A legrosszabb nyilvánvalóan a trafóházhoz illeszkedés teljes hiánya. Egyszerűen taszítja egymást a két épület. Szinte már művészet az, hogy sehol semmilyen síkban, színben, elrendezésben, arányban vagy anyaghasználatban nem találkoznak egymással – és ez nem a trafóház hibája. Legalább a földszint fölötti párkányok lennének egy szintben, de még az sem sikerült.
Fotó: A szerző felvétele
Azon már ne is lepődjünk meg, hogy a hotelépület a teret keletről határoló, jellegzetes budapesti eklektikus lakóházakra, azok arányaira sem reagál semmit. A Nagyvásárcsarnok még hátsó frontján is szépséges épületével is teljes a kontraszt: a neogótikus ihletésű, szépen kidolgozott csúcsívek és tornyocskák mögött úgy terül el a szállodaépület, mint valami bomlófélben lévő óriáselefánt.
Az aulája még elmegy, nem akar más lenni, mint ami: kispénzű turistákat kiszolgáló, leginkább egy igényesebb kollégiumra vagy hostelre emlékeztető, egyszerű berendezés – némi játékos színezéssel és kiegészítőkkel feldobva.
Az új hotelépület valamikor, talán az első vázlattervek korszakában megpróbált valóban kortárs lenni, de ami megvalósult, az a tervező, a megrendelő és a láthatóan gyenge minőségű, gányoló kivitelezés közös kudarca. Nagy akarásnak dadogás a vége: végül semmi frissesség nem látszik ezen az épületen. Mintha a szürke hetvenes évek legmélyét idéznék meg egy különös építészeti szeánszon.
Ma már a legkisebb léptékű Airbnb-lakásokban vagy apró butikhotelekben is olyan igényességgel, eleganciával, arányérzékekkel és persze kreativitással találkozhatunk, hogy elakad a szavunk. Hogyan történhetett hát meg, hogy ilyen darabos, (ön)reflektálatlan épület kerüljön egy központi környéken újjászülető, historikus, illetve egy igényes modern épületet is őrző közterünk közepére?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!