A piactér betonja

Még ma is sokan vannak, akiknek a Délvidékről, Bácskáról, Újvidékről a „hideg napoknak” nevezett időszak: 1942 januárja jut eszükbe.

Meggyilkolt magyarok emlékhelye a szenttamási temetőben. Buszállomást, gabonasilót építettek tömegsírokra Fotó: A szerző felvétele

Most végre megszólalt az elkövetői oldal is: Vreme je! – Eljött az idő! címmel megjelent az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettesének, Ćorić Đura szenttamási kocsmárosnak a vallomása. A ragadványnevén Ćopónak – magyarul „bicegőnek” – nevezett szerb férfi halála előtt tett vallomást. Jelentősége miatt hosszabban idézünk a Milan Stijačić által szerkesztett slobodnisrbobran.com oldalon Kiss Csaba fordításában magyarul is közölt szövegből:

„1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve […] Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot, és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték őket. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. […] Egy a meg-gyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« […] Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.« […]

Meggyilkolt magyarok emlékhelye a szenttamási
temetőben. Buszállomást, gabonasilót építettek
tömegsírokra
Fotó: A szerző felvétele

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amelyet nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. […]

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. […] Azt mondtam, hogy még több »gömböst« [a magyarok gúnyneve] kellett volna megölnünk, és ebben maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír. […] Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. […] Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon. […] Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket. […] Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.”

„A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból, és a piactér betonjára lépni – teszi hozzá az oldal szerkesztője, majd: – »Nem tudok gázolni rajtuk!« – csak ennyit mondott” – fejezi be a vallomás közlését.

Pintér József helytörténész számos szemtanú visszaemlékezését közlő könyve (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014) viszont rávilágít arra, hogy a vallomástevő nem csupán „sírásó” volt, így a beismerés nem tekinthető teljesnek. A könyvben több helyen, tanúvallomásokban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében követhetett el. Ezért bízzunk abban, hogy a beismerések folytatódni fognak a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére.

Opat hibája

Gion Nándor József Attila-díjas magyar író is bácskai, éppen szenttamási születésű volt. 1969-ben Újvidéken megjelent Testvérem, Joáb című regényében igen bátor sorokat írt egy kocsmai beszélgetésbe rejtve. Egy „Kovács Pali” nevű szereplő azt állítja egy „Opat” nevű sánta pincérről, hogy „azért lett ő a háború után a rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert. Opat azonban vállalta, […] és ő meg a félszemű Kacsan, aki a segédje volt, rengeteg embert kinyiffantottak.” Egyesek szerint „Kovács Pali apját is akkor nyiffantották ki”. Azt is olvassuk, hogy a gyakran gúnyolódó Kovács Pali szerint „őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta, […] az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a háború után […] igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.” És ami szintén nagyon fontos, azt is olvassuk a regényben, hogy „A félszemű Kacsan néhány évvel ezelőtt egyszer szörnyen berúgott, és főbe lőtte magát”. Gion Nándor életből vett szereplői nevét általában csak annyira módosította, hogy még azonosíthatók legyenek: Opat és Ćopo neve hasonlít, mindkettő kocsmáros és sánta, háború utáni tetteik is arra mutatnak, hogy az író éppen Ćopóra utalva célzott az 1944–45-ös atrocitásokra. A berúgás-öngyilkosság említésével pedig az író már ötven éve is hangsúlyosan utalt a hóhérok nem múló lelkiismeret-furdalására, amely most éppen az ötven éve regényszereplővé tett Ćorić Đura vallomását hozta elő.