Ami örök

Egészen biztos, hogy a mennyei fridzsiderben is csak parizer van. Disznóból vagy bornyúból. A Jóisten ugyanis ad a formaságokra, és van érzéke az örökkévalósághoz.

– Fiam, mi sem természetesebb ennél! – válaszolt az Úr, majd odalépett a mennyei csapóajtóhoz, és felnyitotta.

A mi emberünk letekintett, és mi tagadás, megdöbbent. Odalent hatalmas nyársakon forogtak az ökrök, bográcsokban fortyogott a jó gulyás, durrogtak a pezsgőspalackok, neccharisnyás ördöglányok kényeztették a lentieket.

– Uram, röstellem magam, de muszáj megkérdeznem… nem lehetne nekünk idefent ugyanez?

– Nézd, fiam, tulajdonképpen lehetne – felelte az Úr. – No de kettőnknek?

Na már most, ebből az anekdotából is teljes egyértelműséggel kiviláglik a parizer örökkévalósága és fontossága. Persze, tudjuk, vannak a kételkedők, a tamáskodók, akik azt hirdetik, hogy a parizer mindenféle szörnyűségből készül. Hogy az nem más, mint csontok, bőnyegek, porcogók s egyebek darálmánya, halálos méreg, ízfokozók, miegyéb. Hát ők nem is fognak soha bekerülni a mennyek országába.

De az az igazság, hogy a parizer, légyen bár bármiből, finom. És örök. A parizer ott búslakodott már a Kádár János bácsi szegényes, légyszaros és légyfogó papíros kisközértjeiben is, és itt figyel az úgynevezett hipermarketek polcain is. E kettő között kellett kiábránduljunk a szabadságból, de nem a parizerből!

A parizer mindenhogy jó, kivéve, ha megpróbálják kizökkenteni természetes közegéből. Vagyis például ha kirántják, és tökfőzelék tetejére teszik feltétnek. Ezen bűnös aktus során a parizer elveszíti attribútumát, megerőszakolják, meggyalázzák, tönkreteszik.

A parizer nyersen jó. És sokféleképpen fogyasztható. Rá lehet helyezni friss karéj kenyérre, vajjal ágyazva, vagy vaj nélkül, spártai puritánsággal, a perioikoszok büszkeségével és elszántságával. Még jobb, ha a parizer friss zsemlye közé kerül, a zsemlye kettévágásának aktusa után, szintúgy vajjal bőven kenve, zöldpaprikával koronázva, csinoska szalvétával bugyolálva. Így hozta mindig a suliba Tóth Edit vagy a Burza Hajni, Rezeda Kázmér pedig a nagyszünetben odakuncsorgott hozzájuk, és kért egy harit. Majd ügyesen, tíz ujjal tartva megfogta a parizeres zsemlyét, és harapott egyet úgy, hogy nem maradt az egészből semmi más, csak a zsemlye üres széle.

– Akkorát harapsz mindig, mint egy puma! – méltatlankodott Tóth Edit, Rezeda Kázmér pedig eléggé el nem ítélhető vigyorral rágta a mennyei finomságot. Hajni nem szólt egy szót sem, csak lemondóan legyintett.

Jó még a parizer úgy is, ha nem magányosan hever a zsemlyében, hanem sajttal. Ementáli- vagy trappistaszelettel, de még jobb, amikor Camping krémsajt kerül rá, úgy, hogy a Camping krémsajtot borító, hurkaszerű műanyag borítást foggal kiharapjuk, s az így keletkező hiátuson át, úgynevezett marokkal nyomás segítségével keskeny és szép, egyenletes csíkban rátekerintjük a sajtot a parizerre, majd a zsemlye másik felével borítjuk, miáltal az egyenletesen szétterül. Fölséges!

De csűrhetjük-csavarhatjuk, ameddig akarjuk, a parizer még­iscsak magában a legjobb. Kiváltképpen másnaposan. Olyankor az ember bevánszorog a boltba, és vesz vagy húsz dekát szeletelve, esetleg harmincat. Aztán a bolt előtt, az utcán hamarjában kibontja a papirost, összecsippent vagy öt karikát egyszerre, fél kézzel ügyesen összecsavarintja, és harapja, úgy, ahogy van. Húsz dekát három, harmincat négy perc alatt lehet megenni, ugyanis nem nagyon kell bajlódni a rágással. És utána előkerül valami megállapodottság- és elégedettségérzés. Mintha a mennyben lenne az ember…

Arra kell még vigyázni, hogy a modernség megpróbálja kikezdeni a parizert is. Így aztán elkezdtek kísérletezni olyasmivel, hogy „pulykapárizsi” meg „baromfipárizsi”, no, tisztességes ember ilyesmit nem vesz a szájára. Parizerből kétféle van: sertés meg borjú. Punktum. És a parizer az parizer. Aki párizsit mond, az feltehetőleg eltartja a kisujját, amikor pezsgőspoharat fog, az ilyen embertől el kell menekülni.

Egészen biztos, hogy a mennyei fridzsiderben is csak parizer van. Disznóból vagy bornyúból. A Jóisten ugyanis ad a formaságokra, és van érzéke az örökkévalósághoz.