A halhin-goli incidens

A japán hadsereg kegyetlenkedései, a tömeggyilkosságok mindmáig rányomják bélyegüket a kínai–japán kapcsolatokra. A nankingi mészárlás – még a kor brutalitásai közepette is – szörnyűséges volt.

Putyin veteránokkal Ulánbátorban a halhin-goli csata 75. évfordulóján, 2014-ben Fotó: Reuters

Japán számára az 1930-as évek a katonai sikerek jegyében teltek el. A szigetország szétverte a nála sokkal nagyobb, de mélyen megosztott Kína hadseregeit, kedve szerint szállta meg Mandzsúria óriási területeit, és biztosította a számára létfontosságú nyersanyagokat és piacokat.

A japán hadsereg kegyetlenkedései, a tömeggyilkosságok mindmáig rányomják bélyegüket a kínai–japán kapcsolatokra. A nankingi mészárlás – még a kor brutalitásai közepette is – szörnyűséges volt.

Japán számára a stratégiai dilemma az volt, hogy a terjeszkedés következő állomása a Szovjetunióhoz tartozó Szibéria elfoglalása legyen-e, vagy pedig a csendes-óceáni térségben lépjen az Amerikai Egyesült Államok megtámadása után.

Putyin veteránokkal Ulánbátorban a halhin-goli csata 75. évfordulóján, 2014-ben
Fotó: Reuters

Az USA éberen figyelte a térségben bekövetkező eseményeket, de az amerikai tömeghangulat miatt aktívan nem avatkozhatott bele az események menetébe. A hírszerzés megszerezte a szuperbiztosnak tartott japán kódokat, így pontos tudomása volt a várható eseményekről.

Az európai vezető hatalmak – főleg a katonai vereség után Franciaország – periferikus szerepet játszottak az ázsiai eseményekben. Nagy-Britannia elveszítette a világ egyik legjobban védett támaszpontját, Szingapúrt, ahol a japán támadó erők létszáma a védekező angol erőknek a harminc százaléka körül volt. A brit miniszterelnök vizsgálatot követelt, de erre soha nem került sor.

Ebben a helyzetben felértékelődött Mongólia szerepe. Japán számára logikus lépés volt, hogy elfoglalja az országot, és hídfőállást épít ki a Távol-Keleten a Szovjetunióval szemben. Mongólia felkészült a japán támadásra, de a rendelkezésre álló erői túl csekélyek voltak. 1935-ben bevezették a kötelező katonai szolgálatot, és 1938-ra az ország a nemzeti jövedelem 53 százalékát fordította védelemre!

Mongólia a Szovjetunióhoz fordult. 1936-ban megkötötték a kétoldalú kölcsönös segítségnyújtási és barátsági szerződést. Japán a Kínától elvett Belső-Mongóliában, amely ma Kína része, azzal próbált pozíciókat szerezni, hogy visszahozza Dzsingisz kán kultuszát. Az eredmény Tokió számára kiábrándító volt. Ugyanakkor tény az is, hogy a második világháborút követően Kína csak a mongóliai népszavazás után volt hajlandó elismerni az ország függetlenségét.

Már 1937-től szovjet csapatok állomásoztak Mongóliában. 1938-tól rendszeressé váltak az összecsapások a japán erőkkel. 1939-ben szabályos háborús helyzet alakult ki. A hadakozás május 11-től megszakításokkal szeptember 16-ig tartott. Mindkét fél folyamatosan növelte hadseregeinek létszámát. A mongol erők szerepe periferikus volt.

Az ütközet végére a szovjet veszteség nyolcezer fő, míg a japán saját adataik szerint 8500, ugyanakkor a szovjet adatok szerint 60 ezer fő volt. Háromezer japán katona esett fogságba. A nyolcvan éve, 1939 augusztusában vívott csatában a japán hídfőállást három nap alatt szétverték.

A szovjet és a mongol csapatok tevékenységét nagyban segítette, hogy az egyik legismertebb szovjet hírszerző, Sorge Japánból mindent előre jelzett a moszkvai vezetésnek.

A csatatér viszonylag kis területen feküdt. Húsz kilométer volt a mélysége, és 74 kilométer a szélessége. Itt vetette be először a szovjet hadvezetés a levegő-levegő rakétákat, amelyek képesek voltak a japán gépeket nagy távolságból megsemmisíteni. E csatában alkalmazta először a légierő a levegő-föld rakétákat is.

Az események hatására Japán fegyverszünetet kért, amelyet Moszkvában 1939. szeptember 16-án aláírtak. A szovjet haderő a halhin-goli csata után egy nappal megtámadta Lengyelországot, és a Molotov–Ribbentrop-paktumnak megfelelően elfoglalta az ország keleti területeit.

A mongóliai szovjet erők parancsnoka Zsukov volt, aki azt a parancsot kapta Sztálintól, hogy a megvert japán erőket a csatatéren túl ne üldözze. A csata – vagy ha úgy tetszik, a szovjet–japán háború – a Távol-Keleten a második világháború előfutára volt.

Japán elszenvedte első katonai vereségét. Ennek lett következménye, hogy 1941 decemberében az Egyesült Államokat támadta meg a Csendes-óceán térségében. Érdekes fejlemény volt, hogy amikor Németország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, Japán nem támadott, sőt amikor a német erők már Moszkva, Leningrád és Sztálingrád előtt harcoltak, akkor sem lépett be a háborúba.

Sorge azt jelentette Tokióból, hogy Japán nem fog támadni. Ennek hatására vonták el a szovjet csapatokat a Távol-Keletről, és vetették be a történelem egyik legnagyobb ütközetében, 1943 nyarán a kurszki csatában.

A három „nagy” 1945-ös jaltai találkozóján Sztálin megígérte Rooseveltnek és Churchillnek, hogy az európai háború vége után három hónappal beavatkozik az ázsiai háborúba, és segít szétverni a japán erőket.

A szovjet vezetés tartotta is ehhez magát. 1945. augusztus 6-án az USA ledobta a történelem első atombombáját Hirosimára, majd három nappal később Nagaszakira. Időközben – augusztus 8-án – a szovjet vezetés hadat üzent Japánnak, és 12 nap alatt szétverte a japán hadsereget Mandzsúriában. Az utolsó kínai császár, Pu Ji, aki a japánok bábja volt, augusztus 16-án szovjet fogságba esett.

A halhin-goli csata sok kérdést megválaszolt. Japán nem volt verhetetlen, az Egyesült Államok számára a Japán elleni háború és annak legyőzése létkérdés volt, és ebben a háborúban, ha időlegesen is, de egy táborba került a Szovjetunióval. A Szovjetunió, miután – igaz, csak néhány napig, de – részt vett a Japán elleni háborúban, részt vehetett az ázsiai béketárgyalásokon is, és ott volt, amikor a japán haderő szeptember 2-án egy amerikai romboló fedélzetén aláírta a feltétel nélküli kapitulációt.

A csata következménye volt az is, hogy Japán a szárazföldi háború helyett a tengeri hadviselésre készült fel. Úgy támadta meg az USA-t, hogy arról még a szövetségeseit sem tájékoztatta.

A gyors japán győzelmek azonban csak időlegesek lehettek, mivel az USA tartalékai messze felülmúlták Japán lehetőségeit. A japán katona brutális és fanatikus volt. A kapituláció után évtizedekkel míg mindig voltak olyan japán katonák és alegységek, amelyek tovább harcoltak Délkelet-Ázsia különböző dzsungeljeiben. Az amerikaiak kiszámolták, hogy a japán szigetek elfoglalása egymillió amerikai halottat jelentene. Ez volt az egyik oka az atomfegyver bevetésének.

Tíz évvel ezelőtt, a csata hetvenedik évfordulóján magas szintű orosz küldöttség utazott Mongóliába Medvegyev orosz államfő vezetésével. A túlélők kitüntetéseket kaptak, és újra hangsúlyozták, hogy a győztes csata mit jelentett Moszkvának és Ulánbátornak.