A víz érintése

India és Pakisztán újból egymásra vicsorít, mégsem alakul ki közöttük világraszóló csetepaté. Ettől paradox módon az atomfegyverek tartják vissza őket. A hetven éve acsarkodó államok jól tudják, ha valaki a végső megoldáshoz nyúl, akkor népére is kimondja az atompusztítást.

Kasmíri földrengés túlélője varrógéppel alkalmi menedékhelyén. Gócpontok Fotó: Reuters

Ne tétovázzunk, vessük be elsőként az atomfegyvert! – ilyen feliratok, követelések jelentek meg azokon a tüntetéseken, amelyek az utóbbi napokban az indiai és pakisztáni oldalon zajlottak le határozottabb fellépést követelve politikai vezetőktől. Jó, hogy nem ilyen forrófejűek a két ország irányítói. A vitatott hovatartozású Kasmír térségében a határvillongások, bombázások folytatódnak, de eddig a két fél kézben tartja az eseményeket.

A világ ugyancsak megrettent a két ázsiai nukleáris hatalom összetűzésétől, amely magában foglalja egy esetleges atomháború kirobbanását is. A jelek szerint az összecsapások mértéke meg sem közelíti az India és Pakisztán között lezajlott négy – 1947-ben, 1965-ben, 1971-ben és 1999-ben bekövetkezett – háború szintjét. A világ vezetői tehát fellélegezhetnek, nem kell tartani atomháborútól, egyben tehetetlenül szemlélik, hogy ez a több évtizedes válsággóc továbbra is létezik.

Miről szól ez a konfliktus? Az emberi létezés egyik legalapvetőbb szükségletéről, a vízről. Aki Kasmírt ellenőrzi, az meghatározza a térség vízellátását. A Himalájából eredő folyók – élen az Indussal – mind itt folynak keresztül. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy ez a vidék stratégiai jelentőségű. A britek 1947-ben újrarajzolták India függetlenedésekor a térképet: a földrésznyi ország, a nagy többségében hindu India mellett létrehozták az északnyugati területen a muszlim Pakisztánt, hozzákapcsolva kisebb keleti térséget, amely a későbbiekben Banglades néven vált önálló országgá. A tömeges népvándorlás alatt milliók vesztették életüket.

Az elképzelések szerint az India és Pakisztán között fekvő Dzsammu és Kasmír – nagy többségében muszlim lakosságú – tartomány függetlenné vált volna, ám alig telt el néhány hónap, az uralkodó maharadzsa, aki maga is hindu volt, bejelentette csatlakozását Indiához. Pakisztán ebbe nem nyugodott bele, és megszállta a Kasmír-völgy felét, mert jelenleg is úgy érzi, hogy kilencvenszázalékos muzulmán lakossága révén az egészre joga van. India alapítója, a hindu Nehru miniszterelnök, aki maga is kasmíri származású volt, természetesen foggal-körömmel védelmezte a tartományt. Az 1947–48-as háború tűzszüneti vonala a jelenlegi határ.

Ez a gyökere a kasmíri válságnak, amelynek megoldására a két ország között nemcsak háborúk, hanem már-már sikerrel kecsegtető tárgyalások is folytak, de valamilyen jól időzített terrorcselekmény mindig kettétörte a reményeket, hogy a két fél valaha is tudja rendezni ezt a vitát. Ez még hozzáadódott a hinduk és muszlimok közötti hagyományos gyűlölethez. Az indiai–pakisztáni versengésnek van másik oldala is: az államfelfogás. Pakisztán mindig is úgy tekintett magára, mint az indiai szubkontinensről menekülő muzulmánok mentsvárára. Nemzeti identitása értelemszerűen az iszlámból ered. India ezzel szemben többnemzetiségű, világi köztársaságként, sőt a legnagyobb demokráciaként határozza meg magát. Ha Újdelhi lemond Kasmírról Pakisztán javára, az mintegy beismerése lenne annak, hogy a nemzetépítésben kudarcot vallott.

Újdelhi és Iszlámábád vív még egy háborút, méghozzá kihelyezve, a fegyveres klienseik által Afganisztánban. Pakisztán természetes szövetségesként tekint az iszlamista erőkre, a tálibokat megjelenésüktől, 1994-től támogatja fegyverrel, lőszerrel és pénzügyileg is. India ugyanezt teszi, csak ő az Északi Szövetség mögött áll, amely a kezdetektől fogva megrögzötten tálibellenes.

A megfigyelők szerint Afganisztánban zajlik a valódi indiai–pakisztáni konfliktus annak ellenére, hogy csak ritkán találkoznak a csatamezőn.

Kasmíri földrengés túlélője varrógéppel alkalmi menedékhelyén. Gócpontok
Fotó: Reuters

India nemcsak hogy hamarosan a világ legnagyobb állama lesz, hanem több és jelentősebb szövetségest is maga mögött tudhat. Ezek között az első számú az Egyesült Államok. Újdelhi nagy fegyvervásárló, és idáig előnyben részesítette az amerikai eszközöket. Rendelkezik még a nyugati hatalmak, valamint Japán, Ausztrália, sőt még az Öböl menti országok egy részének rokonszenvével is, amelyek nem kérnek abból, hogy Pakisztán vezesse az iszlám közösséget. Iszlámábád oldalán Kína áll, amely fő ázsiai gazdasági vetélytársát látja Indiában. Peking jelentős mértékben finanszírozza azt a pakisztáni utat, amelyet ő már a közelmúltban megtett, hogy a globalizáció által Pakisztánból is mint a világ egyik összeszerelő műhelyéből profitálhasson. Kína azonban egyedül is bőven elég ahhoz, hogy bármilyen Iszlámábád-ellenes ENSZ biztonsági tanácsi határozatot megvétózzon.

Pakisztánnak van egy gondja: az utóbbi években kiesett Amerika kegyéből. Nem akarják megbocsájtani neki azt a tényt, hogy Washington szerint a háttérből az iszlám terrorizmus jelentős támogatója. Ebben vastagon érintett a felső katonai vezetés és a katonai titkosszolgálat. Sőt a területén menedéket biztosít a dzsihadista parancsnokoknak. Iszlámábád ezt váltig tagadja, de a műholdfelvételekkel nehéz vitatkozni.

Az összecsapások mögött is ez a tevékenység húzódik meg. Pakisztán eltűri, hogy területén létezzenek, ott kiképzőtáborokat működtessenek olyan kasmíri terrorszervezetek, amelyek közül az egyik, a Jaish-e-Mohammad, a JeM végrehajtotta azt a február 14-i merényletet, amelyben több mint negyven indiai milicista vesztette életét. Válaszként jöttek az indiai bombázások, amelyek célja e szervezet kiképzőhelyének lerombolása volt. Újdelhi már rég felhívta a világ figyelmét arra, hogy Pakisztán által pénzelt csoportok miként szivárognak be az országba, és hajtanak végre támadásokat az indiai intézmények ellen. Ilyen volt a 2008-as mumbai terrortámadás, amelynek során csaknem kétszáz turista lelte halálát. A nemzetközi rokonszenv az ilyen ügyekben az indiaiaiak oldalán van, és a terrorizmus elleni harcban az Egyesült Államok is Újdelhinek ad igazat.

A külföldről csak nacionalistának bélyegzett indiai miniszterelnök, Narendra Modi az elődjei­nél keményebb politikát képvisel Kasmír ügyé­ben. Dzsammu és Kasmír mindig is India része volt, és az is marad – szólt a közelmúltban a kormányfő. A most végrehajtott bombázás is, amelyre először került sor az 1971-es háború óta, ennek a határozottabb hangnak a része. Sőt a gépekről indított rakéták egy része nem is vitatott területen, a muzulmánok által „megszállt” kasmíri régióban, hanem a határon túl, Pakisztánban ért célt.

Ez annak tudható be – fűzik hozzá a pakisztániak –, hogy Modi miniszterelnök az előrejelzések szerint az áprilisban és májusban megtartandó parlamenti választásokon ugyancsak bajban lesz. Nem sikerült új lendületet adni az indiai gazdaságnak, ezért szavazói elpártolnak tőle és a Bháratíja Dzsanata Párttól, az Indiai Néppárttól. A választások nagy esélyese az örök ellenfél, a Kongresszus Párt, élén a fiatal Rahul Gandhival. Ezért kellett a gyors visszavágás Indiának, hogy a nemzeti érzelmeket ne hagyja elcsitulni.

A közvéleményt mindkét oldalon sikerült alaposan felhergelni, aminek következménye az atomfegyver elsőként való bevetésének követelése. Az atomeszközök terén 1998-ban, amikor India végrehajtotta első két föld feletti kísérleti robbantását, kíméletlen fegyverkezési verseny kezdődött a két ország között. Pakisztán gyorsan válaszolt a saját kísérletével.

A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet tavaly nyári jelentése szerint Indiának 140, míg Pakisztánnak 120 atombombája lehet. Iszlámábád rájött arra, hogy egy esetleges indiai invázió megállítására elegendők a repülőgépekről indítható kisebb taktikai atomrakéták, ilyen kísérletet már három évvel ezelőtt végzett az ország. Újdelhi tengeralattjárókról indítható nukleáris fegyvereket tesztel, miközben az indiai hadsereg nagyjából fele, 600 ezer katona állomásozik Kasmírban. Nincs megállás.