Egy literary gentleman

Sárközi Matyi írói és magánemberi harmóniájának mögöttese az az otthonosságérzet, amely nem csak adottság vagy tudatos vállalás dolga, szerepe van ebben magának a hazának is.

Úgy váltottam szót ezen a mostani könyves ünnepen is Sárközi Matyival a Duna-korzó platánjai alatt, mint azon kevés megmaradtak egyikével, aki „megmaradt” az 56-os magyar emigrációból és emigrációban, és az maradt, annak maradt meg, amit magának és magából évtizedek alatt felépített. Aki olyan írói-civil szerepet talált magának, amelyben képességeit optimálisan kiteljesíthette, és amely – talán ez a fontosabb szempont – alighanem segített neki harmóniába rendezni mindazokat a válságelemeket, amelyek óhatatlanul jelentkeznek vagy folyamatosan jelen vannak mindenkinél, aki hazája elhagyására kényszerül. Nem kell feltétlenül személyesen ismerni őt, könyvei pontosan tükrözik azt, amit a mai irodalomban oly ritkán tapasztalunk: egy olyan személyiséget, aki olyanná teremtette meg önmagát, hogy sugalmazni tudja a rendet, a békés és derűs egymásrautaltságot az emberek, valamint az ember és mindenkori környezete, az „én” és a „világ” között. Hangsúlyozom: a véglegesnek elfogadott hazátlanságban.

De mi is az, hogy – előttem tornyosulnak Matyi könyvei – a haza? Csak az az egyetlen meghatározása volna, amelyet mi, itthoniak ápolunk magunkban, és az is hányféle, hányféle módon személyre szabott…? Azt hiszem, Sárközi Matyi életének és írásainak kiegyensúlyozottsága és mindent átható derűje ama szimpla tényből fakad, hogy ő mindig és mindenhol otthon van, otthon tudja magát. Ez persze még lehetne a sokfajta emigrációs életstratégia egyike: a vállalt kozmopolitizmusé. Azé az eltávozotté, aki úgy marad meg, hogy mindent leválaszt magáról. Ő viszont éppen ellenkezőleg: mindent megtart, ami a régi itthonhoz köti. És mindent ápol, ami az új itthonokhoz-otthonokhoz kapcsolja.

Ez persze adottság dolga is, meg a szerencséé is. Lapozgatva vagy harminckötetes életművét, melynek zömét „alanyi” írások – naplók, emlékezések, levelek – alkotják, elképesztő az az embergaléria, amelyhez így-úgy köze van. Köztudott a családi háttere – Molnár Ferenctől Sárközi Györgyig és Vészi Margittól édesanyjáig, Vészi Mártáig. Az a bámulatos, amilyen otthonosan érzi magát ezen a „valamiféle” virtuális Magyarországon (méghozzá minden szenvelgő szerepkényszer nélkül) Londonban és Franciaországban vagy Itáliában. És fordítva: egy angol úr pletykál a pesti aszfalton. De úgy – elképesztő –, hogy „mindenkivel” jóban van. És őt is „mindenki” barátjának tekinti. Egymás leg­gyilkosabb ellenfelei is. Pedig tud ítélkezni, nem is akármilyen szigorral. Ahogy például a forradalom ötvenedik évfordulóját gyalázatba süllyesztő rezsimről ír (bár utána mindjárt – helyénvalóan kedves iróniával – az angol trónörökös ünnepi fogadásáról a St. James-palotában), ahogy irodalmár emigránstársa, Czigány Lóránt (15 Temple Fortune Lane NW 11) emlékiratainak személyiségképét elemzi, vagy Esterházy Péter kultuszának megalapozottságán morfondírozik. És nem súlyos konfliktushelyzet volt az is 1945 után, hogy anyja első férje (a most meghalt Horváth Ádám apja) volt az egyik legelvadultabb üldözője a népi írói kör legjelesebbjeinek, Németh Lászlónak, de főleg Szabó Lőrincnek, akik elvált feleségénél, a nácik által elpusztított Sárközi György özvegyénél leltek oltalmat?

Sárközi Matyi írói és magánemberi harmóniájának mögöttese az az otthonosságérzet, amely nem csak adottság vagy tudatos vállalás dolga, szerepe van ebben – bármilyen bizarrul hangozzék is – magának a hazának is. Attól a pillanattól, hogy a fiatalember 1956-ban új teret választott magának, a haza ment utána… Valószínűleg legfontosabb, talán legszebb könyvét, a Levelek Zugligetből címűt hoznám föl példának. (Könyvheti könyv volt ez is, kissé londonias ajánlással „A. K.-nak zuhogó esőben, de annál nagyobb… és barátsággal.” Mert – tudjuk – a szokásos rekkenő könyvheti meleget olykor felhőszakadás élénkíti, azonnal megtöltve a legdrágább belvárosi kocsmákat is ágrólszakadt magyar írókkal.) A haza Matyi édesanyja leveleiben ment a távozó fiú után. Ez a kötet kétszólamú mű: egyfelől személyes emlékirat, a letelepedésről, az egzisztenciateremtésről, az idegenséget meghódító mindennapi események soráról, másfelől egy bámulatos asszonyegyéniség napi krónikája arról a Magyarországról, amely mind kevésbé az a haza, amit igazán szeretni lehet. Ha muszáj is. A könyv folytatása majd a Tamperdü lesz, 2013 könyvhét, ebben olvasható anya és fiú találkozása hét év után, a müncheni pályaudvaron. „A bajuszod, a bajuszod borzalmas” – ennyi hallik vissza a múltból az összenyomódott virágcsokor fölött.

És nagyjából hasonló módon szerkesztődnek a többi könyvek is. Nemcsak a naplók, a napi publicisztikai tudósítások vagy a Rákosi-kor kulturális politikájának egyik legújabb feldolgozása, hanem azok is, amelyeket életrajzi monográfiának kell tekintenünk. Az édesapjáról szóló könyv (egy szerényen eldugott kép aláírása: Könyvünk hőse könyvünk szerzőjével, 1937), a nagyapját, Molnár Ferencet megörökítő és most a legújabb, a Margit. Ez a nagyanyja könyve, azé a Vészi Margité, akinek a nevét Ady változtatta Margitává (ami a legkevésbé sem találkozott alanyának tetszésével, hát ha viszont Ady hallotta volna az ő véleményét Léda külleméről…). Ez egyszerre történeti mű és a családi legendárium darabja, azzal az egyéni megoldással, hogy „átképzeléses előadásmódban” jeleníti meg hősét a századelős régmúltban és magánlevelek közlésével a közelmúltból. Valóság és mesemondás. Kicsit abban a szellemben, ahogy a Király utcai könyve is íródott, amelyet bevallottan Krúdy Gyulának ajánlott. Mese is, meg anekdota is. Mint az igazi – azaz Mikszáthon pallérozódott – magyar elbeszélés. Epika is, meg hírlapírás is. Ahogy Kosztolányi, Márai meg a többi nagyok.