Két jó barát

Fassang László orgona- és Boldoczki Gábor trombitaművész koncertje bizonyította, hogy remekül ki tudják egymást egészíteni, együtt hangzásuk egészen rendkívüli.

Fassang László és Boldoczki Gábor Fotó: Fotó: Zeneakadémia/Benkő Sándor

A zenében, amely az összhang művészete, sokszor előfordul két teljesen különböző hangszer tökéletes harmóniája. Elvégre mi köze a zongorának a hegedűhöz, hacsak az nem, hogy fémhúrok rezgése kelti életre a muzsikát? Vagy az orgonának a trombitához, hacsak az nem, hogy mindkét instrumentum levegőbefújás segítségével szólal meg? Ha ezek a hangszerek megfelelően érzékeny és értő muzsikusok, kamarazenészek kezében kerülnek össze egy-egy kompozícióban, előadásban, létrejön a csoda.

Az orgona és a trombita méreteiknél, léptéküknél, bonyolultságuknál fogva első gondolatra nehezen passzolnak egymáshoz, ám Fassang László orgona- és Boldoczki Gábor trombitaművész koncertje is bizonyította, hogy remekül ki tudják egymást egészíteni, együtt hangzásuk egészen rendkívüli. Különösen a Zeneakadémia nagytermének egyedülálló atmoszférájában és az újjászületett, tavaly ősszel átadott Voit orgona pompás hangjával, képességeivel. Ezen az estén olyan színek is megszólaltak a trombitahang „oldalán” az új orgonával, amelyekben korábban nem gyönyörködhettünk.

Páratlan párost hallhattunk: az orgonát és a trombitát, Fassangot és Boldoczkit, akik nyolc éve lépnek fel együtt, és legutóbb Sanghajban adtak közös koncertet. Két olyan művészről van szó, akik maximalisták, és még koncert előtt pár nappal is képesek módosítani a koncepción: inkább legyen a darab egy másik hangnemben, úgy jobban érvényesül a trombita… Az orgona képviselte Fassang keze alatt a „hadsereget”, hisz a hangszer önmagában is szimfonikus zenekari hangzásra képes, amikor kísér, a trombita pedig Boldoczki játékával a „hadvezért”, akinek – az ismert bibliai ige mérlegére téve – nem „bizonytalan” a hangja (márpedig Boldoczkinál sohasem bizonytalan!), azaz, ha szól, viszi a dallamot elöl, előre.

Fassang László és Boldoczki Gábor Fotó: Zeneakadémia/Benkő Sándor

Ráadásul a koncerten ötféle trombitát szólaltatott meg a művész, váltogatva a hangszíneket, a trombitahang minden szépségét, puhaságát és ércességét bemutatva. Hadsereg és hadvezér, egyik sem létezhet a másik nélkül, legalábbis a közösen megszólaltatott művekben. Hogy ki kit vezet egy adott pillanatban, arról persze lehetne vitatkozni, Fassang László szerint „a trombita szerepe némileg olyan, mintha még egy manuál állna a rendelkezésemre, mintha lenne egy harmadik kezem és egy hihetetlenül kifinomult és érzékeny regiszterem”.

Mivel a zeneirodalom korántsem bővelkedik orgonára és trombitára írott művekben, ezen a koncerten is az átiratoké volt a főszerep (Fassang munkái), amelyeket improvizációk kötöttek össze. „Lényegében minden orgonán elhangzó mű olyan, mint egy átirat, hiszen nincs két egyforma orgona, minden egyes hangszerhez adaptálni, hangszerelni kell a darabokat. Pusztán a kottában levő hangok eljátszása nem elegendő” – fogalmaz Fassang László a műsorfüzetben.

A koncert második felének eleje ragadott meg leginkább. Ahogy az orgonaimprovizáció Fauré Álom után című slágerdarabjába „úszott”, Boldoczki finom, bársonyos trombitaszólamával elvarázsolva a hallgatóságot, majd egy újabb rögtönzéses átvezetéssel Enescu szép Legendája szólalt meg, mintegy a Fauré-darab folytatásaként. Ezután a trombita pihent egy kicsit, és Fassang László Liszt 1. Mefisztó-keringőjét játszotta el, átiratában hol a zenekari, hol pedig a zongoraváltozatban kalandozva, virtuóz technikával. A hangversenyt Händel eredetileg trombitára és zenekarra írott, ünnepélyes, emelkedett hangvételű D-dúr szvitje koronázta meg, fejedelmi ragyogással. Örömzenélés felsőfokon. Orgona és trombita, két jó barát, tökéletes harmóniában.

(Fassang László orgona- és Boldoczki Gábor trombitaművész koncertje a Zeneakadémián, február 9.)