Sáros babakocsi

Bő évtizede megnyerte és azóta is kitartóan birtokolja a Magyarország legszegényebb faluja címet Csenyéte. Ebbe az abaúji zsákfaluba legfeljebb munkaköri kötelességből teszi be a lábát az, aki nem itt tengődik. Vagy valamilyen különös belső indíttatásból. Mint a pedagógusok, akik valóságos misszionáriusok, még ha nem tartják is annak magukat. A csenyétei cigányság számára ők jelentik az utolsó fogódzót a külvilágba.

„Varázserejű szavak” a csenyétei általános iskola egyik tantermében. A wifi itt a legerősebb fegyelmező eszköz Fotó: Kurucz Árpád

Nyomorúság levegője tölti be a völgyet, ahol egy atomjaira hullott félezres cigány közösség tengődik. Alamizsnára váró dologtalanok, akik között az egyetlen kohéziós elem a mélyszegénység, a céltalan lét. Pedig ez a csereháti Száraz-völgy legvégén fekvő falucska szebb időket is látott. Pár emberöltővel ezelőtt még református magyar többség élt itt, jól megférve a hagyományos faluszéli cigánysorral, a vályogvetőkkel és a kosárfonókkal. Aztán felborult az egyensúly. Az egyre népesebb cigányság gyorsuló ütemben szorította ki a magyarokat, akik egyre olcsóbban voltak kénytelenek túladni házaikon.

Amikor tizenegy éve riporterként jártam itt, még találkoztam öt-hat idős magyar házaspárral. Rettegve éltek, áthatolhatatlan tövises kerítéseik mögött, értékvesztett ingatlanjukban. Művelni próbálták kertjeiket, de 2008-ban már egyes cigány famíliák rákaptak a fosztogatásukra. Szívszorító volt, amikor egy nyolcvan feletti néni pityeregve panaszolta, hogy éjjelente bejárnak a kertjükbe lopni, nappal meg kamaszok ordítanak be az utcáról, hogy „büdös paraszt”. Miközben a szemét törölgetve erről beszélt, és mély etnikai konfliktus képe kezdett körvonalazódni bennem, befutott a Volán-busz, meghozva Baktakékről a felső tagozatosokat. Meglepően jól öltözött cigány gyerekek vonultak az úton, egyik a másik után illedelmes kezit csókolommal köszönt a néninek, aki viszonozta a köszönést, majd elismerően suttogta: „Ezek az iskolás gyerekek rendesek, aranyosak, itt laknak a szomszédban. Nem róluk beszéltem. Ők nem bántanak. Nem ők bántanak.”

Idén februárban már – ezt az önkormányzati alkalmazottól tudjuk – csak cigányok élnek Csenyétén. A magyarok kihaltak, vagy kimentették őket. Sok minden megváltozott. A néniék háza már lepusztulva, immár mások lakják. A szőlőlugas makacsul tartja magát a szemetes udvaron. Hirdeti egy szertefoszlott világ emlékét.

Egy évtizede „trendi” volt a cigányság felkarolásával foglalatoskodni. Egymásnak adták itt a kilincset szociológusok, széplelkű adakozók, világmegváltók, rutinos pályázatlenyúlók és ezek változatos kombinációi. Hetente hirdettek elméleti műhelyekben kitalált programokat, ám a rögvalóság valahogy nem akart a szép víziókhoz idomulni.

Csenyéte akkoriban még élő falu volt: segélyekből élt. Osztás idején kövér, arany nyakláncos uzsorások jártak begyűjtő körúton. Amit meghagytak, arra pedig ott volt a „bolt”. Vasrácson át adogatták ki az éjszakába nyúló mámor kellékeit. Akkoriban még nagyban folyt az illegális fakitermelés is. Szemtanúi voltunk, hogy plafonig megrakott, rendszám nélküli Ladával hordták eladni az erdészet derékmagasan elvágott fáit. Voltak félbemaradt szocpolos házak is. A „vállalkozó” meg az ügyvéd intézte, a családoknak csak a szaporulatot kellett hozzárakniuk. Pörgött a „biznisz” a csalók, a seftesek, a tolvajok Csenyétéjén.

Azóta megváltozott a világ. A környék fái elfogytak, a segélycsap is alig csöpög már, sőt közmunkára kell menni érte. Már az áramot se lehet „csórelni” a közvilágítás oszlopairól, mert az ÉMÁSZ ernyőszerű fémráccsal akadályozza a hozzáférést. Az ingyenvíz is csak a közkútból jön. Miután Csenyétén a fürdőszoba szinte ismeretlen, így a csapvíz hiánya sem kirívó. Sok ablakban üveg helyett nejlont lebegtet a metsző tavaszi szél. A fűtéshez nincs fa, a kályhába minden bekerül, ami lángot fog. Van is füst rendesen. Sok egykori parasztház hátsó felén már tető sincs, noha az elejét még lakják. Ez azért van – tudjuk meg –, mert miután elfogyott a tűzifaprogramban kiosztott tüzelő, kivágható fa, elbontható kerítés pedig már nincs a környéken, és a néhai gazdasági épületek faszerkezete is csak emlék, nincs más hátra, kezdődik a ház tetőszerkezetéből kinyerhető tűzifa bányászata. Először csak a széldeszkák, aztán minden második tetőléc, végül, amikor összerogy az egész, minden mindegy alapon jöhet a maradék is! Hogy mi lesz azután? Nos, nem terveznek ennyire előre.

A csenyétei épületek közül csak a közintézmények vannak aránylag jó állapotban: az önkormányzat, az iskola, az óvoda, a ravatalozó és az elmúlt évtized nagy felzárkóztató programjaiból megmaradt foglalkoztató ház.

– Van jövője Csenyétének? – kérdezem Zupkó Gergely István önkormányzati alkalmazottat, aki az éppen betegeskedő Kéri Zoltánné polgármestert helyettesíti, amúgy lényegében ő alkotja a hivatalt. Természetesen a polgármester asszony és ő sem helybéli.

– Csenyéte önmagához képest is nagyot hanyatlott az utóbbi években – foglalja össze hűvös tárgyilagossággal Zupkó Gergely István. – A lakóingatlanok állapota sokat romlott, de még ennél is súlyosabb, hogy főként az általános mentalitás változott negatívan. A polgármester asszony jó szándékkal fordul a csenyéteiek felé, de sokan visszaélnek ezzel, azt tapasztaljuk.

A munkanélküliség itt majdnem százszázalékos. Ha lehet a „mélyszegénység” szót fokozni azzal, hogy halmozott szegénység, akkor az itt helyénvaló.

– Mi a mélyszegénység oka?

– Az éremnek két oldala van: lehet hibáztatni bárkit, de ebben az itteni lakosságnak főszerepe van. Rengetegen megannyi csatornán keresztül próbáltak és próbálnak ma is segíteni, de mintha feneketlen hordóba cipelnék a vizet. Lehet, hogy van olyan közösség, ahol jó módszer a segélyezés, de ez nem az. Ha itt pénzt kapnak, nem arra költik, amire az adományozó számít, és ami a józan ész szerint logikus lenne. Ha nekem beázik a házam, cserepet veszek. Ők csipszet, csokoládét, cigarettát és italt minden mennyiségben.

Eltüzelt mászókák

– Van erre magyarázat?

– Úgy nőttek fel, hogy nincsenek előttük jó minták. Ez már nem az első olyan generáció, amelyik azt tartja normálisnak, hogy nem kell dolgozni, mert majd úgyis lesz segély. Az önkormányzat ereje véges, évente egyszer tudunk adni 15 ezer forint segélyt családonként, ennyi. Iparűzésiadó-bevételünk tízezer forint, az is csak azért, mert van itt az ÉMÁSZ-nak egy trafóállomása. Gépjárműadó-bevétel nincs, kommunális adó évi kétezer forint házanként, de ezt sem nagyon fizetik be, a jegyző kénytelen valamilyen ellátásból vagy a közmunkailletményből letiltatni. A szemétszállítást, amely 10-12 ezer forint házanként, az önkormányzat átvállalta, mert különben elárasztana mindent a hulladék. Vannak feladatalapú költségvetési források, de ezek nem fedezik a tényleges költségeket. Most például a legnagyobb problémánk a falugondnok autójának megtankolása.

A Rákóczi fejedelem nevét viselő főutcán, az óvoda felé haladva fiatalok jönnek szembe. Többnyire gyereklányok, akik sáros babakocsit tolnak, mellettük kisebb-nagyobb purdék poroszkálnak. Nem tudni, ki a saját gyerek, ki a testvér. Az evangélikus egyház furgonjához igyekeznek, amelynek rakteréből ingyenételt osztanak. Nagy a tülekedés, idősebb asszonyok is vannak ételhordókkal.

Az óvoda régi épület, talán módosabb család háza lehetett valamikor. A kerítés maradványai nyomokban jelzik, nagyjából meddig tartana az óvodaudvar, ha volna. Tavaly pályázati pénzből körbekerítették, jöttek EU-konform mászókák, hinták, de mivel fából volt, és jött a hideg is, nem sokáig élvezhették őket a gyerekek.

– Egyesek a saját gyerekeiktől is képesek ellopni azt a keveset, amit kapnak – panaszolja egy neve elhallgatását kérő idősebb óvónő, aki saját bevallása szerint már nem sokáig bírja itt, belefáradt. Az épületen a műanyag redőnyök újnak tűnnek, jóllehet néhányon már vandál pusztítás nyomai láthatók. Állítólag unatkozó kamaszok csinálták.

Az asszony elmeséli, hogy a legtöbb itteni gyerek a korához képest visszamaradott állapotban kerül óvodába. Harmaduk olyan körülmények között él, hogy jobb volna inkább kiemelni őket onnan, és nevelőszülőkhöz adni, hogy megmenthetők legyenek. Van alkoholista, sőt szellemileg retardált anya, akik fel sem fogja, hányadik gyereket szüli, és hová.

Az első évek arról szólnak, hogy az óvodában megpróbálják a legalapvetőbb fizikális, intellektuális és szociális készségeket elvárható szintre emelni. Legtöbben itt látnak először angolvécét. A zsúfolt épületbelső aligha felel meg egy modern óvoda kritériumainak, de még így is palotának számít az otthoni viszonyokhoz képest. Itt legalább rendes ételt kapnak. Az óvoda bővítésére vannak ugyan elfogadott tervei az önkormányzatnak, de a pályázatot, amelyre vártak, nem írták ki.

– A legnagyobb baj, hogy évek óta nem találnak képzett óvónőt, aki hajlandó lenne idejönni, és négy éve óvodavezető sincs – panaszolja az óvónő. Ő maga a körülményekre tekintettel nem hajlandó elvállalni az intézményvezetést. – Ezeknek a gyerekeknek fejlesztőpedagógusok kellenének. De ugyan miért is vállalna egy jól képzett fiatal ennyire nehéz feladatot, ennyire mostoha körülmények között, ennyire kevés pénzért? – teszi fel a kérdést, amely nem igényel választ.

A Baktakéki Körzeti Általános Iskola csenyétei tagintézménye az út átellenes oldalán található. Bár csak az alsó tagozat van itt, így is sziget a faluban. Az épületről még soha nem loptak el semmi. Délután van, mára már vége a tanításnak. Kamaszok gyülekeznek az iskola sarkánál, hogy telefonjaikkal felcsatlakozhassanak a wifire, amely itt nagy erejű fegyelmező eszköz – árulja el később az igazgató –, mert tudják, ha bármi baja esne az iskolának, a wifit azonnal kikapcsolnák. Belépve rend és tisztaság fogad, a tanintézmény az ország bármelyik településén megállná a helyét. A tisztaságról főállásban két helybéli takarítónő gondoskodik, így elmondható, hogy az iskola a legnagyobb csenyétei foglalkoztató. Az egyik terem ajtaján „varázserejű szavak” kifüggesztve: kérem szépen!, bocsánat!, szeretném!, köszönöm!, viszontlátásra! – és így tovább. A másikon tanítói üzenet: „Ebben az osztályteremben Te egy tudós vagy. Egy felfedező. Fontos vagy. Szeretve és tisztelve vagy. Te egy barát vagy. Te vagy az oka, amiért itt vagyunk.” Ezek és a falakon fellelhető többi, helyes viselkedésre nevelő ábra beszédesen jelzik, melyek itt a legalapvetőbb pedagógiai célok.

A több mint egy évtizede az iskolában dol­gozó Holéczi Józsefné és Tornai Anett mellett Glonczi Anita tanítónő is azok közé tartozik, akikre a riport elején mint tiszteletre méltó pedagógusmisszionáriusra utaltam. Ez a kifejezés nem túlzás, hiszen igazán nem vádolhatók azzal, hogy a pénz motiválná őket. Az iskolafenntartó bruttó 12 ezer forint veszélyességi pótlékkal ismeri el az itteni tanítói munkával járó összes problémát és nehéz­séget. Glonczi Anita a közeli Baktakékről jár ide dolgozni 12 éve. Kollégáival ellentétben ő cigány származású. Ez az első munkahelye.

„Varázserejű szavak” a csenyétei általános iskola egyik tantermében. A wifi itt a legerősebb fegyelmező eszköz
Fotó: Kurucz Árpád

„Csókolom, Anita néni!”

– Amikor idekerültem, tisztában voltam azzal, milyenek a körülmények – meséli, miközben befejezi a táblatörlést. – Kaptam ajánlatot máshová, de nem vagyok abban biztos, hogy ha én nem volnék itt, lenne más. Csenyéte a szívügyem. Ha valaki végigmegy a falun, és meglátja, mi van itt, megijed. Viszont nem tudja senki rajtunk kívül, mekkora tiszteletük van errefelé a pedagógusoknak. Jellemző például, hogy a hatvanéves asszony is úgy köszön, hogy „csókolom, Anita néni!”. Itt még szülővel nem volt konfliktusunk, talán ez is a tiszteletből fakad. Tudjuk, honnan jönnek. Az óvoda–iskola átmenet révén, az óvónők és a pszichológus beszámolója alapján ismerjük az egyes gyerekek korlátait. A szegregált közösség azt jelenti, hogy csak egymástól tanulnak. Ha nem tudnak jót tanulni, akkor a rosszat tanulják el. A szülőknek itt nem az a fő problémájuk, hogy rájuk dől a ház, hanem az, hogy miután már az utolsó forint is elfogyott, mit fognak enni. Lehetőségük sincs arra, hogy változtassanak, de nem is tudják, hogyan kellene. Talán azt is gondolják, hogy az élet így normális, nincs előttük ellenpélda, az ő szüleik és a rokonaik is így éltek, az ő anyjuk is 14 évesen szült, ez a szokás, szinte elvárás.

– Nem ismerik fel, hogy a nincstelenségbe gyereket szülni egyet jelent a nyomor újratermelésével?

– Egyrészt ki se jutnak a völgyből. Ha mégis, számukra még a környékbeli falvak „tisztes szegénysége” is elérhetetlennek tűnő magasságban van. Nyilvánvaló, hogy csak a tanulás jelenthetne számukra kiutat Csenyétéről. Az az álmom, hogy néhányan a mostani másodikosaim közül szakmunkás-bizonyítványhoz jussanak, hogy kitörhessenek innen. Kollégáimmal többféle pedagógiai módszerrel kísérletezünk ennek érdekében. Idén kezdtük a hejőkeresztúri KIP módszert [színes bőrű diákokra kifejlesztett amerikai módszer magyar adaptációja – B. L.], amely országosan szép eredményeket hozott, ezért is vannak a padok egymás felé fordítva. A kooperatív csoportmunkára épülő tanítás során egymást segítik, együttműködést, toleranciát, kommunikációt, felelősségtudatot tanulnak a gyakorlatban, de visszafelé is elsülhet: a rosszabb lehúzhatja a jobbat. Idővel meglátom, itt melyik módszer válik be.

Közben befut Németh Andrásné intézményvezető, akivel egy évtizede még itt, Csenyétén találkoztam. Akkoriban nagy szomorúsággal mesélt egy kitűnő tanuló kislányról, akit gimnáziumba is felvettek, de a szülei nem engedték továbbtanulni, inkább hozzáadták valakihez 14 évesen. Kérdezem Németh Andrásnét, mi lett a lánnyal.

– Szegénykémmel összefutottam nemrégiben: mintha a saját nagyanyja lett volna. Gyerekeket szült, és tönkrement bele. De értelmes szemében felismertem az egykori csillogást.

Azt mondta, bárcsak rám hallgatott volna akkor… Állítom, az itteni cigányság legnagyobb tragédiája, hogy a kultúrájukban benne van a korai családalapítás, sokan emiatt már a nyolc osztályt sem fejezik be.

Németh Andrásné is a rendíthetetlen pedagógusok közé tartozik. A cigányság felemelésében találta meg élethivatását. Meggyőződése, hogy mindenkivel minden okkal történik. Eredetileg pénzügyi főiskolát végzett, ennek megfelelő területen dolgozott, és nem akart tanító lenni. Harmincévesen aztán hirtelen jött ihlet hatására beadta a jelentkezését az sárospataki tanítóképző főiskolára. Másodéves volt, amikor egy napközis állást hirdettek Csenyétére. A főiskolán módszertani kérdésekkel nyaggatta tanárait: hogyan lehet cigány gyerekeknek megtanítani az írást? Senki sem tudott alkalmas módszert ajánlani. Ő viszont éppen a feladat leküzdhetetlenségében látta meg a kihívást:

– Imádtam a csenyétei iskolát, az ottani kollégákat, akikhez ma is szinte naponta hazamegyek – mondja az intézményvezető. – Aki tanítóként nem oda való, az gyorsan elmenekül, de aki kibírja az első évet, az utána már nem vágyik arra, hogy más iskolában problémamentesebb gyerekeket tanítson. Tény, hogy itt felülreprezentáltak az alacsony IQ-val rendelkezők, illetve a korai fejlesztés hiányából következően gyengébb képességű gyerekek. Viszont kárpótolja az embert az a végtelen szeretetet és ragaszkodás, amelyet a rettenetes sorsú kicsiktől kapni lehet. Nem angyalok ők, nagyon nem! De ha belegondolunk, hogy oda mennek haza, ahol tízen vannak egy villanytalan, dohos szobában, lárma van, és nincs egy sarok, ahol tanulhatnának, leckét írhatnának, beláthatjuk: nekik értelmetlen házi feladatot adni, értelmetlen abban bízni, hogy majd otthon szülői segédlettel gyakorolni fognak. Testreszabott módszertant kell náluk alkalmazni. Nevetségesnek tartom, hogy magyarázkodnom kell fölfelé, hogy az országos kompetenciamérésen miért vagyunk az átlag alatt. Na, vajon miért? A szegregált falu, a család, a körülmények mind ellenünk dolgoznak!

Csenyétei beszélgetésünk után felkeressük a baktakéki körzeti felső tagozatos intézményt is, ahol a környező falvakból oda járó tanulók zöme szintén cigány származású. Igaz, többségük a csenyéteieknél sokkal jobb körülmények között él.

A baktakéki felső tagozatra jelenleg negyven csenyétei jár. Közülük két-három lány 16 év alatt szült, ezért „magántanuló” lett. El lehet képzelni, esetükben ez mit jelent. Félévkor és tanév végén van háromnapos felkészítés, és ha eljön vizsgázni, nagy valószínűséggel kettessel átengedik. Csakhogy nem jön el. Kényszeríteni pedig nem lehet.

– De vannak sikertörténetek is – hangsúlyozza az igazgatónő. – Egy csenyétei fiú tavaly leérettségizett, és idén is lesz két érettségiző volt diákunk. A csenyétei gyerekeknek úgy öt százaléka jut el a szakmunkás-bizonyítványig. Lány jóformán egy sincs köztük. De van most egy kislányunk – igaz, ő bereti –, aki édesanyja halála után olyan lelkiállapotba került, hogy őrjöngve tiltakozott az iskolába járás ellen. Rendszeresen ki kellett érte menni autóval. Nem volt könnyű megtalálni a lelkéhez a kulcsot, de végül sikerült. Ma színjeles tanuló, aki sokra viheti.

Testreszabott módszereket kell alkalmazni a cigány tanulók körében
Fotó: Kurucz Árpád

Ragyogó üstökös

– A cigányság tanuláshoz, munkához fűződő viszonyában érzékel valamilyen változást?

– Van, aki az ellenkezőjét mondja, de én úgy érzem, mentalitásuk, ha lassan is, de pozitív irányba változik. Például felnőttképzésen idén 16 olyan férfit tanítottam, aki egykor tanítványom volt Csenyétén. Akkor én vesztettem, hiszen lemorzsolódtak. Most, 25 évesen mégiscsak beültek elvégezni az ötödik és hatodik osztályt, és remélhetőleg nem adják fel, mennek tovább. Jó volt látni, hogy akikkel gyerekként annyit kínlódtam, most eljárnak, és becsülettel készülnek az órára. Nem könnyű nekik. Ezért törekszünk minden erőnkkel annak a tudatosítására, hogy van jobb opció, mint nem tanulni, és családi pótlékból, segélyből élésre berendezkedni. Ezért is igyekszünk megismertetni velük minél több szakmát.

Minden iskolának van egy büszkesége, amo-lyan eminens „bezzeg” tanuló, akit szívesen állítanak példaként a diákság elé, és mutatnak meg az újságírónak, aki ilyenkor kényszeredett mosollyal bólogat. A Beret községben élő, nyolcadikos Buzsik Bianka azonban kellemes csalódást okoz. Az igazgatónő könnyeden, intelligensen társalgó, értelmesen fogalmazó kész hölgyet mutat be, aki nem mellesleg színjeles tanuló. De nem ezért népszerű az iskolában, hanem mert egy rendőrnapi roma tehetségkutató versenyen magasan kitűnt a mezőnyből énektehetségével. Az encsi rendőrkapitányság által szervezett megméretésen egy diáktársa gitárkísérete mellett énekelt, és tovább is jutott a miskolci megyei szintre, ahol második helyezést ért el:

– Az encsi versenyre anyukám készített fel, aki azelőtt énekes volt. A győzelmem után annyi-ra fellelkesült az egész család, hogy a miskolci szereplésre készülve beiratkozhattam a miskolci Egressy–Erkel-zeneiskolába éneket, szolfézst, gitárt és zongorát tanulni. Annyira tetszik ez az egész, hogy el is döntöttem: a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában szeretnék továbbtanulni. Zenetanár szeretnék lenni. Meg persze jazzénekesnő. Már ha sikerül – teszi hozzá szerénykedve Bianka.

– Buzsik Bianka tehetségkutatón elért sikere hihetetlen motiváló hatással van az isko­latársaira. Ebben az abaúji roma közösségben álomszerű csodának hat, hogy egy bereti lány egyik napról a másikra híressé válhat, hogy valaki innen is beragyoghatja az eget, akár egy üstökös – emeli ki az igazgatónő ragyogó arccal. Érzékelhető, hogy ő és tanár társai az ilyen sikertörténetekből merítik az erőt és hitet, amelyből – lássuk be – nem kevés kell itt, a végeken: Csenyétén és Baktakéken.