Magyar árnyék

A Cziffra György Fesztivál alapítója és művészeti vezetője, a Snétberger-központ zongoratanára, a komolyzenei tehetségkutató verseny, a Virtuózok zsűritagja. Tavaly 72 koncertet adott szerte a világban. Balázs János – Liszt Ferenc-díjas, Magyarország Érdemes Művésze és két hete Kossuth-díjas zongoraművész – idén lesz 31 éves.

Fotó: Teknős Miklós

– Kik zenéltek a családjában?

– Nagyapám csellóművész volt, édesapán jazz-zongorista, tőlük örököltem a zene szeretetét és az alázatot. Sokat köszönhetek a nagyapámnak, aki Cziffra György jó barátja és muzsikustársa volt, fantasztikus műsorokat adtak 1956-ig bárokban, míg a mester el nem hagyta Magyarországot. Később Cziffra György bakelitlemezeket küldött a nagyapámnak Franciaországból. Ezek forogtak nálunk állandóan, így találkoztam három-négy évesen a klasszikus zenével. Cziffra György előadásában a Magyar rapszódiák dedikált példánya itt látható a dolgozószobámban. Nagyapám kapta tőle, én meg rongyosra hallgattam. Abból a lemezből 1972-ig – nálam van a bizonyítvány – egymillió példányt adtak el. Már gyerekkoromban éreztem, hogy Cziffrát itthon kicsit elfelejtették. Fiatalon adtam néhány koncertet kisebb-nagyobb sikerrel, aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, ideje komolyabban ápolni az emlékét. Így született meg négy évvel ezelőtt a Cziffra György Fesztivál. Óriási sikerként élem meg, hogy a nevét visszahoztuk a köztudatba. A fiatalok számára az élete azt bizonyítja, hogy van remény.

A legmélyebbről is. Túlélte a háborút, a munkatábort, a kitaszítottságot, felülkerekedett a nincstelenségen. Mindig hitt magában, a zenében, az Istentől kapott tehetségében. Világhírű lett, külföldön elképesztő sikereket ért el, amiről itthon alig tudnak valamit. A Virtuóz címmel Kékesi Attilával és Havas Miklóssal készítettünk dokumentumfilmet róla, de a terveink között szerepel színházi előadás is az életéről. 2021-ben – születésének 100. évfordulóján – az egész évet az emlékének szeretnénk szentelni, még több tehetséget felfedezni és díjazni. Külföldön a legnagyobb termekben, a gálakoncerteken a magyar művészek az adott ország nagyjaival lépnének fel.

Balázs János a mestertől kapott
bakelitlemezekről,
a megnyílt mennyországról
és a karácsonyi zserbóról
Fotó: Teknős Miklós

– Játszott valaha Cziffra György zongoráján?

– Igen. Miután családjával a Párizs melletti Senlis-ben telepedett le, megvásárolt egy kápolnát. A felújítások során derült ki, hogy vélhetően ott koronázták meg az első francia királyt. Akkoriban minden idejüket és vagyonukat felemésztette az épület restaurálása, ahol a mester a Liszt Ferenc Auditoriumban kezdte el a fiatalokat támogató munkáját. Sok évvel ezelőtt a kápolnában első díjat nyertem a Cziffra György-versenyen. Tavaly a család és az alapítvány meghívására ismét ott jártam – mint a verseny zsűritagja –, és megint játszhattam azon a Yamaha zongorán, melyen évtizedekig a mester zongorázott. Az mindig különleges élmény.

– Koncert közben érzékeli a közönséget, vagy inkább kizárja őket?

– Nem akarom kizárni őket, hiszen minden értük történik! A zeneművészet élvezetét én itt, ebben a szobában megkapom, de a művészet lényege az, hogy másoknak is örömet okozzunk. A közönségnek fantasztikus ereje és hatása van. Azok a csendek, amikor véletlenül sem csörren meg egy telefon – pedig az mindig a legrosszabb pillanatban szokott –, vagy amikor a közönségből egy emberként tör ki az eufória! A hangverseny után ismeretlen emberek jönnek oda hozzám, és elmesélik, hogy a darab közepén volt egy rész, amikor úgy érezték, hogy megnyílik a mennyország. A közönség szeretete egyébként nem megvásárolható és nem kikövetelhető. Hozzáteszem, ha úgy érzik, büntetnek is. Az egyik legnagyobb kitüntetés számomra – a sok fantasztikus elismerésem mellett –, hogy a közönség évek óta körülölel a szeretetével.

– Eddig kétszer adott szabadtéri koncertet. Milyen érzés tízezer ember előtt zongorázni?

– Leírhatatlan. Amíg nem léptem fel a Bazilika színpadára, nem láttam, hogy a Dunánál áll a tömeg vége. Akkor egy pillanatra megtorpantam. Nem azért, mert féltem volna leütni az első hangot, hanem azért, mert annyira megható és megtisztelő volt a látvány. Elgondolkodtam, hogy megérdemlem-e én ezt, letettem-e már annyit az asztalra. Aztán leültem a hangszerhez, ahol mindig biztonságban érzem magam, és elkezdtem játszani. Fantasztikus élmény volt! Nemcsak nekem, azok számára is, akik azelőtt soha nem jártak klasszikus zenei koncerten. Nagy örömmel hallgatták Liszt műveit minden csinnadratta és show-elem nélkül. Valószínűleg idén is tartunk egy koncertet.

– Egyetért Liszt Ferenccel, aki nem kért pénzt a tanításért?

– Igen. A MOM Kulturális Központban kicsi gyerekeknek havonta egyszer én is tartok hangszerbemutató koncertet. Díjmentesen vállaltam, és belépő nélkül kértem. Szerintem minden művésznek kötelessége odafigyelni a fiatalokra. Egyrészt azért, mert majd ők alakítják a társadalmat, másrészt nem mindegy, hogy negyven év múlva lesz-e közönsége a klasszikus zenének. Lesznek-e olyanok, akik értékelik, hogy húsz-harminc évig gyakorlom Liszt h-moll szonátáját?

– A Snétberger Zenei Tehetség Központban milyen eredményeket ért el eddig a növendékeivel?

– Snétberger Ferenc 22 éves koromban bizalmat szavazott nekem, és felkért, hogy legyek az iskola klasszikuszongora-tanára. Erre a munkámra is rendkívül büszke vagyok. Minden évben legalább egy növendékem – olyan gyerek, aki az ózdi cigánytelepről vagy az isten háta mögötti helyről származik, és napi két-három órát utazik a zeneiskoláig – felvételt nyer a Zeneakadémiára. Az első Snétberger-felfedezettek már diplomáztak is, ami óriási öröm számunkra.

– Egy évvel ezelőtt letették a Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ alapkövét. Hol tartanak a munkálatokkal?

– Még a műemlék helyreállítása zajlik. Magyarországon jelentős értéket képvisel a cigányság kultúrája, melyet bemutatni, ápolni és jövőjét biztosítani mindenki kötelessége. Persze a központban nemcsak roma, hanem más kultúra előadói is teret kapnának majd. Cziffra Györgyről köztudott, hogy roma származású, akiből világpolgár és nemzetközileg elismert zongoraművész lett. Szédületes művészi karrierje mellett felkarolta a tehetséges fiatalokat, alapítványt hozott létre, tanított, minden jó ügy mellé odaállt.

– Bárhol élhetne a világon, mindenfelé hívták. Miért maradt itthon?

– Minden ideköt, a gyerekkorom, a családom, a barátaim, az alma materem. Ismerem a várost, az utcákat, az embereket, és semmitől nem vagyok elzárva, akárhol koncertezhetem. Többször turnéztam már hónapokig. Tavaly Ázsia, Európa és Amerika között ingáztam. Nagyon jó barátom volt a zseniális zongoraművész

Vukán György, akinek szintén felajánlották, hogy éljen Amerikában. Ki is ment. Egy nap az utcán sétált, és meglátta az árnyékát. Nézte, nézte, miközben azt érezte, az ő árnyéka magyar. Másnap hazautazott.

– A zenén kívül mire jut ideje? Mi az, ami kikapcsolja?

– Teljesen el tudok merülni a főzésben. A feleségem nem nagyon szereti, mert olyankor felrobban a konyha. Lassan dolgozom, mindent ízlelgetek, gondolkodom. Közben szól a zene, Mozart vagy a Queen. Karácsonykor én sütöm a zserbót, amelynek két különlegessége van. Az egyik, hogy bátaszéki lekvárt használok, mert a feleségem onnan származik, a másik, hogy a diót nem darálom, hanem mozsárban töröm meg. Illetve jó vastag csokiréteget teszek rá, de ez már inkább férfiasnak mondható, nem különlegesnek. Amióta itt lakunk, imádunk a feleségemmel sétálni. Olvasni is nagyon szeretek, leginkább azokat az alkotásokat, amelyek összefüggésben állnak a zenével, az általam előadott darabokkal. Szívesen nézek művészfilmeket, gyűjtöm Buñuel, Truffaut és Fellini alkotásait.

– Beszélgetés közben folyamatosan járnak az ujjai. Mindig – most is – megy a fejében a zene?

– Igen, csak kicsit lehalkítottam. Szeretem, hogy folyamatosan a muzsikában élek, ez sok mindentől megóv. A feleségem és a zene nekem mindent megadnak.