A történészek között nincs vita abban, hogy a XX. században valójában nem két világháború volt, hanem egyetlen háborús dráma két felvonásban, köztük rövid szünettel. Schmidt Mária Új világ született – 1918–1923 című esszékötete e szünet első, következményeiben döntő öt évét írja le. Azt a tragikus eseménysort, amelynek történései nemcsak prolongálták, de el is mélyítették az európai vezető hatalmak közötti feszültségeket, sőt máig meglévő etnikai feszültséggócokat is keletkeztettek Közép- és Kelet-Európa népei között. Ebben az öt évben vált az Amerikai Egyesült Államok a világpolitikát aktívan meghatározó tényezővé azzal, hogy beavatkozott az európaiak háborújába, és a leszálló ágon lévő gyarmattartó birodalmak mellé állt a felemelkedőben lévő központi hatalmakkal szemben. Az amerikai beavatkozási politika persze ideológiaexporttal is társult, ami nyilván nem a véletlen műve.
„A világmegváltó célokat hirdető USA tehát szembe találta magát a bolsevikok képviselte új világ ígéretével” – olvasható a kötetben. A szorgalmazott rombolás jól sikerült, az építés már kevésbé. Hogy tanultak-e belőle a nagyhatalmak, azt döntse el az olvasó!
A második világégéshez vezető európai folyamatok irányát az első háborút lezáró (helyesebben le nem záró) béketárgyalásokon határozták meg. Az antantpolitikusok mintha maguk is elhitték volna saját háborús propagandájukat, amely az ellenséget megfosztotta emberi mivoltától, ezzel téve személytelenné az öldöklést. Pedig a gyarmati sorba taszított népek elnyomásában nagy tapasztalatokkal rendelkezőknek a legkevésbé sem volt erkölcsi alapjuk ahhoz, hogy egyedüli és kizárólagos bűnösnek nyilvánítsák a vesztes oldalt, sőt ebből máig ható, hamis történelmi kánont is kreáljanak. A béketárgyalások – már ha ezek egyáltalán tárgyalásnak voltak nevezhetők – az európai békekötési hagyományokkal szemben nem egyenrangú felek, hanem „szentek és démonok” között zajlottak.
A rövidlátó cél a vesztesek teljes megsemmisítése volt: államformájuk feladatása, területük megcsonkítása, feldarabolása, kifizethetetlen nagyságrendű jóvátétel megfizettetése, a kollektíve „bűnös népek” nemzeti érzésének porba tiprása. A népek önrendelkezési jogára hivatkozó – amúgy előremutató – wilsoni elveket is szelektíven érvényesítették: a németekre, magyarokra, törökökre nem vonatkoztak.