„Mutathatjuk a nyomort, de azzal nem érünk el változást”

Lapunk két tehetséges fotográfusa a 42. Magyar Sajtófotó pályázaton több díjat is bezsebelt. Bach Máté és Éberling András közel tíz éve dolgoznak együtt a Magyar Nemzetnél. Kapcsolatukról, a lelkükből való alkotásról pedig mindent elárul az a mondat, amit Máté egy közös munkánk alkalmával mondott nekem: „András már ismer annyira, hogy a képeimből, képes megállapítani, hogy mennyire voltam jelen a munkában.” A díj kapcsán szóba jöttek a kezdetek, és meséltek a művészet lényegéről, arról hogy miért küldetése mindkettőjüknek a szépség, a tiszta és felemelő pillanatok megragadása és annak átadása.

Fotó: Bach Máté

Az emberábrázolás–portré (egyedi) kategóriában az első és a második helyet is Éberling András, a Magyar Nemzet fotósa, a Mediaworks fotódiviziójának vezetője nyerte Sándor János nyugalmazott színházi rendező, illetve Takács Gábor és a relativitáselmélet fogalma című képeivel. A művészet (egyedi) kategóriában szintén a Magyar Nemzet egyik fotósa, Bach Máté lett az első Bánhidi Lilla krimiíróról készített alkotásával, de a mindennapi élet (egyedi) kategóriában is harmadik helyezést ért el Gondoskodás című fotója. 

Sándor János nyugalmazott színházi rendező. Fotó: Éberling András

– Mikor és minek a hatására fogalmazódott meg, hogy ezt a szakmát válasszák?

Éberling András:  – 1998-ban kezdtem el fotózni, akkor még Pécsen a Művészetek Házában dolgoztam, ahol rengeteg kiállítás volt, amiben segédkezni kellett, és ott jött ez az érzés, hogy milyen jó lenne fotózással foglalkozni. Később a Mai Naphoz kerültem immár Budapestre, ahol rengeteg inger ért, a célok pedig jöttek egymás után, hogy milyen jó lenne belsős lenni – utalt a főállású státusra – vagy, hogy milyen jó lenne egyszer úgy fotózni, hogy több idő van rá. Innentől már teljesen biztos voltam benne, hogy ezt akarom csinálni, aztán pedig elég korán jöttek a gyerekek, olyankor az ember már nem feltétlenül ugrál, csak csinálni akarja a szakmát és kihozni belőle a legtöbbet.

Bach Máté: – 2005 -ben, huszonkét éves koromban kerültem kapcsolatba a fotográfiával. Nagyon szerettem fesztiválozni, – még most is –  és egy régi ismerősöm blogjára volt lehetőségem akkoriban fesztiválképeket készíteni. Abszolút autodidakta módon, mindenféle tudatosságot nélkülözve fotóztam, mellette szociális munkásnak tanultam a főiskolán. Ebben az időszakban dolgoztam másfél évet a Magyar Vöröskeresztnél Családok és Anyák Átmeneti Otthonában. Főiskola közben huszonnégy évesen tudatosodott bennem az érzés, hogy komolyabban is szeretnék a fotózással foglalkozni. Ezt követően beiratkoztam Stalter ASA Fotósiskolájába, és ahogy beléptem a műhelybe tudtam, hogy ez lesz az én utam. Időközben az USA-ban egy teljes nyári szezont végig dolgoztam, mint konyhai kisegítő egy gyerektáborban. Majd utána volt lehetőségem utazni az Államokon belül, a külföldi lét pedig tovább segített engem a dániai ösztöndíjamhoz.

A visszajelzések miatt fontosak a díjak?

É. A.: –Minden visszaigazolás fontos, főleg ami pozitív, az tud igazán adni. Nagy különbséget viszont nem teszek aközött, hogy kitől, honnan jön. Az is elismerés ha a vezetőség, ha egy kolléga, vagy egy interjúalany ad visszajelzést, az mind örömöt tud okozni. Az, hogy most ez a Magyar Sajtófotótól jött, szintén annyi, hogy örülünk neki, mert szakmailag mondták, mert egy versenyben veszel részt, eszerint a többiekhez képest is előrébb helyezkedsz az egy pluszt ad, de az életünket nem változtatja meg. Az viszont tény, hogy ebben a felgyorsult világban kevesebb idő jut a visszaigazolásokra, az értékelésekre ez a díj pedig hozzájárul mindehhez. Nagyon sokáig nem is pályáztam, egyszerűen csak nem éreztem fontosságát, vagy nem volt olyan képem, aminél úgy éreztem, hogy mindenképpen be kell adni. A multiexpozícióval készült fotómban például nagyon sok munkám volt, mert volt hogy nem úgy sikerült, ezért többször is újrapróbáltuk. Az viszont sokat segített, hogy az interjúalany is nagyon kísérletező kedvében volt, ezáltal szerencsére a legjobb kép került mind az újságba, mind a pályázatba. A visszaigazolás mindig jó de művésznek, vagy éppen fotóriporternek nem megy olyan ember, aki a kétkedések mellett ne érezné magába azt, hogy ő meg tudja és meg is akarja valósítani azt a feladatot.

B. M.: – A Magyar Sajtófotó-pályázaton most nyertem először díjat. Ez az elismerés viszont azért felemelő érzés, mert
két olyan képemmel tudtam eredményt elérni, amivel úgy érzem, hogy önazonos tudok lenni. A szakmai elismerés, amiben részesültem idén, egy nagyon fontos állomás az életemben, erőt ad most nekem, ebből szempontból lényeges, de az ember elsősorban nagyon szeressen képet alkotni,
és ha magad előtt úgy érzed, hogy ez egy szép kép, akkor az egy csodálatos érzés. Innen nézve pedig a nem díjakért kell fotografálni. Nekem hála Istennek vannak olyan területek, mint például a portrék készítése írókról, amiket nagyon szeretek. Illetve a Fénypecázás-sorozatom, ahol szintén kapok pozitív visszajelzéseket a képeimre, amik nem nem feltétlenül a szakmából jönnek. Emellett van az a szakmai megerősítés a rovaton belül – ez a napi munkákra koncentrálodik –, ami nagyon fontos visszajelzés. Természetesen vannak azok fotográfus kollégák, akiknek bízom a látásuk tudásában.

– András, a díjakat is portré kategóriában nyerte, és az Instagram-oldalán is több fotó van ebben a témában. Ez áll a legközelebb önhöz?

É. A.: – Nincs kifejezetten olyan, szeretem minden részét, mert mindegyik tud olyan helyzeteket hozni, ami közel áll hozzám, vagy ami érdekel, vagy amiből egy teljesen új dolgot látok meg. Egy ideje az fontos – persze ez idővel érett meg –, hogy nem akarok nyomasztó dolgokat csinálni. A világban, amikor már nagy többségében mindenhonnan vizuálisan negatív dolgok áradnak felénk, fontosnak tartom azt, hogy ezt elkerüljem. Sokkal nehezebb feladat, de sokkal nagyobb értéket is hozhatunk létre, ha jó dolgokat próbálunk meg érdekesen bemutatni. Volt, hogy megkaptam azt is, hogy a képeim túl ártatlanok, és igen, én erre törekedtem. Elismerem azonban az ezzel ellentétes teljesítményt is, annak is van helye, csak én úgy gondolom, hogy mutathatjuk a nyomort, de azzal igazán változást nem fogunk elérni. Az emberekben már létrejött egy olyan közöny, ami nem vált ki belőlük semmit. Próbálom akár egy kicsit fanyar vagy érdekes humorral ötvözni a közlésmódomat. Az idő híján olyan dolgokat keresek, amiket jártamban-keltemben is le tudok fotózni, ami körülvesz.

– Máté, az egyik fotósorozata a Fénypeca, ami a sokfélesége miatt témáját tekintve behatárolhatatlan. Itt ösztönszerűen, ráérzésre választja ki, vagy látja meg a „megfelelő pillanatot”?

B. M.: – Itt nincs szigorú keret vagy koncepció. Technikailag is változatos az alkotási folyamat, van, hogy telefonnal készülnek, de olyan is, hogy analóg kamerával fotózok, vagy pedig digitális technikával. Minden esetben vannak különbségek. Semmilyen szinten nem szeretném bezárni magam, egy téma keretei közé sem. Számomra a legfontosabb az a pillanat, amit meglátok abban környezetben, ahol vagyok. Ez a része ösztönös, de a komponálás az már tudatos. A fénypecázás számomra egy nagy játék, és boldoggá tesz egy-egy szép apró pillanatnak az észrevétele.

Borítókép: Bach Máté díjnyertes alkotása Bánhidi Lilla krimiíróról. (Fotó: Bach Máté)