Egymás tyúkszemén

Süle Ferenc pszichiáter több mint hatvan év lélekgyógyászati munka tapasztalatai alapján, öt gyerek apjaként állítja: számos lélektani érték éppen a gyermeken keresztül jelenik meg a családban. Hogyan járul hozzá a szülő személyiségének fejlődéséhez, éréséhez, sőt lelki sérüléseinek gyógyulásához a gyerek?

Anya és fia halakat néznek Lisszabonban egy kisállat-kiállításon. Természetes szeretetkapcsolat Fotó: Rafael Marchante Forrás: Reuters

Nemrégiben felvetette az amerikai kongresszus demokrata képviselője: szabad-e gyereket vállalni a klímaváltozás korában? Valódi erkölcsi aggály, vagy csak a jóléti társadalom önzése mutatkozik meg a kérdésben?

– Időnként felmerülnek ehhez hasonló gondolatok, aki nagy bajban van, egyenesen úgy fogalmaz: miért szüljek ebbe a gonosz világba másik embert, hogy aztán az is szenvedjen? Pszichiáterként olyan emberekkel foglalkozom, akiknek ez nem csak költői kérdés, és az esetek többségében azt tapasztalom, a nehézségek forrása a saját gyerekkorban található. Életünk első három évére azonban nem vagy csak alig emlékezünk, pedig az alapvető élménystruktúrák ebben az időszakban rakódnak le. Ha a mélylélektan eredményeit komolyan vesszük, ki kell mondani: a nők rakják le a jövő alapjait. Minden további az anya-gyerek kapcsolatra épül. A mai nők már elérték azt a szabadságot, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak, de ezzel a specifikus női értékeket sajnos elfojtják. Amikor a családi életet támogatjuk, akkor az igazi női értékeket, az emberteremtés méltóságának tudatosulását támogatjuk.

Süle Ferenc
Fotó: Bach Máté

– A gyermekhez, a családi élethez való viszony változása életfelfogásbeli különbségekkel magyarázható?

– Európa és benne hazánk népesedési problémái nemcsak gazdasági, demográfiai, kulturális kérdéseket vetnek fel, hanem lélektani szempontból is elgondolkodtatóak. Milyen szerepet játszik Európa válságában, hogy olyan politikai vezetők irányítják, akik nem vállaltak saját gyermeket? Milyen a jövőhöz való viszonyuk? Az a benyomásunk, hogy jövőképük csak a következő választásig terjed, s „utánuk a vízözön”.

– Bár Dunát lehetne rekeszteni a nevelési szakkönyvekkel, amelyekből megtudhatjuk, hogy a gyerek személyiségének alapja a családban formálódik, de arról kevesebbet hallani, hogyan hat a gyermek a szülőre…

– Több mint hatvan év lélekgyógyászati munka tapasztalatai alapján, öt gyerek apjaként jutottam arra, hogy számos lélektani érték éppen a gyermeken keresztül jelenik meg a szülők életében. A gyermekáldás hét útja címmel összefoglaltam a Magyar Szemlében, hogyan járul hozzá a felnőtt lélektani fejlődéséhez, éréséhez, sőt lelki sérüléseinek gyógyulásához a szülői szerep. Ezen túl látni kell, hogy a gyermeknek önmagában is energetizáló hatása van a környezetére. Amikor az afrikai népességrobbanás okait kutatjuk, tudomásul kell vennünk, hogy a sok gyerek öntudatlanul is életerőt ad a szülőnek a nyomor, a háború, a betegség leküzdésére. Mert van miért küzdeni, van kiért élni.

A házasság méltósága

– Európában épp a fordítottját látjuk.

– Attól is függ, áldássá válik-e gyermek, hogy az anya és az apa hogyan viszonyul hozzá, mennyire érti, tudja-e szeretni, mit tudatosít a közöttük kialakuló kölcsönhatásokból. Rendszerint messze nem értünk eleget a köztünk zajló történésekből. Ha pedig nem értjük, akkor a gyerek könnyen teherré válik. Pedig léte új, mély, lelki, szellemi erőforrásokat nyithatna meg a család életében. Ha elutasítjuk a felőle érkező hatásokat, egyben a saját lelkünk archaikus részét is elvetjük. Döbbenetes, hogy azokban a szubkultúrákban, ahol kevés a gyermek, ott az életképesség csökkenése és a lelki torzulás számos jele tapasztalható: növekszik a bűnözés, a balesetek és a pszichiátriai megbetegedések száma, idővel gazdasági visszaesés is bekövetkezik. Ahol a gyermekszeretet és a családi élet jelentősége gyengül, ott az életerő, a megújulási képesség is csökken. Ezért nem orvosolható egy csapásra kívülről, például bevándorlással ez a probléma.

– A jóléti társadalmak másik jellemzője, hogy egyre kevesebb az ép család. Milyen segítséget lehet nyújtani a házaspároknak abban, hogy megmaradjon a párkapcsolat, miközben végigkísérik gyerekeiket a születéstől a fiatal felnőttkorig?

– Érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani a házasság méltóságára. A házastársak lelki kapcsolata egyre inkább elmélyül az évek során, közben egyre több, egyre korábbi, tudattalan élmény kapcsolódik be az életközösségükbe. Azért lesznek szerelmesek, és vállalnak életközösséget, mert tudattalanul megérzik, hogy életük legmélyebb problémáival is találkozni fognak a másikkal való kapcsolatban. Ezért szoktuk mondani: a házasságok lélektani szempontból úgy köttetnek, hogy a felek „egymás tyúkszemére állnak”. És valóban, a házasságkötés után sorban jönnek elő az egyre mélyebb és mélyebb lelki problémák. Ez nem tudatos folyamat. Viszont Isten nagy ajándéka, hiszen problémamegoldásokon keresztül halad a fejlődésünk. C. G. Jung a lélek transzcendens funkciójának nevezi, amikor a problémákat okozó ellentéteket össze tudjuk építeni, és ezzel az integrálással fejlődünk. Ha így nézem a házasságot, akkor a tudattalanból is jövő választás azt is biztosítja számomra, hogy életem legmélyebb, fejlődésemhez szükséges problémáival fogok találkozni a másikon keresztül. Ha ettől megijedek, és otthagyom a párom, attól a lelkemet még viszem magammal, és néhány év veszteség után a következő kapcsolataimban ugyanazokkal a nehézségekkel fogok találkozni. Lélektanilag ezért nemkívánatos a válás, bár néha szükséges, amikor a felek annyira destruktívvá válnak egymás és a gyerek felé, hogy kevésbé sérülnek, ha szakítanak.

– Individuális világunk egyik eszménye mégis a szingli, aki a fogyasztói világ javaival berendezi az életét, és kizárja belőle a konfliktusokat. Akár félelemből, akár kényelemből megspórolhatjuk a szembesülést az élet nehézségeivel?

– Nem lehet, mert a problémák a fejlődés biztosítékai. Hiába törekszik problémamentességre a szingli, a klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem működik. Az állat nem akar több lenni, de az ember fejlődni akar, és tudatosan élni. Az önfenntartó és fajfenntartó ösztön helyett pontosabb, ha önfejlesztő és faj-közösség fejlesztő ösztönről beszélünk az ember esetében – a tudatosság pozitív visszacsatoló hatása miatt. Életünk első szakaszában önfejlesztő ösztönünk működik elsősorban, ez alakítja ki az egónkat is. Normális fejlődés esetén a serdülő ifjú életében megjelenik a szerelem, amely rögtön ki is billenti önzéséből, és ettől kezdve már nemcsak önmagáért, hanem a másikért is él. A probléma ott van, hogy a jóléti társadalmak embere könnyen elakad az életösztön kezdeti fázisának önzésében, a túlzott élvezetekben. Amikor a családunkért, majd az egyre tágabb közösségekért, a nemzetünkért, az emberiségért cselekszünk, abban érvényre jut az ember közösségfejlesztő ösztöne, mely hivatástudatot adó, hatalmas erőként jelenik meg. Ez az élet természetes útja.

„Visszaköszönő” konfliktusok

– Sokan mégis úgy döntenek, csak az ösztön-élet első fázisát, az önfejlesztést élik meg.

– A túlzott jólét degenerál, a klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy az önző, csakis önmagáért élő ember életmódja előbb-utóbb szükségszerűen lelki, majd biológiai válságokhoz, betegségekhez vezet. A fejlődés lényegével nem lehet büntetlenül szembemenni. „Egy ember nem ember” – szoktuk mondani, hiszen kapcsolatokban, viszonylatok hálózatában élünk. Maga az ember is egy kapcsolat eredménye. Érett embernek lélektanilag azt tekintjük, aki nem csak önmagáért él.

Anya és fia halakat néznek Lisszabonban egy kisállat-kiállításon. Természetes szeretetkapcsolat
Fotó: Reuters

– Mi történik a szülő-gyerek kapcsolatban, amikor természetes módon jelen van a figyelem, a másikkal való együttérzés?

– A gyerek megértése az emberi lét testi, lelki és szellemi kibontakozásának megértése. A nevelés több problémája a szülő számára sok esetben érzelmi rejtély, megfejtendő lélektani feladat, amelyet ha megold, azzal a saját személyiségét fejleszti. Mindannyian voltunk gyerekek. Ez bennünk él, és lényeges, hogy mit teszünk ezzel a belső gyermekkel. Néha azt tapasztaljuk, hogy viselkedésünkben, főleg bensőséges kapcsolatainkban vagy indulattelített helyzetekben visszacsúszunk saját gyerekkorunk élménymintáiba. Sokszoros lélekgyógyászati tapasztalat, hogy a szülőnek azon a ponton találhatók a konfliktusai gyermekével, ahol a saját gyerekkori elakadásai vannak. Ez arra készteti a felnőttet, hogy a saját megfelelő korú személyiségrétegéhez való viszonyulásával újra szembesüljön. A gyermek tehát azért valós áldás, a szülők lelki, szellemi fejlődésének egyik természetes motorja, mert a szeretetkapcsolaton keresztül a felnőtt lehetőséget kap arra, hogy újraélje – mégpedig kijavító, helyrehozó módon – fejlődésének folyamatát. A múltunkat ugyan nem tudjuk megváltoztatni, de a hozzá való viszonyulásunkat igen. Ezért tud a gyerekkel való természetes szeretetkapcsolat úgy hatni, mint a pszichoterápia.

Eszmei, világnézeti zűrzavar

– A családon keresztül már jó ideje a különböző emberképekről is beszélgetünk. Hogyan látja a keresztény életszemlélet, a vallás és a pszichológia viszonyát?

– Óriási előnyök származhatnak az együttműködésből. A rendszerváltozás után égető szükségként jelentkezett, hogy miközben a lakosság nagyobb része vallásosnak mondta magát, hiányzott a valláslélektani oktatás a pszichiáter-, illetve pszichológusképzésben. A teológiai akadémiákon viszont nem volt pszichopatológiai és pszichoterápiás képzés, pedig arra

– mint az egyre többek számára már nyilvánvaló – a lelkészeknek igen nagy szükségük lenne. Így a lélekgyógyászati ellátásban űr keletkezett, amelybe kellő képzettség nélküli ellátók törtek be. Technikai civilizációnk fejlődése az információáramlás és a mobilitás növelésével az eszmei, világnézeti hatások zűrzavarát hozta létre. Mára ott tartunk, hogy a lábamat sem kell kitennem otthonról, és az interneten keresztül mindentudóvá válhatok. A számítógép mint egy új istenség jelentkezik. A legkülönbözőbb életfelfogások, világnézetek, vallási felfogások bombázzák az agyunkat, ami leginkább a lelkileg labilis embereket viseli meg. A kilencvenes években ennek a problémának kezelésére hoztam létre a Lipóton a valláslélektani pszichiátriai osztályt. Vallásos, spirituális életet élő, pszichiátriailag megbetegedett emberekkel foglalkoztunk. Sajnos a szakma többsége idegenül tekintett ránk, azzal hárított, hogy a vallás nem a mi területünk. A papok – tisztelet a kivételnek – trójai falovat láttak az osztályban, amelyben démonikus erők bújnak meg. Tudomásul kell venni: minden kórházba kerülő, súlyos beteg szembesül az élet legvégső kérdéseivel, így akár elismerjük, akár nem, a kórháznak lélektanilag templom funkciója is van.