– A Faust, az elkárhozottnak már a színrevitele is kész regény: a harminc esztendeje született kompozíció ősbemutatója 2016-ban volt a Müpában, idén pedig Pécsett debütál a mű. Mi hátráltatta a bemutatót?
– Furcsa módon alakult a zenemű sorsa, habár a Faust-feldolgozást a Magyar Állami Operaház felkérésére írtam még 1994-ben. Eredetileg Fodor Antal koreográfussal ültünk le átgondolni, hogyan lehetne Goethe drámájából nagyszabású, teljes estét betöltő táncjátékot létrehozni. Majd jött a politikai változás, az Operaház élére is új vezetők kerültek, és a balettigazgató hallani sem akart Fodor Antalról. Kijelentette – mint valami Horger Antal úr –, hogy ameddig ő itt az igazgató, addig nem lesz Faust-bemutató. És nem is lett – az Operaház közönsége a mai napig sem láthatta a produkciót.
– Fiókba került a darab?
– Eleve úgy gondolkodtam, hogy részleteiben is megszólaltatható legyen, ezért sok esetben két befejezést írtam, lekerítettem a tételeket. Négy zenekari szvitet állítottam így össze, a bemutatók után rendre meg is jegyezte a kritika, hogy a Faust üvölt a táncszínpad után. Hát most végre a közönség is megbizonyosodhat erről! A Balett Szvitet és a Faust halálát fúvószenekarra hangszereltem – játszották szerte a világon, és lemezre vették többek közt tokiói és amerikai zenekarokkal –, majd megjelent a zenemű dupla lemezen a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának közreműködésével. Így maradt élve a darab.
– Talán még gazdagabb is az utóélete, mintha minden akadály nélkül jutna el a közönséghez.
– Én is ezt tapasztaltam, főleg miután elkészítettem a Parafrázis zongorára Faust és Margit szerelme című művet.
Az alapötletet egyébként Liszt Ferenc adta, aki így népszerűsítette korának legszebb dallamait: a kortársak operáiból is készített parafrázist, ha nem volt lehetősége zenekari bemutatóra. Liszt mintájára megírtam tehát a Parafrázis… című, virtuóz zongoradarabot – igazi kihívás eljátszani!
Sokáig nem is volt, aki vállalkozott volna az előadására, mígnem megmutattam zeneakadémiai növendékemnek, Holics Lászlónak. Abban a pillanatban igent mondott a feladatra, készült azután nagyszerű rádiófelvétel a közreműködésével, így végül ez a mű is elindult a maga útján. Az igazi népszerűséget azonban Balázs János hozta meg a parafrázisomnak, bár erről csak jóval az események után szereztem tudomást. Balázs János úgy meséli, hogy kortárs műveket mutattam zeneelmélet órán, köztük a parafrázisomat, amibe ő rögtön beleszeretett. Megkereste Holics Lászlót, és megszerezte tőle a kottát. Évekkel később hallottam: zeneakadémiai vizsgáján is ezt játszotta, óriási sikerrel. Amikor 2014-ben 19 ország művészei közül elnyerte a Rising Star Évad művésze díjat, hangversenyt adott Európa legjelentősebb koncerttermeiben, és a műsorán minden alkalommal szerepelt a Parafrázis… – Liszt Mefisztó-keringője után. A Faust-téma tehát terítéken volt. Egyszer csak látom, hogy Balázs János koncertet ad a Müpában, gondoltam, elmegyek, meghallgatom, hogyan adja elő ezt a virtuóz művet. A legmagasabb technikai tudás birtokában játszotta. Koncert után odaléptem hozzá: – Te, miért nem kerestél meg eddig? – kérdeztem. Onnantól olyan szellemi együttműködés alakult ki közöttünk, amire alig van példa a zenetörténetben.
– Mindig is feszegette a határokat, figyelte, hogy mire képes egy előadóművész. Tanítványai inspirálták az alkotásban?
– Óriási szerencsém, hogy rendkívüli, világcsúcs produkciókra kész művészekkel dolgozhattam együtt világéletemben. Ezért is jöttem haza Kölnből 1975-ben, bár Karlheinz Stockhausen tanítványaként Németország bármelyik elektronikus stúdiójában tárt karokkal fogadtak volna. De úgy voltam vele, hogy én itthon akarok valami újat és eredetit létrehozni.
Ehhez kitűnő előadóművészek voltak a segítségemre, többek között Geiger György trombitán, Hőna Gusztáv harsonán, Bazsinka József tubán, Baráti Kristóf hegedűn vagy Matuz István, aki úgy játszott fuvolán már a hetvenes években, mint akkor senki a világon. Adottságainak felhasználásával született meg a Matuziádák című sorozatom, amelyben számos új játéklehetőséget alkalmaztam: hangszínmodulációt, playback technikát, a körlégzés különféle lehetőségeit, hogy a közönség azt hihette, négy Matuz játszik egyszerre! Teljesen új zenei világ született: leesett az álla, aki csak hallgatta.
– Ehhez a hatáshoz hozzájárult az is, hogy a németországi ösztöndíj után a kor legmodernebb elektronikus technikájával – szintetizátorral, elektromos orgonával, hangfalakkal, erősítőkkel – érkezett haza?
– Két elektronikus stúdió is működött Kölnben, amelyek riválisok voltak, ezért ami hangkutatáshoz használatos elektronikus készülék akkoriban létezett, azt mind beszerezték. A Stockhausen vezette stúdióban, akárcsak Hans-Ulrich Humpert professzor akusztikaóráin, igyekeztem minden újdonságot megismerni, és a tanulságokat is megtapasztalni.
Modern eszközökkel lehetőségem nyílt feltérképezni a hang mikrovilágát, belső életét, a frekvencia, az amplitúdó vagy a hangszín változásait. A hanganalízisek az összefüggéseket is feltárták a zenei paraméterek között, és kiderült: egy hang felbontása, szűrése új hangminőséget eredményez. Ezek a szenzációs felfedezések természetes módon izgattak engem, és a lehetőségek végtelensége ihletett sok későbbi élő elektronikus zenemű komponálására. Tulajdonképpen az új hangkutatási eredmények megújították a hangról alkotott képemet.
– Meddig tágíthatók a zeneszerzés határai?
– Mivel a hangot többé nem pontszerű jelenségként szemlélem, hanem folyamatként, visszaléphetek akár a kőkorszakba is, amikor még nem voltak kialakult hangmagasságok, csupán gesztusok. Idézzük csak fel az emberi lélek természetes, hétköznapi megnyilvánulásait: a „hórukk” kiáltást vagy a „jaj” csúszó hangot, amelynek le-föl mozgása grafikusan is leírható. A zene legalapvetőbb építőkövei ezek.
– Bazsinka József tubaművész Dubrovay László: Solo No.3. – A kezdet címmel tartotta meg székfoglaló előadását január végén a Magyar Művészeti Akadémián. A mű első tétele a szél, a levegő hangjaival indul. A természet fizikai valósága mellett a hétköznapi, emberi környezet is inspirálja? Mi minden lehet ihlet forrása?
– Az igazság az, hogy minden hang lehet zene. Vannak korok, amikor kifárad az a zenei szövet, amivel mi, komponisták dolgozunk. Mit lehet ilyenkor tenni? Például hátratekinteni, visszafordulni a reneszánsz és a középkor zenéje felé vagy még korábbi századokig, és ezen az úton eljuthatunk egészen addig, ahol már csak a gesztus marad. Ahol a hangmagasság mögül előtűnnek a konkrét magasságok és mélységek.
A hang formája, mozgása, folyamata a legősibb eszközünk, amelyhez mindig visszanyúlhatunk. Ilyenekkel kezdtem el kísérletezni a tanítványaimmal, egészen elképesztő volt például Bazsinka József, aki azzal jött be az órámra egyszer, hogy neki huszonöt másodperc elindítani egy hangot a tubán. Ebbe a folyamatba tehát bele lehet nyúlni, de úgy, hogy minden pillanatát uraljuk a műveletnek.
Kísérleteinkből sok közös tudás származott: a kiváló előadóművészek virtuóz játéka ihlette a Solo-sorozatot, amely tizenöt különböző hangszerre írt szóló művet tartalmaz. Minden egyes darabja valóságos attrakció, amelynek során az előadóművész megmutathatja, mire képes a hangszerén. Az ilyen attrakcióknak persze a közönség körében is mindig nagy sikere van.
– Az együttműködés másik formája valósult meg a Magyar Művészeti Akadémián, ahol a különböző művészeti ágak képviselővel kezdeményezett párbeszédet. Milyen alkotások születtek a közös gondolkodásból?
– Amikor megalakult a Makovecz-féle egyesület, kevesen voltunk, de olyan kezdeményező egyéniségek, akik nem szégyelltek az ötleteikkel odalépni másokhoz.
Gyurkovics Tibor a maga fantasztikus személyiségével vagy hat zeneszerzőnek nyomta a kezébe a Por-verset: – Tessék megzenésíteni! És majd ha kész lesz, elő is fogjuk itt adni.
Tényleg előadtuk! Zeneszerzőként számtalan lehetőségem adódik az ideális együttműködésre írókkal vagy szobrász- és festőművészekkel, engem ugyanis az irodalom és a képzőművészet egyaránt érdekel.
– Erről tanúskodnak művei: a Csontváry – három szimfonikus kép zenekarra, a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című szimfonikus mese vagy a Szózat. Ebbe a sorba tartozik a Faust, az elkárhozott is?
– A világ olyan sokrétű, és a nagy művészek alkotásaiban minden benne van. Benne van az ördög és benne van a Jóisten. Illetve: az ördög és a Jóisten is bennünk van. Faustban konkrétan. Bukott alak, aki az élet harmóniáját, szépségét, de a boldogság tünékenységét is megtapasztalja. A zene persze sokkal komplexebb annál, hogy néhány szóval ki tudnám fejezni ezt a disszonanciát. Goethe azzal oldja a feszültséget, hogy Isten megbocsát. A megbocsátás – a lélek megmentése – óriási lehetőség. Igen ám, de elég csak körbenézni a világban, és azt látjuk: manapság valahogy a megmentésbe is belekeveredik az ördögi kacaj. Ezt a bizonytalanságot adja vissza a Faust, az elkárhozott utolsó akkordja, ami legyen bár gyönyörű, mégis van benne disszonancia.
