Mintha tegnap lett volna, amikor 2008-ban Tony Stark, a filantróp playboy megtudta, hogy tulajdonképpen ő olyan univerzum részese, amelyről addig fogalma sem volt, hogy egyáltalán létezik. A nézőket pedig úgy szippantotta be a Vasember ebbe a világba, hogy egy bő évtizede nem akarnak kimászni belőle: ámulva rágják a pattogatott kukoricát a Marvel képregényhatalom égisze alól kisarjadó filmek tucatjai alatt, és alig várják, hogy kijöjjön az újabb rész.
A néhai Stan Lee zseniálisan kitalálta, hogy összes szuperhőse tulajdonképpen egy közös világban él, ezért dollármilliárdos lehetőség nyílik a „kell egy csapat” típusú közös munkákra. Ezt úgy kell elképzelni, mintha mondjuk a Százholdas pagony, a Négyszögletű kerek erdő és Középfölde mesehősei találkoznának az Ezeregyéjszakában, és útra kelnének az Óperenciás-tengeren túlra, ahol a kurta farkú malac túr.
Míg a Bosszúállók saga első és második része inkább a futottak még kategóriába esett, a tavalyi Végtelen háború hatalmas sikere után a befejező részt, a Végjátékot már akkora rajongás és várakozás övezte, hogy a premierre több millió forintért árultak jegyeket. A történet ott kezdődik, ahol a Végtelen háború végén félbeszakadt: a megritkult, legyőzött hősök próbálnak túllépni a múlton, majd amikor ez nem sikerül, igyekeznek valahogy megváltoztatni azt. A szupererős, szupergonosz Thanos elpusztította az emberiség és a Bosszúállók-csapat felét, és szilárdan hiszi, hogy jót cselekedett a világgal. Hulk, Vasember, Amerika Kapitány, Thor és társaik már-már lehetetlennek tűnő tervet eszelnek ki: visszautaznak az időben, és ellopják a hat darab Végtelen Követ, amelyek segítségével Thanos egy csettintés alatt véghez vitte ördögi tervét. Azaz meg akarják változtatni a sorsot.
A Bosszúállók: Végjáték látványa igazán képregényes és sokszínű, a trükkfelvételek és számítógépes animáció vérprofi, és a cselekményt még úgy is könnyű követni, hogy sok szálon folyik rengeteg szereplővel, ám nagy gondban lesz az a néző, aki nem ismeri a Marvel moziverzumát. A viccek, kiszólások és utalások zöme ugyanis „belső poén”, tehát élvezhetetlen korábbi ismeretek nélkül. A humorral egyébként nincs baj: a filmes utalásoktól egymás cikizésén át addig a tényig, hogy a kigyúrt félisten pocakot eresztett, pityergő alkoholistává válik, sokat lehet nevetni. Ahogy a rendezéssel és a színészi játékkal sem, ugyanis a három óra végig szórakoztató, feszes és fordulatos tud maradni, és az egyébként is csúcsszínészek Robert Downey Jr.-től Scarlett Johanssonig adják a kötelezőt. Ami igazán megdöbbentő, és kristálytisztán mutatja a képregényőrület teljhatalmát Hollywoodban: még a pár másodpercestől a nyúlfarknyi szerepekig is olyan legendák tűnnek fel a Végjátékban, mint Robert Redford, Michael Douglas vagy Michelle Pfeiffer.
