A pincebogár valójában nem bogár, hanem egy rákokhoz közel álló rovar. Bár a nevében szerepel a pince szó, és tényleg gyakran előfordul ott, ennek oka egyszerű. A nedvességet és a magas páratartalmat keresi, és rajong az ott tárolt, nedvdús gyökerekért. A köznyelvben több, eltérő rovart is pincebogárnak hívnak. Ilyen például a foltos pinceászka (Qniscus asellus), a gyászbogárfélék közül pedig a halottbűzű bogár (Blaps mortisaga) és a közönséges bűzbogár (Blaps lethifera). Nem állítom, hogy ha a gyanútlan közönség az előbbi ismeretekkel felvértezve beül a nagyváradi Szigligeti Színház Én, a féreg – Kafka-kabaré című előadására, akkor kevésbé éri sokkhatás, mint egyébként. Azt viszont igen, hogy sosem árt, ha a színházlátogató utánanéz, kinek is tartják, minek is nevezik valójában, már csak az önidentitás felszabadító megélése okán is. Ízelt lábú önazonosság ez, mert hogy a nagyváradi előadás bogara, kedves néző, te vagy.
A Transilvania Színpadon és a nézőtéren – akárcsak Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélésében – Gregor egy napon arra ébred, hogy bogárrá változott. Fáradt, gyenge, beteg: aggódik, hogy elkésik a munkából, de képtelen kibújni az ágyából. A családtagok nem értik, hogy mi történt vele, egyenként járulnak a gyengélkedő féreg szobájába, aggódnak, hogy mi lesz így velük, ha elapad a munkabér, miből fognak megélni. A történet végén – persze csak azután, hogy kiderül: Gregort immár pincebogárként munkahelyén is elismerik, sőt címlapra is fotózzák – már a családnak sem kellemetlen, hogy a kenyérkereső fiatalember kissé másként él majd a jövőben, mint ők.
A nagyváradi Szigligeti Színház az elmúlt években számos kitűnő előadást vitt színre. Elég, ha csak a Botos Bálint rendezte Szép Ernő: Lila ákác, a Tóth Tünde által jegyzett A tigris vagy éppen a Novák Eszter nevével fémjelzett Csiky Gergely: Buborékok című produkciókra gondolunk.
A friss színházi szellemiségű, járatlan utakon haladó és a közönségcsalogató darabok mellett olykor meghökkentő bemutatókat tartó társulat ezúttal fergeteges abszurd kabarét kínál. Kárpáti Péter drámaíró darabja görbe tükröt tart a közönség elé, Kovács D. Dániel rendezése pedig kiforgatja önmagukból a saját maga által lefektetett színházi formákat is.
A játékteret hosszanti irányban óriási lakásfal, ajtószerkezet osztja két részre: a színpad mélyén feltárul a konyha, a közönséghez közelebb eső rész pedig a nézőtérrel együtt Gregor szobája (díszlettervező: Szakács Ferenc). A többnyire hétköznapi ruhákban megjelenő családtagok (jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz) a játék során a közönséghez fordulnak, majd összeszámolják lábaikat, mintha sok kis – vagy egyetlen nagy? – Gregor ülne a székeken. A színlapon az is olvasható, hogy egy Néző nevű szereplő is feltűnik az előadásban, aki folyamatosan kommentálja az estét, kifejezi elégedetlenségét a látottakkal kapcsolatban: ez igazán botrány, hogy itt Nagyváradon már mindent megengednek maguknak a színházban! Hol az éteri tisztaságú, szépségesen nemes művészet? És így tovább.
Az alkotók fricskája telibe talál. A hátam mögött négy tisztesen ősz hölgy foglalt helyet, elegáns kiskosztümben, még brossuk is volt, s talán nem olvasták el figyelmesen az ismertetőt, mert felültek a nézőtéri kellemetlenkedőnek, helyeselnek, bólogattak:
Így is van, ahogy mondja. Már évek óta. Ki is mennek mindjárt, többet ide se jönnek...
A nézőtér majdnem lefordult a székekről a nevetéstől, de nem viháncolhattak sokáig, ugyanis a rendezés a következő negyedórára teljes sötétségbe burkolta a közönséget. Érdekes tapasztalat, hogy ki meddig bírja: van, aki figyelmesen fülel, más élvezi, hogy palira veszik, a harmadik a telefonját nyomkodja, a hölgykoszorú pedig döbbenetében elhallgat. Az előadást a színészek közös, önfeledt tánca zárja (zeneszerző: Trabalka Cecília).
Természetesen a felszín alatt mély emberi drámák is meghúzódnak. Az apa lassacskán elfogadja fiát olyannak, amilyenné vált, az anya is átbillen az aggódás és a tenni akarás ólomsúlyú hegyfokán. Csak Gregor szerelme tart ki elejétől fogva imádottja mellett így is, úgy is, legyen akármilyen. Az előadást a kitűnő színészek koncentrált figyelme és a többségében befogadó, nyitott nézők partneri közössége teszi teljessé.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Vigh László Miklós)
