Veszteség mint hozadék

Jó ideje azon kapom magam, hogy „bizonyos” értesüléseket, híreket, kis történeteket, emlékképeket, eseteket stb. gyűjtögetek. Nem is jó szó ez a „gyűjtögetés”. Mondjuk inkább: effélék „halmozódnak bennem”. Eleinte szándékolatlanul, utóbb már félig-meddig tudatosan. Hogy mifélék? Hadd soroljak fel néhányat, azután próbáljuk meg közös nevezőre hozni őket. Megragadt bennem évtizedekkel ezelőtt egy abszurd irodalmi apróság „Jugoszláviából”.

A bánáti Nagybecskerek mellé való Sziveri János, az Új Symposion legendás és oly korán meghalt főszerkesztője az elemi iskola után a hercegovinai Mostarba ment pilótaképző katonai gimnáziumba. Mert repülni akart, és hát a szülőfalu Muzslya is meg a Neretva környéke is ugyanabban az államban volt található. (Ma már ez persze nincs így, és Sziveri is Magyarországra jött meghalni.)

S ha kissé északabbra megyünk a térképen, ott találjuk a tengerparton Zadart, amely magyarul és olaszul Zárának ejtendő, ide jött meghalni a kitűnő bácskai feketicsi (Bácsfeketehegy) költő, Podolszki József, szinte percekkel a nagy délszláv háború kirobbanása előtt. Itt-ott a dalmát szigeteken ma is találni még „magyar” tulajdonban ingatlanokat, jóllehet azokat zömmel „szerbként” vásárolták meg annak idején.

Mindegy is ma már, de az most is érvényes kérdés, hogy mennyire volt érvényes már anno, kimondása pillanatában Tolnai Ottó bon mot-ja: a jugoszláviai magyar író abban különbözik minden másféle magyar írótól, hogy neki van tengere. Sokan zúgolódtak a bácskai pályatársak közül ez ellen a „poentírozás” ellen, mert mintha a kisnemzeti identitást tenné kérdésessé… És hát ugyan mitől és mennyiben övék ez a csodás jugoszláv „víz”, amely persze zömében horvát volt és lett, s ahova a hajdani jugoszláv főhatalmat bíró szerbeknek már kijárójuk sincs. Másfelől azt se feledjük, hogy a kárpátaljai literátoroknak sem jelentett különösebb problémát a Fekete-tenger partján, esetleg magában a Krímben nyaralni, ahogy az erdélyieknek sem kissé nyugatabbra, mondjuk Mamaiában vagy Mangaliában.

S ha már román tengerpart – gondoljunk a Duna-delta különös terepére: egyfelől a kényszermunka alvilága, a XX. századi magyar szenvedéstörténet kitüntetett helye, másfelől az erdélyi magyar horgászok (szegény Sylvester Lajos mennyit mesélt erről) paradicsoma. Erdély… Meg lehet-e állni a legmagyarabb Csíkban vagy Gyergyóban, hogy be ne habzsoljunk néhány mélytányérnyi óromán pacalcsorbát, azazhogy ciorbă de burtăt murokkal, lehostyánnal, csípős paprikával és tejföllel „helyzetbe hozva”? S ha már Ukrajna… Vári Fábián László pár éve megjelent emlékirata, a Tábori posta ezt az alcímet kapta: Szovjet mundérban Poroszföldön. Képzeljük csak el: egy tiszaújlaki magyar lírikus ujja a rakéta indítógombján, a célkeresztben – mondjuk – Hannover. Mögötte Szahalinig ugyanaz az ország. Ami az ő „hazája” is. Pár éve új rokonféle bukkant fel a családunkban: szlovákiai állampolgár – a papa magyar, a mama cseh. Előbbi besorozott csehszlovák katonaként valahol Hradec Králové környékén talált asszonyt magának.

És a példákat sorolhatnánk a végtelenségig – a magánéletből és a történelemből, a gasztronómia meg a kultúra vidékeiről, lényegében mindenfelől. És a példák azt a kérdést sugalmazzák, hogy azok az idegen terek, amelyekkel Trianon felcserélte, „kiváltotta”, azaz felszámolta a Kárpát-medence ezredéves magyar földrajzi és politikai szerkezetét, nos, azoknak vajon voltak-e, vannak-e valamiféle „hozadékaik”. Hozadékaik, amelyek természetesen nem csökkentették a kisebbségi magyar lét fenyegetettségeit, és közelébe sem kerültek annak (sem elméletileg, sem gyakorlatilag), hogy valamelyest oldják az államnemzeti és a kulturális nemzeti státus végleges különválásának egzisztenciális tragikumát. Csak voltak, vannak mint tapasztalatok, élmények, mentálisan feldolgozandó és bizony-bizony alkalmilag kedvünkre való „másságok”. Istenkísértően „gyanús” rákérdezni ezekre a „helyi kínálatokra”, hangsúlyozva: talán nem egészen fölösleges, főleg azután, hogy az ezredfordulós európai változások magukkal hozták a kisebbségi szabadságjogok iránti figyelem megnövekedésének esélyeit. És – praktikusan ez a döntő tényező – felszámolták a kelet- és közép-európai szovjet szatellit-államok totális elszigeteltségét, belső zártságát, militáns kényszereit.

Ma szinte jóleső kaland visszarévedni arra, hogy a pártállami-állampárti – Sütő András szavával élve – „sorompós” határok mögött és az államalkotó nemzetek hatalmi kompressziója alatt senyvedő nemzeti kisebbségek a kötelező túlélés során kaptak-e olyan „élményeket”, esetleg lehetőségeket is, amelyek túlmutatnak a puszta túlélés praktikumain. Mondjuk csak ki: a mindennapi létezés elemi kényszereit nem színezték-e a privát szférának bizonyos pontjain kedélyesebb, érdekesebb, élménydúsabb elemek? Amelyek nem a helyzetből következtek, hanem annak ellenére.

Ne gondoljunk nagy dolgokra: egy kis tengerparti nyaralóra vagy egy szúnyogdöngéses szibériai dácsára, amelyhez jugoszlávként vagy szovjetként hozzájuthattál. Vagy arra, hogy fillérekért repülhettél a Kaukázus elképesztő tájaira mint „mindenkivel egyenrangú” szovjet állampolgár. Hogy „otthoni” kaviárt ehettél a Kaszpi-tengerből, hogy olykor érzelmi közösséged lehet hatalmas „külföldi-itthoni” sportolókkal, művészekkel, hogy jugóként évekkel előbb értesültél a sztálinizmus bűntetteiről és a nyugati filozófia legújabb fejleményeiről. Hogy százszor több cseh sörfajtát kóstolhattál, és esetleg otthon láthattad sörözni a törzshelyén Hrabal polgártársat Prágában. Vagy hogy – visszautalva egyik korábbi példánkra is – abszurd magyar–német sorsközösséget is érzékelhettél a lelked mélyén, amikor Menzel Őfelsége pincére voltam című mozijának azokon a képsorain tűnődtél, mondjuk somorjai lakosként, ahol a néptelen falvak és a magukba roskadt temetők mintha nemcsak az innen elüldözött és itt legyilkolt németek millióira emlékeztek volna, hanem az „ország” másik végében a Dunán és az Ipolyon áthajtott magyarokra is. Magyarán: magyarként közöm van ahhoz a térhez, amely a halál némaságával a Cseh–Morva Protektorátusra emlékezik. De ugyanígy közöm van a gulágnak azokhoz a tereihez is, ahol a föld mélyén az összekeveredett csontok között a „mieink” is ott vannak, folytonosan gyarapodva – tegnapig. Hova kerültünk az „itthoni” Dalmácia fényeitől, langy szeleitől, a Szent Istvánunkra is emlékező Raguza vörös cseréptetőitől vagy a brünni moravský vrabectől, knédlivel persze, meg attól a csángóktól is lakott Moldovától, amely éppen a trianoni időtől vált magyar élettérré (is) – mint Nagy-Románia Erdélyhez szervesülő része. És hol a vége ennek a felsorolásnak?

Divatszóval élve történelmi paradigmaváltás részesei és tanúságtevői vagyunk, ne tagadjunk meg némi derűlátást sem magunktól! Azért bátorkodom szóba hozni ezeket az eretnekgyanús észleleteket. Mert ma már ez mind a múlté. És mint ilyen épül rá egy sokszázados „történetre”, amelynek lényege az, hogy a kisnemzeti lét meghatározója mindig is a helyhez kötöttség volt – „van” és lesz, más földrajzi régiókban is így van valamelyest, de itt ebben a kelet- és közép-európai közegben biztosan. Csak éppen ez az „állandó meghatározó” van szüntelen mozgásban.

A tér mozdul el a lábunk alatt – vagy változik valami másfajta hellyé –, a tér mint alkalmilag kényszerű életkeret és máskor mint ápolást igénylően használandó és szeretett nemzeti tulajdon. És ahogy múlik az idő, úgy válik minden valamikori kényszerűségből fakadó élmény mesemondás tárgyává. Úgy válik a kisebbségi lét nyomorúsága egzotikummá, fogyatkozó népesség, szaporodó szavak. Ahogy a régi katonadalok helységei: „burkus gránic”, „Donec partja”, „odesszai kikötő”…