Hát magyar író leír ilyen – nyilvánvalóan hazug – mondatot?
„A magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni” – idézi kéjjel Tito rendőrségét, majd megtudhatjuk, a ’44-es szerb népirtás tulajdonképpen a magyar nyilasok felelőssége, hiszen „a bevonuló partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitni az íróasztalok fiókjait. Nem kellett keresgélniük, hogy megtalálják a nyilas pártlistát, elégedetten olvasgatták a fiókban felejtett halállistát. Nem volt szükségük bizonyítékokra, ekkora slendriánok voltak a nyilasok”. S ezzel nincs vége. „Magyarország kurva ország” – dörgölődzik oda az őt Kossuth-díjjal kitüntető részvénytársaság személyiségzavaros vezérigazgatójának, persze sunyin ismerősét idézve, s megtoldva azzal, hogy „a magyar Európa legszerencsétlenebb nemzete”, „magyarnak lenni annyit jelent, hogy mindig áldozat leszel”. Mindezt a magyar kultúra tántoríthatatlan őreként, az NKA kegyelt támogatottjaként.
Akár együttérzők is lehetnénk Végel Lászlóval. Hiszen olyan közösség sarja, amely idegennek nyilváníttatott saját szülőföldjén, amelyet többször és módszeresen megtiport a történelem. Nincs jogunk pálcát törni felette azért, mert – megannyi sorstársával egyetemben – az örök emberi konformizmus jegyében Jugoszláviát tekintette a hazájának. Akkor sem, ha a történelem kíméletlenül bebizonyította, a jugoszlávizmus hamis illúzió. Gyökereit kitépve Végel László mégis múltjának ehhez a darabjához ragaszkodik makacsul.
Személyes dráma ez, az egóhoz igazított történelemszemlélet. Nem csupán temetetlen: temetésre ítélt múlt. Nehéz, helyenként ingerlő, mégis tanulságos olvasmány.
(Végel László: Temetetlen múltunk. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal. Ára: 3590 forint)
