Kiszorítva

Lehet-e, hogy csak egyetlenegyszer fordítva ülnek fel a lovukra, és a békés többséget védik meg az agresszív kisebbségtől. Érdekes és tanulságos terepgyakorlat lenne.

A szomszéd faluban járt kenyérért. A kerékpárúton volt kénytelen menni, mert gyalogos és biciklista egy nyomtávra van szorítva. Piheg a felháborodástól. Az életem forgott kockán, mondja. Legalább rövid csengő vagy figyelmeztető szó lenne, de semmi, csak elsuhan. A „figyelj a gyalogosra” programnak valóban nincsenek rögzített szabályai. Az általános együttélés szabályai vonatkoznak rá, vagyis: vigyázz magadra és másokra. Gondolj arra, milyen, amikor te mész gyalog, és melletted suhan el egy embertárs. És akkor átfut a fejeden: mi lett volna, ha éppen irányt váltok? Ki esik nagyobbat?

Persze nem léteznek kerékpárosok úgy általában. Van a Mari néni, aki a faluban kerekezik, kiskapa a csomagtartón, megy a férjéhez a temetőbe, ő is tagja a kasztnak. Neki például van csengője, a Csepelen ez szériatartozék, meg tudja, hogy vigyáznia kell magára. Leszáll, körülnéz, nem csak úgy kitartja a karját, és kanyarodik, hogy uzsgyi.

De itt van Dezső és családja, hiszen a gyerekek is megkapták az ötvenezres minibiciklit, fejen bukósisak, remekül hajtanak, tökéletes egyensúlyérzék. Egyszóval Dezső suhan elöl, aztán a két gyerek, végül a vigyázó tekintetű mama, és eszükbe sem jut, hogy a strandsétányon szóljanak: jövünk. Csak úgy ugrálnak előlük a nyaralók. Ők is a kerékpáros kaszt, csak épp a Mari néni-féle van kihalóban. A legnagyobb baj, hogy a Kisdezsőket épp ebben a korban kellene megtanítani rá, hogy mi a biciklis udvariasság, vagyis inkább túlélési technika. Hiszen úgy van a sor, hogy gyalogos, biciklis, motoros, autós, repülős, űrhajós. Vagyis a közlekedési táplálkozási láncban a biciklis a második helyezett zsákmányállat.

Itt a nyár, a jó idő, mindenki kibújt a barlangjából, ahol télen csendben meghúzta magát, vagyis minimálisan zavarta az embertársait. Akkor legfeljebb azzal kellemetlenkedhetett, hogy szemetet és használt ruhát dugott a kályhájába, és ezzel rendkívül büdöset csinált, ami jogvédők szerint a szegénység szimbóluma. Szerintünk meg inkább a bunkóságé és ostobaságé. A jó időben viszont kinyílik a kellemetlenkedések tárháza. Gondoljunk csak a vasárnap ebéd utáni vagy kora reggeli fűnyírózókra, a hétvégi flexelőkre, a száradó ruhánk mellett lombot égető szomszédra vagy a mindennapos, éjszakába nyúló hejehujákra. De ugyanúgy gondolhatunk a szomszéd egész nap üvöltő gyerekeire, akiknek ezt a szokását a szülők és nagyszülők valamiféle gyermekszabadság-szimbólumnak tekintik és mosolyogva nézik.

Hozzánk például, ebbe a békés kis mellékutcába beköltözött az új család. A létszámuk fluktuál, a kemény mag a két gyerek és a szülők. Amikor a harci kutyájuk kiszökik, megtámadja az utca egyéb kutyáit, a gyerekek üvöltve rohangásznak és műanyag motoroznak, vagy összevesznek és bőgnek. Amikor apukának elfogy a türelme, orangutánszerű ordítással tesz rendet. Esténként beindul a zene, zeng a kerti hangszóróból Dzsoli meg a pampam. Szólni nem érdemes, mert akkor a kis barna asszonyka a kerítésen belülről azt üvölti, hogy meg akarják határozni, mit csinál a portáján.

Nos, már nem akarjuk. A közvetlen szomszéd teraszt épített egymillióért a ház túloldalára, mert nem tudott nyitott ablaknál beszélgetni. A szembe szomszéd megszerette a mulatós zenét, a másik meg csak legyint: lehetne rosszabb is. Egyszóval különfélék vagyunk, más az ingerküszöbünk, összefogásra semmi esély. A többség visszavonul, és azon mereng, hogy nem kellene-e­ kihívni a jogvédőket. Hátha azok szót értenek velük, és szép szóval, ahogy szokták, vagy ahogy képzelik, megmagyarázzák, ezúttal nekik, hogy az együttélésnek vannak szabályai. Vagyis lehet-e, hogy csak egyetlenegyszer fordítva ülnek fel a lovukra, és a békés többséget védik meg az agresszív kisebbségtől. Érdekes és tanulságos terepgyakorlat lenne.