A Centrál Színház vállalkozása különösen figyelemre méltó: a kortárs drámairodalom egyik legjelentősebb alkotásához nyúltak, amely az elmúlt évtizedekben modern Médeia-történetként vált ismertté. A hazai ősbemutató 21. évfordulóján tűzték műsorra Marina Carr legmeghatározóbb művét, A Macskalápon című mitikus elemekkel élő sorstragédiát. A történet egy nehéz vidék, a láp nevelte, hányattatott sorsú nőről szól, a tűzvésztekintetű Hester Swane-ről, a legyőzhetetlennel is harcba szálló női őserő megtestesítőjéről.
A Macskalápon története
A történet a másik mellett való elköteleződés mindent felülíró fontosságáról szól szülőként, társként, emberi lényként. Fájdalmasan ismerős, mégis elementáris erővel hat. Puskás Samu rendezése – aki újrafordította a darabot – pontosan érzi az anyag súlyát. Az előadás egyetlen felvonásban, megszakítás nélkül hömpölyög végig a nézők előtt, mintha a történet valóban egyetlen, végzetes nap alatt teljesedne ki. Ez a dramaturgiai döntés különösen erős hatást kelt: nincs menekvés, nincs fellélegzés, a nézőnek végig kell járnia Hester Swane sorsának minden stációját.
A Macskalápon egy ír mocsárvidéken játszódó napot ölel fel, hajnaltól alkonyatig. A mocsárvidék ködös, baljós tája nem puszta háttér, hanem szinte önálló szereplő. Misztikus atmoszférája egyszerre idézi meg a kelta mondák világát és a mindennapi emberi konfliktusokat. A történetben élők hétköznapi figurák, mégis mintha a sors és a legendák határán léteznének. Az előadás középpontjában természetesen Hester Swane alakja áll, akit Martinovics Dorina formál meg nagy erejű, szenvedélyes alakításban. Hester a környék rejtélyes-gyönyörű láplakójának, Josie Swane-nek a gyermeke, akit elvándorló édesanyja hétévesen magára hagyott. Egyszerre sérült és erős, sebezhető és félelmetes figura. Nem könnyű szeretni, de lehetetlen közömbösen szemlélni. Martinovics Dorina játéka pontosan ezt a kettősséget ragadja meg: minden gesztusában ott a büszkeség, a fájdalom és a pusztító indulat. A történet napján Hester válaszút elé kényszerül: a Macskalápon marad és szembeszáll az őt kiközösítő nép haragjával, vagy elköltözik és utat enged saját hétéves kislánya, Josie Kilbride apjának és annak újdonsült párjának. Martinovics Dorina így nyilatkozott a szerepről: –
A pályán töltött húsz évem alatt eljátszott összes balsors sújtotta karakterre Hester Swane teszi fel a koronát. Bátor, de nem azért, mert nem fél, hanem mert a félelem dacára megy és csinálja
– mondta. A szereplőgárda rendkívül erős. Básti Juli tekintélyt sugárzó jelenléte külön súlyt ad a történetnek, míg Csoma Judit szuggesztív alakítása a darab misztikus dimenzióját erősíti. Szabó Kimmel Tamás, Gáspár Sándor, Hermányi Mariann és Pálfi Kata pontosan megrajzolt karaktereket hoznak létre, akik együtt adják ki azt a közösséget, amely egyszerre ítélkezik és fél a tragédia felé sodródó nőtől. A hétéves Josie Kilbride karakterét kettős szereposztásban két kiváló gyerekszereplő, Pavletits Leona és Sisák Sára kelti életre. A díszlettervező Takács Lilla, a jelmeztervező Kárpáti Enikő.
Külön figyelmet érdemel az előadás nyelvezete. Puskás Samu friss fordítása megőrzi Marina Carr szövegének nyers, élőbeszédszerű karakterét, miközben mai hangon szólal meg. A darab humora – amely olykor meglepően karcos – ellenpontozza a tragédia súlyát, és még közelebb hozza a szereplőket a nézőkhöz.
A Macskalápon nem könnyű színházi élmény. Nem az a fajta előadás, amely után könnyed beszélgetéssel sétál ki az ember a színházból. Inkább az a megrendítő tapasztalat, amely még órákkal később is gondolatokat kavar. A darab a hűségről, az árulásról, a generációkon át öröklődő traumákról beszél, olyan kérdésekről, amelyek ma talán még aktuálisabbak, mint amikor Marina Carr megírta művét. Az előadás megrendít, lenyűgöz és gondolkodásra késztet, vagyis pontosan azt nyújtja, amit a nagy tragédiáktól várunk: katarzist. És ez a katarzis a Macskalápon születik meg.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!