Exhumált ország

Végel László exhumálta az ő Jugo­szláviáját, s temetetlen múltunkként tárja most elénk. Ingoványos terep, vakmerő kísérlet, ha valaki a személyes sorsán keresztül próbálja megmérni, sőt megítélni a történelmet feszítő erőket. De rendben, mondhatja az olvasó, hiszen a szerző Márai Sándor mottóként választott idézetével felkészít bennünket arra, nem pusztán az eseményekhez rögzített vallomását, hanem azt kívánja rögzíteni, „hogyan történt meg a világ benne”. Utólag mégis becsapva érezhetjük magunkat, hiszen a Temetetlen múltunk nem önéletrajzi regény, miként az író definiálja, hanem végtelen, helyesebben végeláthatatlan publicisztika. Ahogy tőle megszokhattuk, Végel László ezúttal sem az életről ír a maga valóságában, hanem elmélkedik arról tagadhatatlanul kiművelt, szárnyaló stílusában; ám az örökös asszociációk nem a gondolatok gazdagságát tárják elénk, ellenkezőleg, az igazán mély gondolatok, érzések hiányát fedik el, vagy legalábbis álcázzák a bátortalanságot azok kimondására. Pedig ha valaki összegzésként önéletírásra vállalkozik, akkor azt remélhetnénk, tévedéseiről, botlásairól sem megfeledkezve készít számvetést.

Végel László a Három nemzedék útmutatása szerint hármas tagolásban, a Jugoszlávia előtti, alatti és utáni időkre bontva hantolja ki a múltját. A középső, megélt eseményeken nyugvó szakasz a könyv értéke, az elsőt igazán megspórolhatta volna az író. A hamis békeidők és a magyar revízió három szűk esztendejének hosszas boncolgatása nem csupán megfelelési kényszertől igazgatott, hanem hiteltelen is az 1941-ben a bácskai Szenttamáson született háborús gyermektől. Apját és nagyapáit használja fel a benne akkor még meg sem történt világ öncélú bemutatására. Írja, hogy apja „soha szóba sem hozta temetetlen múltját”, de ez nem gátolja meg abban, hogy hivatkozzon az emlékeire. E szavakkal is: „az ötvenes években szilveszter éjszakáján a családdal kötelezően bevárta az éjfélt, várta, hogy felcsendüljön a Himnusz, felállt, csak a szája mozgott, nyilván nem ismerte a Himnusz szövegét”.

Hát magyar író leír ilyen – nyilvánvalóan hazug – mondatot?

„A magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni” – idézi kéjjel Tito rendőrségét, majd megtudhatjuk, a ’44-es szerb népirtás tulajdonképpen a magyar nyilasok felelőssége, hiszen „a bevonuló partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitni az íróasztalok fiókjait. Nem kellett keresgélniük, hogy megtalálják a nyilas pártlistát, elégedetten olvasgatták a fiókban felejtett halállistát. Nem volt szükségük bizonyítékokra, ekkora slendriánok voltak a nyilasok”. S ezzel nincs vége. „Magyarország kurva ország” – dörgölődzik oda az őt Kossuth-díjjal kitüntető részvénytársaság személyiségzavaros vezérigazgatójának, persze sunyin ismerősét idézve, s megtoldva azzal, hogy „a magyar Európa legszerencsétlenebb nemzete”, „magyarnak lenni annyit jelent, hogy mindig áldozat leszel”. Mindezt a magyar kultúra tántoríthatatlan őreként, az NKA kegyelt támogatottjaként.

Akár együttérzők is lehetnénk Végel Lászlóval. Hiszen olyan közösség sarja, amely idegennek nyilváníttatott saját szülőföldjén, amelyet többször és módszeresen megtiport a történelem. Nincs jogunk pálcát törni felette azért, mert – megannyi sorstársával egyetemben – az örök emberi konformizmus jegyében Jugoszláviát tekintette a hazájának. Akkor sem, ha a történelem kíméletlenül bebizonyította, a jugoszlávizmus hamis illúzió. Gyökereit kitépve Végel László mégis múltjának ehhez a darabjához ragaszkodik makacsul.

Személyes dráma ez, az egóhoz igazított történelemszemlélet. Nem csupán temetetlen: temetésre ítélt múlt. Nehéz, helyenként ingerlő, mégis tanulságos olvasmány.

(Végel László: Temetetlen múltunk. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal. Ára: 3590 forint)