Árnyékvető

Összességében puritán visszafogottság és igényesség jellemzi a tárlatot, egyedül a kiállítás címe tűnik elhibázottnak. A remekművek azonban kárpótolnak érte.

Kalapot és hosszú, térd alá érő kabátot viselő férfi nyit be egy ismeretlen épület előcsarnokába. Mozdulata határozott, a helyszín pazar: a falat burkoló márvány, a mintás padlólapok, a hatalmas üvegajtó, az azt szegélyező kovácsoltvas minták mind a hely eleganciájáról árulkodnak. Érdekes perspektívából, vélhetően a bejárattal szemközti lépcsősor tetejéről látjuk a kilincset markoló férfit. Az arca és egész teste sötétségbe burkolózik, vonásai és ruházatának részletei kivehetetlenek. A kép tere keskeny, mégis mély, s noha első látásra az enteriőrbe betérő figura a „központi elem”, az egymást keresztező árnyékok, az ajtó és a kovácsoltvas minták éppoly fontosak: mindezek impozáns elegye adja a fénykép sejtelmességét.

Ez Vadas Ernő Előcsarnokban című, 1930-ban készült fényképe, amelynek négy-öt méter magas, falragaszszerű, kinagyított mása fogadja a Csók István Képtárba érkező látogatót. Jó döntés volt ezt a fotót tenni a bejárat elé. Egyrészt a témája miatt, másrészt azért, mert azok számára is ismerős lehet, akik kevéssé jártasak a fotótörténetben, ellenben olvasták Kondor Vilmos Budapest noir című regényét, az első kiadás borítóján ugyanis Vadas Ernő képe látható. A kötet olvasói biztos, hogy azonnal Gordon Zsigmondra, a regény főhősére asszociálnak a fotó láttán, még egy jelentésréteggel ruházva fel az alkotást.

Maga a tárlat, amely számos kimagasló tehetségű, köztük öt nemzetközi hírű magyar fotográfus munkáiból válogat, valójában persze nem ezzel, hanem egy másik művel, André Kertész Alvó fiú című fotójával kezdődik, a bejárattól némileg balra. André 18 éves korában, 1912-ben készítette ezt a fényképet, amely nemcsak a kiállítás, de a szerző első képe is egyben. A művész legalábbis következetesen ezt a fotót jelölte meg életműve első darabjaként.

Mivel a tárlat időhatára az első világháborút megelőző évektől a második világháború lezárásáig tart, meglehetősen nagy időt ölel fel, gyakorlatilag a magyar fotográfia aranykorát igyekszik bemutatni széles merítésű válogatáson keresztül. Ebből következően a 150 képet felsorakoztató kiállítást műfaji és stílusbeli sokszínűség jellemzi. A képeken keresztül a század eleji piktorialista stílustól egészen a ’30-as, ’40-es évekbeli modern, kísérletező irányzatokig jutunk.

Robert Capától az ismert A milicista halála mellett szerencsére más képek is láthatók, például a letaglózó, de a remény érzetét is magában rejtő

A varsói gettó romjai és a drámai feszültséget árasztó Légiriadó, Bilbao. Moholy-Nagy László A berlini rádiótoronyból, valamint Kinszki Imre Cserepek című alkotása egyaránt az izgalmas struktúrák megörökítésének igényével készült, mindkettő igazán érdekes darab. André Kertész, Capa és Moholy-Nagy képein túl Brassaï és Martin Munkácsi világszerte ismert munkái mellett pedig közel húsz másik kivételes tehetségű magyar művész képei is láthatók. Balogh Rudolf úgynevezett magyaros stílusú Hatos ökörfogat, Hortobágy című képe magával ragadó dinamizmusa alapján akár ma is készülhetett volna, Haár Ferenc és Brassaï szociofotói a munkások vagy épp a hajléktalanok világát hozzák közel a befogadóhoz, Bárány Nándor az új tárgyilagosság képviselőjeként elvont fogalmak képi megfelelőit tárja elénk, Kerny István pedig képi trükkökkel kísérletezik fotóin – magát állítva képei szereplőjévé.

Összességében puritán visszafogottság és igényesség jellemzi a tárlatot, egyedül a kiállítás címe tűnik elhibázottnak. A remekművek azonban kárpótolnak érte.

(A Híresek és képek – Modern irányzatok a magyar fotográfiában című kiállítás szeptember 8-ig látogatható a Szent István Király Múzeum Csók István Képtárában – Székesfehérvár, Bartók Béla tér 1.)