„Legősibb s legdrágább örökségünk az egyéniség és a szabadság”

A kivételes műveltségű, keresztény gyökerű, az európai humánum által vezérelt, a magyar nemzeti sorskérdések mellett elkötelezett, ugyanakkor a szociális igazságtalanságok ellen föllépő Keresztury Dezső tudós alkotó volt: költő, műfordító, irodalomtörténész, esszéista, akadémikus. 1945 után pedig egy rövid ideig – ameddig a kommunisták hagyták – kultuszminiszter.

Keresztúry Dezső író. Fotó: Farkas Tamás

Szabó Zoltán író – parasztpárti politikus, diplomata, később a diktatúra elől elmenekült londoni emigráns magyar értelmiségi – így emlékezett vissza Keresztury Dezső 1947. márciu­si lemondására (amelyet a kommunista párt komoly sajtótámadása előzött meg): „Eltávolításának valóságos oka az volt, hogy a tárcát a kommunisták ki akarták venni a parasztpárt kezéből, s a kisgazdapártnak adni azzal a feltétellel, hogy a kisgazdapárt Ortutayt jelöli. [...] Keresztury, aki a demokratikus Magyarország utolsó e névre érdemes kultuszminisztere volt, zokszó nélkül és némi megkönnyebbüléssel tért vissza a közoktatási ügyek vezetésétől a közoktatáshoz, de mivel a kommunista párt úgy vélte, hogy a leendő tanárok tanítását nem lehet ilyen, csak egyenességével és műveltségével kitűnő férfiú kezében hagyni, Kereszturyt az Eötvös Kollégium éléről elmozdították […], bár az olyan ember, mint Keresztury, s az olyan embertípusok, amilyenek a sztálinisták, alkatilag összeférhetetlenek.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=LnOaqUEWIbE[/embed]

Ma már tudjuk: Ortutay Gyula – egyébként tudós néprajzkutató, későbbi akadémikus – kisgazda politikusként a kommunista párt titkos tagja is volt. Első miniszteri lépése a kötelező iskolai hitoktatás eltörlésének javaslata volt, amelyet akkor a széles körű társadalmi tiltakozás meggátolt, 1948 nyarán azonban levezényelte az egyházi iskolák államosításának dicstelen és erőszakos folyamatát.

A Magyar Tudományos Akadémia tagjává is megválasztott Kereszturynak mint alkotónak a versei, műfordításai, irodalomtörténeti munkái és ismeretterjesztő publicisztikai művei élete végéig rendszeresen megjelentek. Az európai műveltségű és katolikus gyökerű, a humánum által vezérelt és a magyar nemzeti sorskérdések iránt elkötelezett, ugyanakkor a szociális igazságtalanságok ellen föllépő irodalmár több kitüntetésben is részesült mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren. Egyéb szakmai és állami elismerések mellett megkapta a József Attila-díjat (1968), a Herder-díjat (1976) és a Széchenyi-díjat (1996).

A második világháború idején írt, 1946-ban megjelent Helyünk a világban című esszéjében Európa-értelmezéséről és a magyarság évezredes, sajátos, Kelet és Nyugat közötti hídszerepéről írt. Szerinte kontinensünk – s benne hazánk – küldetése „az egység állandó sugárzásában megőrizni a változatosságot, a teremtő kezdeményezést, legősibb s legdrágább örökségünket: az egyéniséget s szabadságot, önmagunk megismerésének, kifejtésének s megörökítésének vágyát és képességét”.