Sokan eltemették már az AC/DC-t, idei európai turnéjukat is döccenők sora nehezíti. A július 17-i stuttgarti koncertjükön például kisebb pánik tört ki, miután a kivetítőkön a vészkijáratokon való távozásra szólították föl az embereket, miközben erre nem volt semmi ok. Július 21-i pozsonyi koncertjük pedig túlzás nélkül megbénította a szlovák főváros közlekedését.
Bár a föntiek nem az együttes, hanem a koncertszervezők hibái, az ausztrál rockbanda az utóbbi években olyan válságperiódust élt át, ami más együttesek végét jelentette volna. 2014-ben visszavonult, majd 2017-ben elhunyt a banda egyik alapító gitárosa, Malcolm Young, a szólógitáros Angus Young testvére. A távozásával keletkezett űrt a Young család egy másik tagja, Malcolm unokaöccse, Stevie töltötte be, sikerrel, hiszen azóta is az AC/DC tagja.
Két évvel később, 2016-ban folytatódott a hanyatlás, bejelentette visszavonulását az 1973 óta működő bandával 1977 óta folyamatosan játszó basszusgitáros, Cliff Williams, és hallásproblémákra hivatkozva, a Rock or Bust turné közben megváltak az énekestől, Brian Johnsontól is. Utóbbi veszélyes lépés volt, hiszen az AC/DC identitásának különösen fontos része az énekes egyedi orgánuma, amit elképesztően nehéz pótolni. (Az eredeti énekes, Bon Scott 1980-as halála után kis híján meg is szűnt az együttes, a tagok már a kilépést fontolgatták, ám az akkor megérkező Johnson képes volt visszahozni a hiányzó hangot.) Amikor bejelentették, hogy az énekest a nyolc évvel ezelőtti turnén a Guns N’ Roses frontembere, Axl Rose pótolja majd, sokan rossz viccnek gondolták az egészet, ami totális bukást eredményez majd. Mégsem ez történt, Rose korrekten helytállt ideiglenes szerepében, még törött lábbal is.
Az AC/DC a káoszon 2018-ban kezdett úrrá lenni, amikor világossá vált, hogy visszatér a csapatba a 2015-ben távozott Phil Rudd dobos, valamint Cliff Williams, sőt Brian Johnson is. A friss lendületet azonban keresztülvágta a 2019-ben berobbanó Covid-járvány. Ám a tagok ezalatt sem unatkoztak, a 2014-es, vegyes fogadtatású album után, 2020-ban kiadták tizenhetedik, Power Up című lemezüket, ami méltó volt a banda újraéledéséhez.
A Power Up turnéjára azonban 2024-ig várni kellett – és a világ nagy részének továbbra is kell, a koncertkörút ugyanis csak európai állomásokat tartalmaz. Ezek egyike volt a vasárnapi, július 21-i pozsonyi koncert, ami a június végi bécsi duplázástól eltekintve az egyetlen helyszín a térségünkben, így borítékolható volt, hogy sokan lesznek rá kíváncsiak, magyarok is. Így is lett,
több mint százezer ember gyűlt össze az alig 475 ezres Pozsony régi repülőterén, amire a város nem volt és nem is lehetett felkészülve. Ez, ahogy várható volt, kisebb-nagyobb káoszt is okozott.
Az érkezés még viszonylag rendben lezajlott, a déli kapunyitás és az AC/DC este 9-es kezdése között ugyanis volt elég ideje mindenkinek elfoglalnia a helyét. A fél 12 körüli befejezéskor azonban százezer ember indult egyszerre haza, a többség gyalog. A tömegközlekedést metró híján a vonat képviselte, a közeli vasútállomásról 15 percenként indítottak vonatokat a pozsonyi főpályaudvarra, de a peronokon így is annyian zsúfolódtak össze, mint még soha. Taxiról ilyen helyzetben álmodni sem érdemes, a környező utakat egyébként is a tömött sorokban, de békésen és rendezetten vonuló irdatlan embertömeg foglalta el. A pozsonyi koncert esetében a leglassabb közlekedési eszköznek az autó bizonyult, a koncerthelyszín mellett berendezett parkolóból – szervezői irányítás híján – egymás hegyén-hátán, 10-15 sorban próbáltak meg az autók kijutni az utakra – amik a tömeg miatt egyébként is zárva voltak. A helyszíni beszámolók szerint voltak olyan rajongók, akik még hajlani 4 után is az autójukban rostokoltak étlen-szomjan, arra várva, hogy végre elhagyhassák a területet.
A koncert helyszíne madártávlatból a szervező cég Facebook-oldalán:
Rossz döntésnek bizonyult a szervezők részéről a fizetési rendszer is: a fesztiválokhoz hasonlóan külön chippel, illetve applikációval lehetett csak fizetni a koncerthelyszínen lévő büfésátraknál, ahelyett, hogy elfogadták volna az egyszerű bankkártyát, ami egyébként is ott lapult mindenkinek a zsebében.
A zenére azonban nem lehetett panasz. Az előzenekarként fellépő The Pretty Reckless jól megalapozta a hangulatot, az énekesnő Taylor Momsen (akit színésznőként több amerikai filmben és sorozatban is láthattunk) erőteljes hangja hozta a kívánt energiaszintet.
Az AC/DC valósággal berobbantotta a koncertet, és olyan lendülettel zenélték végig a két és fél órát, mintha nem is egy több mint ötvenéves banda nagypapakorú tagjairól lenne szó.
A hangosítás is jó volt, az amfiteátrum mintájára berendezett, óriási füves területen úgy helyezték el a hangfalakat és a kivetítőket, hogy a hátrébb állók se szenvedjenek hiányt. Brian Johnson is jól énekelt, hiába kritizálják sokan, még mindig több hangja van, mint sok más együttes frontemberének valaha is volt. Angus Young ikonikus mozgásával többször végiggaloppozta a színpadot, a tizenkilencedikként eljátszott Let There Be Rock című szám után pedig legalább húszperces gitárszólóval szórakoztatta a közönséget (és persze saját magát), ezzel mindenki számára világossá vált: az AC/DC tagjai tényleg őszintén élvezik, amit csinálnak. Nem sok olyan együttes van, amely képes százezer embert a Pozsony melletti pusztába csábítani, ahonnan a szervezési problémák ellenére is életre szóló élménnyel távoznak. Az AC/DC viszont ilyen. Ha pedig így van, miért kéne abbahagyniuk a zenélést?
