Víz

Hogyhogy még senki sem írt a vízről mint gasztronómiai elegyről? – tette fel magának a kérdést Rezeda Kázmér, miután megivott egy nagy pohár párásan hűvös, tiszta vizet.

Hogyhogy még senki sem írt a vízről mint gasztronómiai elegyről? – tette fel magának a kérdést Rezeda Kázmér, miután megivott egy nagy pohár párásan hűvös, tiszta vizet.

– A víztől nem egyszerűen életben maradunk – morfondírozott –, de a víz finom. Vagy nem finom. Többféle a víz, és ezt észben kell tartani.

Kiindulópontunk a csapvíz. A csapvíz finom, legalábbis Magyarország nagy részén, kiváltképpen Budapesten. A csapvizet az ember réges-régen, vagyis gyerekkorában, amikor még majdnem minden rendben volt, és a helyén volt, óriási kortyokban itta vagy a konyhai csapnál, vagy pohárból, vagy mocskos kis marokból, más esetben a fürdőszobai csapból, belehajolva a mosdóba, ott mindig marokból, mohón, és enyhe bűntudattal, ugyanis nagymama azt állította, csak a konyhában folyó víz elég tiszta az iváshoz, a fürdőszobai nem. Az ilyesmit pedig az ember gyerekkorában halálosan komolyan veszi, aztán ugyanilyen halálos komolysággal szegi meg a szabályt, kiváltképp, hogy soha semennyi különbséget sem észlelt a kétféle csapból folyó víz között.

Magyarországon kemény a víz – így hangzott a másik gyerekkori szentencia, aminek szintúgy nem látszott akkor még az értelme, aztán amikor Rezeda Kázmér először járt külföldön, Németországban, pontosabban az „eneszkában”, és alig tudta lemosni kezéről a szappant, annyira lágy volt a víz, akkor megsejtette, mit is jelent ez. De a víz ennél is többféle. Vizet teszünk szép metszésű üvegbe is, a szép metszésű üveget pedig a hűtőbe, hogy amikor párásan hűvössé válik, akkor igyuk, enyhet keresve.

Lassan igyad, kisfiam, még tüdőgyulladást kapsz! – hallatszott nagymama figyelmeztetése, aminek szintúgy nem látszott az értelme, mikor hazaérkezett az ember a Csörsz utcai parkból, egész napos rohangálásból, rollizásból, hintázásból, focizásból, mászókázásból azokon a vasból készült, sarkos, szögletes, betonnégyzeten álló mászókákon, amelyeket ma életveszélyesnek minősítenének, mert ma pihe-puha gumi kell a gömbölyded, lekerekített, nagyon biztonságos mászókák alá, aztán mégis több a baleset meg a kripli gyerek, mint akkoriban, szóval hazaérkezett az ember az egész napos őrjöngésből, feltépte a frizsider ajtaját, és szinte nyeldeklés nélkül öntötte magába a jéghideg, finom, kemény magyar csapvizet, és fölöttébb elképzelhetetlennek tűnt bármiféle tüdőgyulladás. Nem is lett soha.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Aztán van az éjjeliszekrényre bekészített pohár víz, a langyos, az például nem finom. Olyankor az ember beteg, ágynak esett, láza van, Kalmopyrint kell szedni, de a langyos vízben feloldva kell meginni, mert nagymama szerint úgy nem bántja a gyomrot, az lehet, de rossz, mint a veszedelem, egyszerre keserű meg savanyú, orrbefogva kell lehúzni, hogy túl legyünk rajta, aztán hamar rendes vizet inni, és ha az ember elég kétségbeesett pofát tud vágni, kap hamar egy kis sósborszeszes kockacukrot is, na, azért megéri az egész hajcihő.

Aztán vannak a szúrós vizek, a szódák, a szikvizek, a buborékos ásványvizek. Az ilyesmi kisebb gyerekként szintúgy a felnőttek érthetetlen világához tartozik, pont úgy, mint az erős paprika meg a sör, az ilyesféle dolgok mind rosszak, csípnek, szúrnak és fájnak, keserűek, mint a „hájderménkű”, aztán azok ott, a nagyszobában mégis eszik meg isszák. Aztán persze bele lehet nőni ebbe is. Leghamarabb a szódába, amely úgy a legjobb, ha az ember a szájától nagyjából öt centire tartja a szódásszifont, aztán csak nyomja, nyomja a csapját, és nyeli, csak nyeli a szódát, vigyázva, hogy véletlenül se jusson el addig a hörgő, szortyogó hangig, amely a szifon kiürülését kíséri, mert azt bárhol meghallják a nagyok, és máris jön a parancs: „csinálj szódát!”, ami egyáltalán nem olyan jó mulatság, még akkor sem, ha a szén-dioxidját veszítő patron deresedő felszínéhez egyszerűen muszáj odadugni a nyelved hegyét, hiába próbáltad már ezerszer, és hiába maradt ott mindig a nyelved érzékeny bőre.

De a legjobb víz az utcai csapból folyik. Az jobb mindegyiknél, még a kerti csap vizénél és a slag vizénél is, pedig azok is remekek, főleg a slagé, amelyik először meleg és gumiízű, majd hirtelen hidegre és finomra vált. De az utcai, bilikék nyomós kút vize, na, hát az utolérhetetlen. A Kutyavári úton éppen a kertkapuval szemben van egy ilyen nyomós kút, amely ezerféle funkciót tölt be nyaranta. Amikor például cserebogárszezon volt, május végén, és kilószámra ráztuk le a fáról a barna, kemény, furcsán idegen cserebogarakat, és mi tagadás, elég változatos módokon pusztítottuk el őket, akkor ezen autodafék után mindig a nyomós kútnál mostuk le magunkról a cserebogárbelet s véle a bűntudatot. A horzsolások, sebek, vágások, zúzódások ápolása, kezelése is ezen nyomókutaknál történt. Félmeztelenül, kisgatyában aláhajolni, míg a másik nyomta, és zubogott, zúdult a hátunkra a friss, hideg, kemény víz, és férfiasan mosdani alatta, csapkodni arcra, nyakra, hón alá, hajat bevizezni és hátrasimítani, tudva, hogy mindezen tevékenységet egész lánycsapat bámulja úgy téve, mintha oda se néznének, s ennek megfelelően mindig észrevétlenül befeszíteni az izomzatot, mellett, bicepszet, hasat, combot, tisztulni, szépülni, készülve, érve az elkerülhetetlen nászra – ez is az utcai nyomós kút titka.

De a legjobb mégis inni volt onnan. A barát nyomta, kifinomultan, ügyesen, hogy éppen kellően, lassan csorogjon. Az ember odahajolt, tenyeréből homorú medencécskét formált, és abból itta a friss, jéghideg, kemény, finom magyar vizet, lehunyt szemmel, az örökkévaló nyarak és az örökkévaló fiatalság és élet ígéretével és hitével. Aztán a barát hirtelen tövig lenyomta a nyomókát, kirobbant a víz a csőből, telespriccelte az ember pofáját, orrát, szemét, ruháját, a barát meg röhögött, aztán te is röhögtél. „Marha!” – „Marha, ja!” És lehetett menni tovább.

Rezeda Kázmér Hajdúnánáson álldogált, a Hotel Medián oldalában, túl egy egészen kiváló tatár bifszteken, és elmélázva bámulta az utcai nyomós kutat. Illetve annak csonkját. A bilikék váz még megvolt, de a feje és a nyomókája már leszerelve. Pedig ha meg lett volna, Rezeda Kázmér odahajolt volna alája, hogy igyon a friss, hűvös, kemény magyar vizéből. Talán még a barátját is kihívta volna, hogy segítsen nyomni, és titokban abban reménykedett volna, hogy a barát egyszer csak lenyomja tövig azt a nyomókát.

A röhögés és a spriccelés végett. De hát már nem volt mit. Visszament a hotel éttermébe, levest rendelt, és egy fröccsöt, az odalett gyerekkorra gondolt. Odalett időkre, helyükön lévő dolgokra, utcai nyomókutakra, ügyetlenül kivitelezett, mégis legcsodálatosabb nászokra és minden veszendőbe menő normalitásra. Aztán evett még jó sajtokat. Mi mást tehet ilyenkor az ember?