Megnéztük a darabot, amellyel visszatért Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó + galéria

Egyetlen díszlet, négy szerep, életképes dialógusok, jól játszható karakterek. David Auburn biztonsági játékos, jól építkező, önmaga egyszeri konfliktusán túlmutatni nem kívánó, mondhatni, merészség nélküli drámája a Pulitzer- és Tony-díjig emelte, mi több az Egy bizonyítás körvonalai a XXI. század legtöbbet játszott Broadway-előadásává nőtte ki magát. A Centrál Színház ismét egy profiljába illő darabot állított színpadra, így a választás kevésbé, a szereposztás – balesetük után most először áll újra együtt színpadra Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia, ismét apa-lánya szerepben – annál inkább teheti „zajossá” az előadást, melyet a főpróbán volt alkalmunk megnézni.

Fotó: Kurucz Árpád

Catherine (Szász Júlia) egy nagyra becsült matematikus huszonéves lánya, aki épp most helyezte örök nyugalomra édesapját. 

Fotó: Kurucz Árpád

Robert (Horváth Lajos Ottó) egykor tehetséges, úttörő professzor volt, hosszan tartó mentális betegségben szenvedve halt meg. 

Catherine éveken át gondját viselte ragyogó szellemű, de labilis apjának, halála után egyedül marad fájdalmával, apja jegyzeteivel és a kérdéssel: mit kezdjen magával. 

Nővére, Claire (Balla Eszter) úgy érzi, kezébe kell vennie húga sorsának irányítását, és feltűnik Tom (Puskás Dávid), az apa egykori tanítványa is, aki az öreg jegyzeteit tanulmányozza. Miközben Catherine egyre jobban megismeri Tomot, és megtudja Claire terveit – szeretné, ha New Yorkba költözne vele, ahol megfelelő ellátásban részesül –, a lehető legnyugtalanítóbb problémával kell megküzdenie: vajon mennyit örökölt apja őrültségéből vagy éppen zsenialitásából?

David Auburn olyan történetet intencionált, amelyben a matematikai és érzelmi egyenletek, a racionális és emocionális ütköznek össze. E feszültség megteremtése, majd fenntartása érdekében pedig mindent bevet: megjelenik az apa szelleme (vajon jó vagy ártó szellem?) flashbackek, testvéri rivalizálás, egy ambiciózus doktorandusz és annak szerelme, ezek azonban nem többek rendezői fogásoknál, nem kapnak mélyebb kifejtést. A darab által felvetett kérdéseket (Minek köszönhető a nők alulreprezentáltsága a matematika tudományában? A zsenialitás és az őrület tényleg egybeesik?) Auburn csak felskicceli, sosem állnak össze teljesen, egyszerűen csak átfut a témákon.

Fotó: Kurucz Árpád

A legkirívóbb példa erre talán épp a Catherine és Tom között szövődő félszerelem, amely a drámai középponthoz képest feleslegesnek hat. Egyetlen funkciója, hogy a közönség szemében növeli Tom árulásának fájdalmát, mivel továbbra is kételkedik Catherine zsenialitásában. A mű fő kérdése ugyanis, hogy az apa halála után előkerülő, áttörést jelentő bizonyítás kinek tulajdonítható. A lánynak semmi bizonyítéka nincs a tehetségére, csak bizalmat kérhet. Tom persze tudja, hogyha talál valami átütőt Robert jegyzetfüzeteiben, attól a saját karrierje is beindulhat.

Fotó: Kurucz Árpád

Szász Júlia Catherine-je egyszerre impulzív és elveszett, elmeállapota eldönthetetlenül kétesélyes, olykor viszont túlrajzolja a karakter abnormális aspektusát. 

Úgy járkál Bagossy Levente egyszerű, szürke díszletében, mintha folyamatosan a saját zivatarfelhője alatt lenne. Látványos és érzékletes szerepértelmezés, mely kétségtelenül közelebb visz Catherine legnagyobb dilemmájához (mihez kezdjen magával), dühe origója azonban nehezen kijelölhető. Horváth Lajos Ottó kényelmesen mozog az őrült zseni szerepében, Puskás Dávid Tomja kissé bizonytalan, ezzel szemben Balla Eszternek ujjgyakorlat a magabiztos, főnökösködő Claire megformálása.

Fotó: Kurucz Árpád

Catherine szeretetfelfogásának – akár apja, akár Tom felé megnyilvánuló – ábrázolása is érdekes vetülete lehetne a karakternek, ez azonban kifejtetlenül marad, ahogyan az apa-lánya viszonyról sem tehetünk tényszerű megállapításokat. 

Kisebbik lányával erősebb a kapcsolata Robertnek, ez kiviláglik, de hogy viszonyuk rapszodikusságát pusztán személyiség- vagy jellembeli különbségek indukálják vagy egyéb életesemények, traumák terhelik, homály fedi. Lényeges, mélységet adó elemek hiányoznak a darabból, kérdés, persze, hogy egy könnyen fogyasztható drámától ez megkövetelhető-e egyáltalán, avagy megengedőbb attitűddel érdemes szemlélődnünk. Utóbbival garantált a kellemes színházi élmény, hiányában viszont vegyük az irányt egy másik színház felé.