Távol a szélsőségektől

A két világháború közötti magyar politikatörténet egyik érdekes fejezete az Erdélyi Párt históriája, amelyet most Murádin János Kristóf önálló alapkutatásokra épített monográfiában dolgozott föl.

Nem megtorlást óhajtunk, hanem jóvátételt – mondta 1940 decemberében a második bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült mintegy 43 ezer négyzetkilométer területű Észak-Erdélyből behívott – akkor még párton kívüli – országgyűlési képviselők csoportjának elnöke, Pál Gábor a budapesti parlamentben. Majd hozzátette: „A velünk együtt lakó nemzetiségekkel nem az önkény hatalmát kell éreztetni. Sőt a polgári igazgatásban első fokon biztosítani kell a nemzetiségeknek az anyanyelv használatát.” A magyar törvényhozásba került észak-erdélyi képviselők többsége később Erdélyi Párt néven alkotott önálló frakciót, és szervezett regionális pártot, amelynek taglétszáma 1943 végére már meghaladta a 230 ezret.

A szervezet elnöke gróf Teleki Béla – az akkori miniszterelnök, gróf Teleki Pál távoli rokona – zsibói földbirtokos volt, ügyvezető alelnöke Albrecht Dezső kolozsvári ügyvéd, alelnöke pedig Ember Géza szatmári birtokos és Kolumbán József csíkszeredai ügyvéd. A politikai főtitkári feladatokat Mikó Imre jogász, szociológus, művelődéstörténész, publicista látta el, míg az irodavezető főtitkári posztot Páll György lapszerkesztő töltötte be. De tagjai közül került ki az 1940 decembere és 1944 márciusa között hivatalban lévő báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter is. A „Mindent Erdélyért!” jelmondattal induló párt címerében a székelység jelképének számító nap és hold mellett a Maros folyó motívuma, valamint a lovával ugrató, kezében bárdot tartó Szent László király alakja is helyet kapott (ez utóbbi utalt a pártszervezet partiumi részeire).

Talán a föntebb leírtak igazolják, hogy a két világháború közötti magyar politikatörténet egyik érdekes fejezete az Erdélyi Párt históriája, amelyet most Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa és kolozsvári kari kancellárja önálló és széles körű alapkutatásokra épített monográfiában dolgozott föl. Háttérmunkaként a budapesti Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára és az Országgyűlési Levéltár iratai mellett a Román Országos Levéltár Kolozs megyei, illetve Hargita megyei igazgatóságának forrásait tekintette át, s fölhasznált még számos korabeli sajtóterméket és visszaemlékezést, valamint integrálta összefoglalásában a vonatkozó szakirodalmi munkák (amelyek közül kiemelendő Egry Gábor több mint egy évtizede az Erdélyi Párt ideológiájáról és identitáspolitikájáról írt könyve) eredményeit is.

A kolozsvári Scientia Kiadó gondozásában megjelent kötet megfelelően árnyalja Teleki Pál miniszterelnök és a kormányzó Magyar Élet Pártja azon törekvését, hogy az erdélyi politikusok a kormánypárttal szövetségben s azt támogatva, ugyanakkor a trianoni békediktátum és a második bécsi döntés közötti periódusban – többek között Kós Károly munkássága nyomán – nagy lendületet és speciális érvrendszert nyert „transzszilván gondolat” jegyében fejtsék ki tevékenységüket. Az Erdélyi Pártnak nem titkolt célkitűzése volt még – mint a saját intenciója szerint a magyar nemzethez hű és szociálisan is érzékeny szervezetnek –, hogy az észak-erdélyi magyarságot, elsősorban a fiatalságot távol tartsa mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségektől.

(Murádin János Kristóf: „Mindent Erdélyért!” Az Erdélyi Párt története 1940 és 1944 között. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2019, 305 oldal. Ármegjelölés nélkül)