napja (szeptember 29.) után Gyimesben a pásztorok leterelik jószágaikat a kaszálórétekre. Már csak néhány hetet töltenek a havason, mielőtt leköltöznek a faluba telelni. Hajdan százak keltek útra ilyenkor, ma azonban csupán néhányan űzik ezt a kihalóban lévő mesterséget. Tankó András beavat a pásztorélet szépségeibe-nehézségeibe, miközben Tamási Áron és Wass Albert műveit idéző tájakon pásztáz a kamera. Ma már sajnos nem éri meg ilyen módon állatokat tartani, meg fognak szűnni a hegyi legelők. A vadon és lakói, a farkasok, rókák, medvék visszaszerzik az uralmat a tájon.
A borászportrék jóvoltából a borkészítés több évszázados hagyományaiba pillantunk bele.
A talaj, a mikroklíma és a bor közötti kapcsolatról, az ősi és újra felfedezett szőlőfajtákról is érdekes információkat ismerünk meg. Sok esetben már idegennek érezzük saját értékeinket, újra fel kell építeni a magyar márkákat. A régi-új eljárással készült borokat külföldön gyakran többre becsülik, mint itthon. Maurer Oszkár, a legérdekesebb borászfilm főszereplője azt vallja, a bor üzenetváltás Isten és ember között: egyik részről áldás, a másikról imádság. Talán a legszebb borról szóló esszét író Hamvas Béla is magáénak érezné ezt a gondolatot.
A Londonban élő Paládi-Kovács Krisztina néptáncoktató arról beszél, a néptánc nemcsak technika, mozdulatsor, hanem óriási közösségszervező és identitásképző ereje is van.
Amikor megkérdezik tőle Londonban, hogy miért hangsúlyozza a tánc során a férfi- és a női szerepeket, nem lehet-e gendersemlegesen magyar néptáncot járni, határozott nemmel válaszol. Ebben a táncban a férfierő és a női finomság kiegészíti egymást, meghatározottak a szerepek, ahogyan ez a hagyományos népi kultúrából adódik évszázadok óta.
A zenészek, hagyományőrzők sorából semmiképpen nem hagynám ki Bonapartian Eduardót, aki a nevéhez méltóan különleges, egzotikus személyiség. Eduardo magyar–örmény származású fiatalember, aki Argentínában született, ott él, és lelkesen őrzi a magyar néphagyományt. Eduardo pszichológus, emellett a Regős néptáncegyüttes vezetője, családja és baráti köre szinte kivétel nélkül virtuóz módon járja a magyar táncokat, énekeli a magyar népdalokat.
Felejthetetlenül színes egyéniség az Erdélyben élő Nyikó Anetta is, aki mozgássérültként született, kerekesszékben tölti a napjait. Bár mindene a zene, a művészet, mégis informatikusként keresi a kenyerét. Mint a slam poetry művelője, sorstársai nehézségeire is felhívja a figyelmet. A sikeres fiatal nők közé tartozik Bakos Evelin délvidéki elméleti fizikus is, aki jelenleg a W-bozon egy ritka bomlási folyamatát vizsgálja a svájci CERN részecskegyorsító intézetben. Tévézés közben, repülőgépen szívesen horgol, hobbija még a kertészkedés, és gyönyörűen énekel magyar népdalokat.
A különleges személyiségek mellett sok közösséget, csapatot is megismerünk a sorozatból.
Meg kell említeni a London Angels londoni magyar kézilabdacsapatot, Dunaszerdahely focicsapatát, a Rómeó vérzik nevű zenei formációt, de nem lehet kihagyni a sorból a Kerecsen Motoros Egyesületet sem. Az utóbbiakról szóló film a sorozat egyik legfelemelőbb alkotása.
(Mi, magyarok – Portrék, önvallomások, beszélgetések portréfilmsorozat)
Borítókép: Az erdélyi Nyikó Anetta, aki mozgássérültként született, a slam poetry művelőjeként sorstársai nehézségeire is felhívja a figyelmet (Fotó: Matúz Gábor)
