Rendhagyó rekviem

Veress Miklós 2019. július 9-én halt meg? Amint a hivatalos értesítés közli. Talán. Ki tudja? Csak akkor vélelmezhetjük igaznak ezt a hírt, ha különbséget teszünk a két végső létállapot között.

Aztán még egyszer találkoztunk, a Deák téri evangélikus templom mellett. Ezt meg azért tudom napra pontosan, mert egy halottas urna várt ránk a templomban, annak a Mátis Líviának a hamvaival, aki kiadta Veress Miklós utolsó két könyvét. 2006. május 5. délutánján a ragyogó napfényben Miklós valahogy belekeveredett a tétován várakozó fekete ruhások közé, nem ide készült, azaz nem készült ide, régi barátai közé. Talán sehova, csak ment és volt, törmelékes szavai a seholba szálltak.

Aztán újra a csend. Az elérhetetlenség. Számomra most már örökétig. Örökétig – „tájdivatos szó” a Dunántúlon, mondja az általa is költeménnyé forgatott Czuczor–Fogarasi-szótár, túl a Dunán, ahonnan egy életre szóló szegedi kitérő után a fővárosba jött valamikor, árvaságból a végleges otthontalanságba, hogy karriert csináljon, nemzedéke szervező médiuma legyen, kiszolgáltatottja álmainak és hitének, és közben leigázottja annak a hatalomnak, amely csak addig vesz tudomást rólad, ameddig használni tud. S aztán báván nézte-néztük, ahogy a „nagy molnár” számonkérhetetlen közönnyel és lassúsággal hagyja, hogy a csikorgó garat végezze a dolgát.

Veress Miklós

„Engem ittfeledett az idő” – írja a válogatott versek ajánlásának legvégén. Én meg arra gondolok, míg ezt a feketében fehérrel szedett mondatot nézem, hogy mi is történt azóta vele és velünk, amióta az alig ismert délmagyar újságírófi első verseskönyvét méltatván azt találtam leírni – amit soha és sehol és senki másról –, hogy „Nemzedékének nagy ígérete”, 1972. Aztán eljöttek a közös évek, a Mozgó Világ évei. Övé a létrehozás munkája és minden gyötrelme, de nem az övé a bukásban való megdicsőülés pátosza. Úgy lett a történelem alakítója, hogy a történelem aktorai itt is meg ott is jobbnak láttak megfeledkezni róla.

1990-ben hosszú életrajzi beszámolót és önértelmezést kaptam tőle, késztetésre, és már a csönd mélyéről, kopott betűjű Continental írógépen. Ebben olvasom: „a többi benne van verseimben. Az a szegénység és kiszolgáltatottság, valamint gyerekkorom óta tartó betegségsorozat… Ezért van az, hogy megmaradásomhoz egyetlen reális, ugyanakkor szürrealisztikus utat választottam: erőmön felül próbáltam vállalni, ami adódott, hogy elkerüljem a lenézettek sorsát. Lelki összeomlásaimat gyakorta ez is okozta: nem kerültem a még nehezebb helyzeteket, mert alkalmasnak tartottam magamat a szenvedések átélésére is. Ez könnyebben sikerült, amikor magam mellett tudtam barátaimat, akikből azért még mára is maradt nehány… Ha most – mint Robinzon a lakatlan szigeten – visszaolvasom naplóimat, a le sem írtakat, már jól tudom, mi és hogyan motiválta tetteimet.”

De mi ezt már soha meg nem tudjuk. Persze a vers még most is segít: „A nemlét nem halál – csak maga alá piszkol / valamit, amiről azt hisszük: az idő…” – írja A dráma halálában, amelynek mottója Arany János Czakó sírján című verséből való. Évek óta drámát akart írni Czakó Zsigmondról…

És hát a költő? A lepiszkolt időben megmaradt vers? A Vak­ügetés, az Átváltozások, a Csillagtűz, az Aeternitás, a CLIII. zsoltár, a Strófák egy újszülötthöz, a Szózat a Bartók házban meg a többi. Nem az a fajta költő volt, akinél a vers arra „szolgál”, hogy képzelegjünk: „ilyen a világ”, hogy „ezt érzem én”, hogy íme egy „eszme” rímek közé szorítva.

A vers nem tudósítás, hanem teremtés. Létrehozni valamit szóból, ami a létezéssel egyenrangú. Ezért kell mindig „nagy verset” írni. Veress Miklós nagyon jelentős költőnemzedék tagja volt – éltében is, és az maradt nemlétében is. Ott van ő Tandori és Zalán Tibor között, Baka István, Oravecz, Petri, Szepesi, Kiss Anna, Nagy Gáspár mellett mint távoli közelálló. Tudjuk, számtalan formaváltozat „történt” az elmúlt évtizedekben a korszerűségért. De ő, Veress Miklós írta meg azokat a verseket, amelyek ezt a generációt belekötötték a százados magyar líra történetébe. Minden verse „tudja”, hogy rokonságban van, mert „máshol” nem lehet, Berzsenyivel és Petőfivel, Vörösmartyval és Adyval.

Hát a versíró maga? Aki a nemlétből – úgy lehet – átváltott a halálba? Legenda lesz, kutakodás meg szóbeszéd témája és tárgya, amíg barátai élnek. Úgy tudom, kivonulásában több volt a bölcs felismerés, mint a kényszerűség, a megfontolás, mint a betegség, úgy tudom, szelíd volt és tűnődő, rosszat senkire nem mondott, az íróasztalán Nagy László, Kormos István és Páskándi Géza képe nézett rá. A Városliget mellett lakott, sétáltatta a kutyát, be-benézett kedvelt kis boltjaiba. És a viharok után mindig megtalálta azokat a sérült madárfiókákat, „akik” megnyugodhattak tenyere melegében.