Rendhagyó rekviem

Veress Miklós 2019. július 9-én halt meg? Amint a hivatalos értesítés közli. Talán. Ki tudja? Csak akkor vélelmezhetjük igaznak ezt a hírt, ha különbséget teszünk a két végső létállapot között.

Veress Miklós 2019. július 9-én halt meg? Amint a hivatalos értesítés közli. Talán. Ki tudja?

Csak akkor vélelmezhetjük igaznak ezt a hírt, ha különbséget teszünk a két végső létállapot, a halál és a nemlét között. És ezek, bár annak látszanak, nem szinonimák. Azok közül, akik szerették és nagyra becsülték, azaz akik számon tartották őt, kinek-kinek magának kell válaszolnia arra a kérdésre, hogy számára mióta nincs jelen Veress Miklós. Aki úgy tűnt el valamikor a térben, hogy azért sejteni engedte: azért „van”, hiszen „lehet”, hiszen „lennie kell” az időben, csak nem a számunkra, akik számon tartani akartuk őt.

Barátomtól búcsúzom, egy olyan társtól, akivel ifjan szegődtünk egymás társává, és volt olyan évtized az életemben, amikor családom tagjain kívül senki mással nem találkoztam többször, mint vele. És a baráttól búcsúzva a barátságtól magától is végleg elköszönünk. Azaz magunktól is mind távolabbra kell lépnünk, hogy már semmi más, csak a tűrhetetlenül ízléstelen egyes szám első személyű igealakok tudják összekötni a távozókat és mindazt, amitől elköszönnek, csak ezek az elviselhetetlenül alanyi igealakok tudják megjeleníteni a távozást.

Az alábbi sorokat 2002. január 22-én éjszaka írta Miklós válogatott verseinek kötetébe. Amelyet én szerkesztettem. Hogyan is tehettem? A Mozgó Világ alapító szerkesztőjét, főnökömet és a szerkesztőmet szerkeszteni? Negyedszázad után… Együtt üldögéltünk ekkortájt párszor egy kopár térben és egy bizonytalan új évezredben, versek kószáltak a közelünkben, néztünk magunk elé, s a munkaodú lambériájáról a sötét ághelyek túlvilági szemekként kísérték a fel-alá ballagó vodkáspoharakat.

„Írom Alexa Károlynak – olvasom újabb tizenhét év után –, ki szerkesztőmként átad / valami égi páholynak, / s még magammá is láttat, / míg itthon mások páholnak. / A költészet nem hitélet, / csak hit valami másban, / de létet ment az ítélet, / mely mögött egy barát van.” Hát „nem ment létet”, és ezt tudtuk-tudjuk mindketten: talán csak megerősít. Ha még beszélhetünk költőhöz illő és méltó létezésről. Amely egyszerre jelent életet és költészetet. De azért – kapom fel a fejem – nem állta meg, hogy a „páholynak”-ot ne rímeltesse a „páholnak”-kal… Túl minden profanitáson.

Aztán még egyszer találkoztunk, a Deák téri evangélikus templom mellett. Ezt meg azért tudom napra pontosan, mert egy halottas urna várt ránk a templomban, annak a Mátis Líviának a hamvaival, aki kiadta Veress Miklós utolsó két könyvét. 2006. május 5. délutánján a ragyogó napfényben Miklós valahogy belekeveredett a tétován várakozó fekete ruhások közé, nem ide készült, azaz nem készült ide, régi barátai közé. Talán sehova, csak ment és volt, törmelékes szavai a seholba szálltak.

Aztán újra a csend. Az elérhetetlenség. Számomra most már örökétig. Örökétig – „tájdivatos szó” a Dunántúlon, mondja az általa is költeménnyé forgatott Czuczor–Fogarasi-szótár, túl a Dunán, ahonnan egy életre szóló szegedi kitérő után a fővárosba jött valamikor, árvaságból a végleges otthontalanságba, hogy karriert csináljon, nemzedéke szervező médiuma legyen, kiszolgáltatottja álmainak és hitének, és közben leigázottja annak a hatalomnak, amely csak addig vesz tudomást rólad, ameddig használni tud. S aztán báván nézte-néztük, ahogy a „nagy molnár” számonkérhetetlen közönnyel és lassúsággal hagyja, hogy a csikorgó garat végezze a dolgát.

Veress Miklós

„Engem ittfeledett az idő” – írja a válogatott versek ajánlásának legvégén. Én meg arra gondolok, míg ezt a feketében fehérrel szedett mondatot nézem, hogy mi is történt azóta vele és velünk, amióta az alig ismert délmagyar újságírófi első verseskönyvét méltatván azt találtam leírni – amit soha és sehol és senki másról –, hogy „Nemzedékének nagy ígérete”, 1972. Aztán eljöttek a közös évek, a Mozgó Világ évei. Övé a létrehozás munkája és minden gyötrelme, de nem az övé a bukásban való megdicsőülés pátosza. Úgy lett a történelem alakítója, hogy a történelem aktorai itt is meg ott is jobbnak láttak megfeledkezni róla.

1990-ben hosszú életrajzi beszámolót és önértelmezést kaptam tőle, késztetésre, és már a csönd mélyéről, kopott betűjű Continental írógépen. Ebben olvasom: „a többi benne van verseimben. Az a szegénység és kiszolgáltatottság, valamint gyerekkorom óta tartó betegségsorozat… Ezért van az, hogy megmaradásomhoz egyetlen reális, ugyanakkor szürrealisztikus utat választottam: erőmön felül próbáltam vállalni, ami adódott, hogy elkerüljem a lenézettek sorsát. Lelki összeomlásaimat gyakorta ez is okozta: nem kerültem a még nehezebb helyzeteket, mert alkalmasnak tartottam magamat a szenvedések átélésére is. Ez könnyebben sikerült, amikor magam mellett tudtam barátaimat, akikből azért még mára is maradt nehány… Ha most – mint Robinzon a lakatlan szigeten – visszaolvasom naplóimat, a le sem írtakat, már jól tudom, mi és hogyan motiválta tetteimet.”

De mi ezt már soha meg nem tudjuk. Persze a vers még most is segít: „A nemlét nem halál – csak maga alá piszkol / valamit, amiről azt hisszük: az idő…” – írja A dráma halálában, amelynek mottója Arany János Czakó sírján című verséből való. Évek óta drámát akart írni Czakó Zsigmondról…

És hát a költő? A lepiszkolt időben megmaradt vers? A Vak­ügetés, az Átváltozások, a Csillagtűz, az Aeternitás, a CLIII. zsoltár, a Strófák egy újszülötthöz, a Szózat a Bartók házban meg a többi. Nem az a fajta költő volt, akinél a vers arra „szolgál”, hogy képzelegjünk: „ilyen a világ”, hogy „ezt érzem én”, hogy íme egy „eszme” rímek közé szorítva.

A vers nem tudósítás, hanem teremtés. Létrehozni valamit szóból, ami a létezéssel egyenrangú. Ezért kell mindig „nagy verset” írni. Veress Miklós nagyon jelentős költőnemzedék tagja volt – éltében is, és az maradt nemlétében is. Ott van ő Tandori és Zalán Tibor között, Baka István, Oravecz, Petri, Szepesi, Kiss Anna, Nagy Gáspár mellett mint távoli közelálló. Tudjuk, számtalan formaváltozat „történt” az elmúlt évtizedekben a korszerűségért. De ő, Veress Miklós írta meg azokat a verseket, amelyek ezt a generációt belekötötték a százados magyar líra történetébe. Minden verse „tudja”, hogy rokonságban van, mert „máshol” nem lehet, Berzsenyivel és Petőfivel, Vörösmartyval és Adyval.

Hát a versíró maga? Aki a nemlétből – úgy lehet – átváltott a halálba? Legenda lesz, kutakodás meg szóbeszéd témája és tárgya, amíg barátai élnek. Úgy tudom, kivonulásában több volt a bölcs felismerés, mint a kényszerűség, a megfontolás, mint a betegség, úgy tudom, szelíd volt és tűnődő, rosszat senkire nem mondott, az íróasztalán Nagy László, Kormos István és Páskándi Géza képe nézett rá. A Városliget mellett lakott, sétáltatta a kutyát, be-benézett kedvelt kis boltjaiba. És a viharok után mindig megtalálta azokat a sérült madárfiókákat, „akik” megnyugodhattak tenyere melegében.