Edzők aranykora

Az utóbbi években a magyar első osztály – a labdarúgás nevű sportágról van szó – bajnokait külföldi edzők irányították. Az egyetlen nemzetközi szinten jegyzett hazai tréner a német bajnokság középmezőnyében található Herthát edző Dárdai Pál. Bő fél évszázada egész más volt a helyzet.

Elképesztően más. Annyira más, hogy azt a ma élők nehezen hiszik el. Ezért számít alapműnek Andreides Gábor történész és Dénes Tamás sportújságíró könyve, amely a magyar futballedzők itáliai munkáját mutatja be olyan korban, amikor volt, hogy a 18 első osztályú csapatból 12-nek a kispadját magyar tréner koptatta. 1934-et írtak akkor, abban az évben lett először világbajnok Olaszország. Négy évvel később ismét győztek az olaszok, akkor a magyarokat páholták el 4-2-re a döntőben. De azt is mondhatnánk, saját magunkat vertük meg, hiszen az 1938-as vb-győztes olasz csapat minden egyes játékosának volt magyar edzője pályafutása során.

Akadt olyan idény az olasz futballban, amikor az első és a második osztályban dolgozó edzők kétharmada magyar volt. Sokatmondó adat, hogy egy olyan máig meghatározó csapatot, mint az Inter, egy évtizeden át csak magyarok irányítottak. Egyikük volt Weisz Árpád, az 1945 előtti korszak legnagyobb magyar edzősztárja a maga három olasz bajnoki címével. Akiről ma már nagyon kevesen tudnak. És arról is kevesen, hogy volt magyar szövetségi kapitányuk az olaszoknak, és hogy Egri-Erbstein Ernő a Torinóval szintén három bajnoki címet szerzett. Utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy a szakember – zsidó származása miatt – 1939-ben hazatért. Azok közé tartozott, akiket Raoul Wallenberg mentett meg a biztos pusztulástól. A második világháború után visszatért Torinóba. Ez volt a klub történetének legsikeresebb időszaka. 1949. május 4-én a csapat nagy részével együtt ő is meghalt, amikor repülőgépük Torino közelében, sűrű ködben leszálláshoz készülve a 675 méter magas Superga-dombon álló bazilikába csapódott. (Weisz Árpád is tragikus véget ért. A hatszoros magyar válogatott focista 1944. január 31-én Auschwitzban halt meg.)

A focisták és az edzők a szakmai okokon túl az anyagiak miatt távoztak Olaszországba. Magyarországon ugyanis lehetetlen volt álláshoz jutni, a hazai klubok nem tudták azt biztosítani, amit az olasz egyesületek megadtak. 1920–26 között 83 magyar szerepelt az olasz bajnokságban. 1934-ben a Nemzeti Sport arról faggatta Nagy Józsefet, az olasz edzőképzés egyik irányítóját, hogy a magyarok miért nem tudnak megtanítani bizonyos dolgokat a hazai játékosoknak, miközben külföldön sikeresen dolgoznak. Ma is aktuális a válasza: „Külföldön több joguk van az edzőknek, mint nálunk. Nálunk ha egy ember anyagilag támogatja a csapatot, már úgy érzi, hogy joga van beleszólni az edző munkájába. Nálunk itthon egy választmányi tagnak több joga van a csapat körül, mint az edzőnek…”

Izgalmas történetek sorát tömték ebbe a kötetbe, amely elsősorban a fociról szól, de legalább annyit elmond a korról – Mussolini fasizmusáról, a Horthy-korszakról, a második világháború utáni évekről. A vége felé jön a képbe például Kubala László, akit a spanyol kirakatcsapat, a Barcelona szurkolói 1999-ben a csapat történetének legjobb játékosának választottak. Kubalát 1948-ban szerződtetni akarta a Juventus, a focista hivatalos úton próbált eljárni. Szóba sem álltak vele, csak megfenyegették. Megszökött, Bécsből került Olaszországba a Pro Patria klubhoz. 1949-ben az Egri-Erbstein Ernő edzette Torino meghívta, vegyen részt a csapat lisszaboni mérkőzésén. Kubala lemondta az utat, mert a feleségét és a fiát várta. Életben maradt, hiszen ahogy pár sorral korábban említődött, a torinói csapat gépe lezuhant.

Ízelítőnek ennyi elég. Történészi alapossággal, újságírói lényeglátással megírt kiváló munkát adott ki a két szerző.

(Andreides Gábor–Dénes Tamás: Weisz és a többiek – Magyarok az olasz fociban, 1920–1960. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018, 230 oldal. Ára: 3990 forint)