Vannak az embernek barátai, akiket barátainak nevez, noha nem azok a szónak mélyebb értelmében. De mégis szívesen nevezzük őket így, mert csupa jó dolog kapcsolódik hozzájuk – ha nem vagyunk is gyakran együtt, ha nem kötik is össze a sorsunkat egzisztenciális érdekek vagy a mindennapjainkat mélyebb érzelmi elköteleződések. Még sincs rájuk más szó, mint az, hogy barát.
Amikor Sárközi Mátyást meglátom évről évre a könyvheti verőfényben a Kortárs Kiadó boltocskája mellett álldogálni, általában egy vagy több érett, ám fess hölggyel társalogva, örömmel sietek hozzá. Már messziről int, tekintete barátságosan derűs, hatvanasnak ha látszik, kézfogásunk könnyeden férfias, szóhasználatunk kedélyesen ironikus. Ha jól számolom, három és fél évtizede találkoztunk először, Londonban, még a címére is emlékszem. A nem túl attraktív elnevezésű 3 Back Lane NW 3 volt ez, de az az igazán felejthetetlen, hogy a lakás két párhuzamos utcára nyílt, és – ah, londoni nyár, „seasonable weather”… – az egyik ablakon a nap sütött be, a másikon át zuhogó esőre láttunk. Nem írok históriai élménybeszámolót, egy kitűnő és végtelenül rokonszenves magyar írót szeretnék üdvözölni legújabb könyvének megjelenése alkalmából, de azért azt bevallhatom, hogy első találkozásunkkor némi pénzeket vettem át tőle. Máig sem tudom, bár sejtéseim vannak, hogy miféle intézménytől kapott letétbe bizonyos összeget; azt viszont tudom, hogy ebből a pénzből a vasfüggöny mögötti látogatók részesültek – célzottan. Egy Szent Pál-katedrális melletti kis könyvesboltban kellett elköltenünk az ajándék fontokat olyan kiadványokra, amelyektől a kádári–aczéli kulturális politika megóvni próbált bennünket.
S megjegyzem még: sznob lelkemnek az is imponált, hogy „már ekkor” „címszava” lehettem Sárközi Matyi (bocsánat, de mindenki így nevezi, ő is magát) Prominent Hungarians című bio-biblio-huizhujának. (5466 társammal együtt.) A könyv még Londonban is álnéven jelent meg. Örömmel látom most is mint hajdani „prominens” magyar (a Mozgó Világ szerkesztője) régi telefonszámomat, amely éppen nem volt ismeretlen a lehallgatók előtt, és azt az utcanevet, amelynek szerencsére pár év múlva a rendszerváltozás végbúcsút mondott, s ahol a helyi „telefonszerelő”, T. úr járt-kelt kis táskájával, utóbb kisgazda színekben, talányosan somolyogva.