A focisták és az edzők a szakmai okokon túl az anyagiak miatt távoztak Olaszországba. Magyarországon ugyanis lehetetlen volt álláshoz jutni, a hazai klubok nem tudták azt biztosítani, amit az olasz egyesületek megadtak. 1920–26 között 83 magyar szerepelt az olasz bajnokságban. 1934-ben a Nemzeti Sport arról faggatta Nagy Józsefet, az olasz edzőképzés egyik irányítóját, hogy a magyarok miért nem tudnak megtanítani bizonyos dolgokat a hazai játékosoknak, miközben külföldön sikeresen dolgoznak. Ma is aktuális a válasza: „Külföldön több joguk van az edzőknek, mint nálunk. Nálunk ha egy ember anyagilag támogatja a csapatot, már úgy érzi, hogy joga van beleszólni az edző munkájába. Nálunk itthon egy választmányi tagnak több joga van a csapat körül, mint az edzőnek…”
Izgalmas történetek sorát tömték ebbe a kötetbe, amely elsősorban a fociról szól, de legalább annyit elmond a korról – Mussolini fasizmusáról, a Horthy-korszakról, a második világháború utáni évekről. A vége felé jön a képbe például Kubala László, akit a spanyol kirakatcsapat, a Barcelona szurkolói 1999-ben a csapat történetének legjobb játékosának választottak. Kubalát 1948-ban szerződtetni akarta a Juventus, a focista hivatalos úton próbált eljárni. Szóba sem álltak vele, csak megfenyegették. Megszökött, Bécsből került Olaszországba a Pro Patria klubhoz. 1949-ben az Egri-Erbstein Ernő edzette Torino meghívta, vegyen részt a csapat lisszaboni mérkőzésén. Kubala lemondta az utat, mert a feleségét és a fiát várta. Életben maradt, hiszen ahogy pár sorral korábban említődött, a torinói csapat gépe lezuhant.
Ízelítőnek ennyi elég. Történészi alapossággal, újságírói lényeglátással megírt kiváló munkát adott ki a két szerző.
(Andreides Gábor–Dénes Tamás: Weisz és a többiek – Magyarok az olasz fociban, 1920–1960. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018, 230 oldal. Ára: 3990 forint)
