„Ez nem oldja meg egy jazz-zenész problémáit” – Sárik Péter a műfaj realitásairól

A nyár Sárik Péter számára ezúttal is intenzív koncertidőszakot jelent: az Erkel Ferenc-díjas zongoraművésszel többek között a Művészetek Völgyében, a lovasi Malomvölgy Fesztiválon, a debreceni Campus Fesztiválon, valamint számos hazai és határon túli fellépésen találkozhat a közönség. De hogyan fér meg egymás mellett Bartók és a Jazzkívánságműsor, mitől válik a jazz valódi közös élménnyé, és milyen kihívásokkal néz szembe itthon a műfaj? Sokszínű zenei világáról, a közönséggel folytatott párbeszédről és a jazz jövőjéről beszélgettünk.

Sárik Péter Fotó: Bertli Zoltán

– Azt cáfolnám, hogy könnyedebb jazzt játszunk. Ha valaki meghallgatja például a Jazzkívánságműsor felvételeit, és a jól ismert dallamokon túl arra is figyel, mi történik a témák között, azt fogja hallani, hogy teljesen kompromisszummentes jazz szól. Improvizációkkal, új harmóniákkal, olyan zenei megoldásokkal, amelyek az eredeti dalokban nincsenek jelen. A különbség talán annyi, hogy mi a Jazzkívánságműsorban ismert slágereken keresztül hívjuk be a közönséget ebbe a világba. 

Aki egy balatoni strandon hall meg minket, és amúgy teljesen idegen neki a műfaj, az boldogan énekli velünk a dalokat, és észre sem veszi, hogy közben jazzt hallgat. Szerencsére az a bizonyos „eltartott kisujjas” hozzáállás nagyon távol áll tőlünk. 

Ez nagyon sokat ártott a jazznek, de ugyanígy a klasszikus zenének is. Nekünk szükségünk van a közönségünkre. Ha a színpadon nem vagyunk nyitottak, ha nem figyelünk az emberekre, akkor ők sem fognak figyelni ránk. Nálunk természetes, hogy sokat beszélek a koncerteken, bevonjuk a közönséget, a közös éneklés például alap. Mi tényleg ilyenek vagyunk, ez ösztönösen jön belőlünk. Éppen ezért nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy ez egy recept, amit mindenkinek követnie kell. Vannak fantasztikus, visszahúzódó muzsikusok, akik alig szólnak egy szót a koncerten, mégis tökéletes kapcsolatot teremtenek a közönséggel. A lényeg szerintem az, hogy a zenész önazonos maradjon, és ne idegenedjen el azoktól, akiknek játszik. Ha ez megvan, abból ritkán születik rossz koncert.

– Beszéljünk kicsit a Bartók-projektről: jazznyelvre dolgozzák át a zeneszerző műveit, nagy teret adva az improvizációnak. Mennyit lehet elvenni, illetve hozzáadni Bartókhoz úgy, hogy még megmaradjon az identitása?

– Elvenni semmiképpen sem szeretnénk Bartókból. Inkább arról van szó, hogy bizonyos klasszikus zenei értelmezéseket elengedünk, amelyek a mi műfajunkban nem működnének. Bartók egy népzenéből alkotott klasszikus művét például visszavezetjük a népzene felé. Állandósítjuk a tempót, elhagyunk néhány dinamikai váltást, és megpróbáljuk azt a természetes lüktetést visszahozni, amely eredetileg a táncházakban vagy a fonókban élhetett. Nagyon figyelek arra, hogy ennél tovább ne menjünk. Ha valaki összeveti a feldolgozásainkat az eredeti kottával, látni fogja, hogy a témákban alig van változtatás – ez tudatos. Ami hozzáadódik, az a ritmusszekció, az improvizáció és egy sokkal szabadabb előadásmód. Mi megengedhetjük magunknak azt a kötetlenséget, ami egy klasszikuszenei koncerten nem fér bele. Nálunk lehet énekelni, tapsolni, táncolni, nincsenek szabályok. 

A Bartók-koncertek elején például gyakran megkérdezem, ki jött magától, és kit „hoztak el”. Már ettől feloldódik az a görcs, amellyel sokan érkeznek egy Bartók-estre. A közönség hamar ráérez, hogy itt nyugodtan hátra lehet dőlni, nem kell attól tartani, hogy valamit rosszul csinál. 

Onnantól pedig Bartók zenéje elvégzi a dolgát. Elementáris ereje van. Több mint húsz országban játszottuk ezt a műsort, és mindenütt ugyanazt tapasztaltuk: mindenhol van hatása, mindenhol működik, és ez csodálatos.

Fotó: Bertli Zoltán

– Ezt a műsort mutatják be a Malomvölgy Fesztiválon is, amelyet festői balaton-felvidéki környezetben, Lovason rendeznek meg augusztus 13. és 15. között. Ez egy különleges atmoszférájú, intimebb fesztiválnak ígérkezik. Az ilyen típusú rendezvények állnak közelebb önhöz vagy a nagyobb fesztiválok? Mennyiben ad hozzá a helyszín a Bartók-program élményéhez?

– Azt kell mondanom, hogy a helyszín majdnem mindegy. Persze egy százfős, telt házas jazzklub atmoszférája semmihez sem fogható: közel van a közönség, minden rezdülést hallunk és érzünk egymásból. A jazznek talán ez a legtermészetesebb közege. Ugyanakkor az elmúlt években a különböző projektjeinkkel sok nagyszínpadra is eljutottunk, és rá kellett jönnünk, hogy nem a helyszín mérete számít, hanem az, hogy a zenekar tud-e alkalmazkodni hozzá. A nagyszínpad egészen más műfaj: más a tempója, kevesebbet lehet beszélni, sokkal nagyobb energiákkal kell játszani, hogy a koncert ugyanúgy működjön több ezer ember előtt is. Ehhez rutin kell. Sokan talán azért érzik idegennek a jazzt a nagyszínpadon, mert egyszerűen nincs tapasztalatuk ebben a közegben. Mi szerencsére ezt is megtanultuk, és ma már ugyanúgy otthon érezzük magunkat egy klubban, mint egy fesztivál nagyszínpadán. Megvan annak a varázsa, amikor az ember kilép egy hatalmas színpadra, mögötte világít a LED-fal, körülötte a fények, előtte pedig négyezer ember várja a koncertet. Az azért egészen különleges érzés.

– A nyári koncertek között van olyan, amit különösen vár?

– Rögtön a két budapesti koncerttel kezdeném, ezek különösen fontosak számunkra. Mindkét helyszín – az Óbudai Társaskör és a Virág Benedek Ház – nagyon kedves és különleges, ráadásul tudatosan nem is játszunk sokat Budapesten, így aki szeretne minket elcsípni, annak ez a két alkalom kínál lehetőséget. A nyári időszakban összesen huszonhét koncertünk lesz, de ebből nehéz lenne rangsort felállítani. Az erdélyi fellépések mindig a szívünk csücskei, ezek közül is kiemelkedik egy székelyudvarhelyi koncert, ahol kerek évfordulós házaspároknak fogunk játszani – lesz köztük öt- és ötvenéves is. Biztosan megható és nagyon szép esemény lesz. Fontos állomás lesz még a Csíkszeredai Városnapok, Marosvásárhely, Nagyvárad, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy is, de ugyanígy Kapolcs vagy a debreceni Campus Fesztivál, és különösen kedves számunkra a Fatemplom Fesztivál is. Kiemelt helyen van a szívemben a Bartók vonós műsorunk, ami igazán különleges, hiszen a zongoradarabok vonós kíséretet kapnak. Ezt idén nyáron kétszer játsszuk: Békéscsabán a Békés Megyei Szimfonikusokkal, Pápán pedig a Budapesti Vonósokkal.

– Két szakmai szervezet is jelen van a hazai jazzéletben: a Magyar Jazz Szövetség és a nemrég megalakult Magyar Jazzművészek Fóruma. Mit gondol, ez a párhuzamos működés segíti vagy nehezíti a jazz ügyét, és mi adhatna lendületet a műfajnak? 

– A legszerencsésebb szerintem az, ha egy szakmai terület egy erős szervezetben tudja képviselni magát. Főleg, ha egy rétegműfajt képvisel. Nem látok bele pontosan, miért alakult meg az új szervezet, és azt sem tudom megítélni, hogy hosszú távon hogyan viszonyul majd a komoly múltú Magyar Jazz Szövetséghez. Volt már korábban is példa hasonlóra, ezért szerintem most is érdemes kivárni, mi lesz belőle. Amit viszont látok – és ezt a nemzetközi tapasztalataim is megerősítik –, hogy 

Magyarországon nem vagyunk erősek az összetartásban, egymás segítésében. Ez a jazzben is érződik. 

Hiába van sok kiváló zenész, a szakmai szervezetek akkor tudnak igazán erősek lenni, ha mögöttük nagy létszámú, aktív, elkötelezett közösség áll. Úgy látom, a legtöbb zenész részéről még mindig masszív közöny tapasztalható, ami megnehezíti bármilyen érdekképviselet működését. Pedig a lényeg szerintem az lenne, hogy minél többen felismerjék: az egység az összetartás a valódi erő. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a világ gyorsan és drasztikusan megváltozott. 

Hiábavaló arra várni, hogy egy szövetség, egy intézmény vagy akár egy kormányváltás megoldja egy jazz-zenész problémáit – mindenkinek saját magát kell építenie, szerveznie, menedzselnie. 

Természetesen nagy segítség, ha érkeznek támogatások, de erre nem lehet alapozni, szívós, kitartó munkával olyan produkciókat kell létrehozni, amelyek életképesek és érdekesek akár nemzetközi szinten is. Vannak, akik ezt felismerték és vannak, akik örökké panaszkodnak és kívülről várják a megváltást. Úgy látom, hogy teljesen kettészakadt a zenész társadalom, legalábbis a jazz-zenész társadalom. Vannak, akik nagyon sokat játszanak, és vannak, akik alig jutnak fellépésekhez. Ennek okairól persze lehet vitatkozni, de a megoldás szerintem mindenkinek a saját kezében van. 

Sárik Péter 1972-ben született Cegléden. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott 1997-ben. Később klasszikus zenei tanulmányokat folytatott. Az jazz mellett szinte minden zenei irányzatban kipróbálta magát: játszott klasszikus-, könnyű-, latin- és világzenét is. 2007-ben alapította meg saját zenekarát a Sárik Péter Triót, mely rövid időn belül az ország egyik vezető jazz-zenekara lett. Zeneszerzőként kiemelkedő nemzetközi sikereket ért el, munkássága változatos és sokoldalú: darabokat komponált a Recirquel Újcirkuszi Társulat részére, zeneszerzője és zenei vezetője volt a FINA Vizes Világbajnokság záróeseményének, elindította a Jazzkívánságműsor, valamint a Jazz All Stars nevű sorozatokat, de készített gyermekeknek szóló jazz-mesejátékot is. A Jazzy-rádión Napi jazz címmel önálló műsora volt. Az Erkel Ferenc-, Artisjus -,  Emereton – és Orszáczky-díja mellett háromszor kapta meg a Fonogram-díjat. 2016-ban „Az év zenésze” címmel ismerték el, 2023-ban megkapta a Petőfi Zenei Díjat, mint „Az év hangszeres előadója”.