Bocsánat a bántásokért

Mindannyian meghaltak, csak ő maradt életben! Ő, Gábor Miklós Krisztusé, mert kiválasztott. Így játszhatott örömteremtő magyar színészként élettel és halállal. De Canossát is muszáj volt járnia.

Gábor Miklós Negyedik Henrik német király és Domján Edit Bertha, Henrik felesége szerepében, Füst Milán Negyedik Henrik király című drámájának próbáján, 1964 októberében Fotó: MTI–Keleti Éva

Kevéssel halála előtt azt nyilatkozta: a Nemzeti Színház ügye súlyosabb kérdés, mint hogy egy igazgatóváltással meg lehetne oldani. Nem folytatta a gondolatot, mert 1945 után komoly felelőssége volt abban, hogy az új világ mámorában a színház közösségi-szellemi ­ethosza megroppant. Mondjuk ki egyenesen: a Nemzeti azonmód kommunista szellemre váltott, amely azt is jelentette, hogy Gábor Miklós később kedves szerzője, Füst Milán nem érdemesült Major Tamás válaszára, amikor az író beküldte a Boldogtalanok és a IV. Henrik király című darabját. Molnár Ferenc és Szomory Dezső is tilalmi listára került. A Nemzeti direktora 1948-ban azt a Németh Lászlót is kiátkozta a színházi életből, akinek VII. Gergely című drámáját három évtized múlva Gábor Miklós újragondolva elemezte és alakította. Arról pedig csak töredékesen emlékeztek a viharok verte öreg nemzetisek, miféle szövegek jelentek meg a faliújságon: művészi-emberi becsületében alázták Bajor Gizit és más fényességeket. A Nemzeti történetének első, újkori fejezetét Gábor Miklós párttitkárként is jegyezte.

Harc és dögvész – írta naplójába huszonöt évesen, a háború rettenetében, amikor 1944-ben lövészegységével menekült a szovjet csapatok elől. Tetvesen, éhesen, hegyeken-völgyeken át, istállóban és szabad ég alatt hálva, a végkimerült hadi vonulásban is rögzítette gondolatait. Viaskodik mozis apjával, emlékezik szépfiús kamaszságára, a bájos leányokra, és tényszerűen tudósít a front pokláról. Közben rendezi bajtársai színjátékát, mit hazudjanak a kihallgatáson, hogy életben maradjanak.

Túlélte az infernót, és felszabadultan kezdhette vágyott hivatását. Várkonyi Zoltán Művész Színháza a kedvére volt, sikerrel játszotta Cocteau Rettenetes szülők című groteszkjének Michel szerepét. Major Tamás csábításának azonban engedett: a Nemzetibe szerződött, és a klasszikusok iskolája következett. Nemcsak azzal, hogy Gellért Endre és Major rendezésében Molière, Shaw, Schiller, Shakespeare darabjainak ifjait, szerelmeseit alakította, hanem óriások körében fejlődött színészete is. Somlay Artúr, illetve Bartos Gyula Learje mellet például a Bolondot alakíthatta. Boldog, jókedvű páros játékát a Vízkeresztben (1947) Szabó Zoltán így jellemezte: „Gábor Miklós (Sebastian), Mészáros Ági (Cesario) után igazodó szerepében megint kifogástalanul kíséri muzikális szövegmondásával reális alakítását.” (Hazugság nélkül) És ha színházban csak néhány ezren ismerhették meg őket, filmen, a Mágnás Miskában a két Latyi mellett Miska és Marcsa szerepében millióknak okoztak örömöt. Máskor a budapesti csónakház jókedvét éltette Petress Zsuzsa mosolyával kísérten (Állami Áruház).

Előadás után gyakran hajnalig tartó kocsmai bandázásban folytatódott az este. Fröccsök és konyakok kíséretében Major ült az asztalfőn, okított, adomázott és gúnyolódott, beszélt a régi időkről, a vörös jövendőről, a versmondásról és József Attiláról, főszerepeket ígért. Gábor, az Ifjú Gárda vezére, a nemzeti bolseviki párt komisszárja lett. Aztán elég erőt érzett magában – biztatták is –, hogy mesterét eltakarítsa. A Rajk-barát Majort Révai 1949 őszén pártiskolára küldte, de a puccs nem sikerült, ugyanis Gellért nem vállalta a direkciót, így Major maradt, akiről színészei megértő kedvességgel szokták volt mondani: távlatosan bosszúálló. Az 1953-as fordulat után Jago szerepét osztotta Gáborra, s hogy emelje a viszonzás tétjét, maga játszotta a cselvetőt. Az 1953/54-es évad úgy végződött, hogy Gábor Miklós távozott a Nemzetiből, és a Madách Színházba szerződött. Kései jegyzetekkel kommentált egykori naplójából ismerjük a történteket (Egy csinos zseni, 1995; Sánta szabadság, 1997), de talán a legfontosabbat nem tisztázta: a Nemzeti közösségében ellehetetlenült, féltek tőle, gyűlölték titokban, de 1953-ban már meg merték kérdezni: Gábor elvtárs, mire a becstelen elvszerűség, hogy nem társai között kritizál, hanem külső fórumokról támadja kollégáit?

Canossa falai előtt, majd bévül jutva viaskodott magával. 1955-ben a központi vezetőségnek címzett, a művészeti cenzúra ellen tiltakozó levelet aláírta Ruttkai Évával, de elfelejtkeztek róluk, nem vonatták vissza kézjegyüket. Ruttkai Évától tudom, a forradalom napjaiban a távozás, a menekülés (?) gondolatával is erősen foglalkozott. Maradt, maradtak, és Gábor Miklós a Madách Színház korszakos történetének vezető művészévé emelkedett. Igaz, hogy mint Mensáros László naplójában írta, Téri Árpád néhány hónapos igazgatásának buktatása 1958 tavaszán Gábor lakásán szerveződött. A Vámos László–Pártos Géza–Ádám Ottó rendezőtrió egy-egy bemutatója országos eseménynek számított. Ebben a sorban lett ikonikus előadás a Hamlet (rendező: Vámos László), a címszerepben Gábor Miklóssal (1962, Brookék Lear-vendégjátékát követően felújítva-folytatva 1964-től). A szereppel való viaskodásának művészi és emberi mélységeiről szól Tollal című könyve (1963). Mi volt alakításának ereje? Egykori lelkes híveként mondhatom: az 1956 utáni nemzedéket létkérdéseire ébresztette. Förtelmes időkben is feltétlen ragaszkodás az igazsághoz, és – önsajnálati felhangokkal is – becsület mindhalálig. A marxi teóriának kizárólag a bosszú és a gyilkosság jelent cselekvést, ez volt az alaptétele a Nemzeti Básti–Ungvári–Major 1952-es Hamlet-előadásának. Mélységesen igaz Somlay Artúr hamleti véleménye (1925-ben alakította), miszerint olyik pillanatban a nem cselekvés is cselekvés, ez keresztényi voltunkhoz tartozik. Mert ha az imádkozó Claudiust nem szúrják le, az a bénultság jele? Semmiképp. Stratégia és hit a csapdákkal teli, alávaló világban.

Gábor Miklós Negyedik Henrik német király és Domján Edit Bertha, Henrik felesége szerepében, Füst Milán Negyedik Henrik
király című drámájának próbáján, 1964 októberében
Fotó: MTI–Keleti Éva

Még játszotta a Hamletet, amikor Pártos Gézával két magyar drámát igazolt színi remekműveink sorába: Füst Milán Negyedik Henrik királyába Canossa-járó önmagát is beleégette (1964); a Sarkadi Imre halála után is évekig anatémás Oszlopos Simeonban (1967) az érzéki és italmámorba hullott Kis János festőt alakította, megjelenítve az 56 utáni értelmiség cinizmusig menő összeroppanását. Kis viaskodásának kísértője Vinczéné, a házmester (Kiss Manyi, illetve Gobbi Hilda), a modern idők átlagembere, aki fiának akasztására igyekszik. Gábor az infernó éjszakáján a csönd és a megszólalás nagy játékában viaskodott George-­ként Albee Nem félünk a farkastól című darabjában (r.: Lengyel György, 1967). Nyegle és túlkoros Luciferjében pedig ifjonti magunkra ismerhettünk (Szeged, 1965, 1966, r.: Vámos László). De ne feledjük Gábor Miklós komédiázási kedvét, Molière és Shaw mellett micsoda színekkel mulattatott Molnár Ferenc Előjáték Lear királyhoz színészeként (1967), avagy Szerb Antal Exében (1965). És micsoda társakkal: Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Márkus László, Kiss Manyi, Domján Edit, Psota Irén, Vass Éva, Ajtay Andor, Mensáros László és mások körében Gábor örök nyugtalanságát enyhítette a közös játék öröme. Tán ezért is a felismerés, a „bocsánat a bántásokért!” – kései szerelmes levél Bajor Gizi levelei elé (1966).

Régi tapasztalat, hogy hét-nyolc év múltán egy színházi közösség varázsköre halványulni kezd. A Madách vezetésének politikai vaksága folytán Pártos távozott a hazából, Vámos az Operettbe emigrált. Maradt Ádám Ottó, direktorságának önámító langyosságát megelégelve Vass Évával Ruszt Józsefhez szerződött Kecskemétre (1975). Mondhatnánk: a fiatalok társulatában közösségre talált. Kései jegyzeteit olvasva (Kos a Mérlegen, 1990; Nyomozok magam után, 2003) azonban kitűnik: távtagságot jelentett a kecskemétiség, mert csak egy-egy szerep próbáit és az előadások idejét töltötte a színházban (Bereniké, Don Carlos, VII. Gergely). Érzékelte és lejegyezte, minden elismerése mellett milyen ártó a divatdiktatúra; Kaposvár-szindróma telepedett a színi életre. „A kritikusok tönkretették a magyar színházi életet.” Már nem óhajtott harcostárssá lenni, még követni sem, hogy Ruszt miként viaskodik igazgatójával, a helyi pártosokkal, és mi szükség a Csendes Don dramatizálására. Jegyzetei kiváló esszékké növekedtek Shakespeare-ről, Brookék vendégjátékáról, Olivier-ről, Molière-ről. Naplóiban Major visszatérően kísértette, és örökös kérdése magáról: miért lóg ki a színházi életből? Két jelenés között gyakran az öltözőben ült, és olvasott, a büfében keveset szólt, inkább a társait figyelte a disputák, anekdoták hullámzásában. Kivételes műveltsége, vitriolos stílusa miatt sok fiatal tartott tőle, de a színházi emberek is, mert többségüknél pontosabban és világosabban gondolkodott. És félték a kritikusok, a hírlapírók is, mert társaságában partnernek kellett lenni.

Vámos hívására visszatért a Nemzetibe, de a régiek ennek nem örültek, mert nem felejtették el a múltat. Molnár Olimpiáját (1982), Shaw Tannerét (1985) rendezte, és Shylock kapcsán a rendezővel és ifjú társaival viaskodott A velencei kalmár próbafolyamatában (1986), miközben a kinti világ heccei roncsolták az alkotó, közös gondolkodást. Értetlenségének jelei is előtűnnek jegyzeteiben: már kevéssé érzékelte az idő változását, azt például, hogy Erdély, a kisebbségi magyarság ügye színpadra kerül, de nem a fenyőillatos szépelgéssel, hanem a Nemzeti sorsfeladataként. Testi kínjai mindennapossá erősödtek, s egyre a menekvés szívhangjai zakatoltak, Cherubin-Évája felé. Úgy beszéltük meg 1991-ben, hogy tovább dolgozik velünk, de egy napon bekopogott, és zavartan közölte: egyezségünket felbontja, mert a bank csak úgy támogatja Rusztot, ha ő a Fekete Lyukban (Független Színpad) szerepel, és kizárt az egyeztetés is!

Feledhetetlen kép: öreg Henrikként szökésre csábította az Apácát, aki tiltakozott: ő Krisztusé! Mire Gábor Henrikje megrendítő, fájdalmas vágyakozással mondta: „Édes gyermekem! De jó neked!” Kockás füzetébe jegyezte föl 1944 őszén: tüzéralakulatuk apokaliptikus vonulásakor hátramaradt vizelni, abban a pillanatban lövedék csapódott társai közé. Mindannyian meghaltak, csak ő maradt életben! Ő, Gábor Miklós Krisztusé, mert kiválasztott. Így játszhatott örömteremtő magyar színészként élettel és halállal. De Canossát is muszáj volt járnia.