Újrakezdés (1.)

Nagyapám egy nap fogta a sajtárt és a sámlit, s kiballagott a zabtábla szélébe, hogy megfejje. Egy évet ült, mert a milicistának nem volt humorérzéke.

A két csenevész gyerek ilyenkor mindig szájtátva hallgatta. A barlang egy nagyobbacska hegy oldalában volt, nehezen megközelíthető helyen. Körös-körül, míg a szem ellát, buján indázó őserdő vette körül őket. Valamikor a múlt század elején – mondta egyszer az öreg, karját a táj fölé terjesztve, mintha át akarná ölelni – itt még falvak, városok voltak, nyüzsgő élettel, aszfaltutak kígyóztak, és esténként fények ragyogtak mindenütt. Nagyobbak, mint ma az égbolton. Ükapáitok házakban laktak, autókkal, repülőkkel járták a világot, ismerték az egész bolygót, s az igazság az, hogy nagyjából már unták is azt a fene nagy civilizációt és jólétet.

A kicsik olyan áhítattal hallgatták, mintha tudnák, hogy mi az autó és a repülőgép. S a házak most hol vannak? – kérdezte a kislány. Ott, a növényzet alatt – válaszolta az öreg. Mint egykor Machu Picchu – tette hozzá csak úgy, önmagának. Ha eltakarítanánk, megtalálnánk őket. De nem lehet, mert ahhoz ki kellene vágni a fákat, azért pedig halálbüntetés jár. Hiszen tudjátok, mi a jelszó! – mosolyodott el.

A gyerekek értettek a szóból. Felpattantak, s öklöcskéikkel vezeklőn a mellüket verve, birodalmi nyelven s tettetett bűntudattal szavalták: Környezettudatos vagyok, fát nem vágok ki, állatot nem ölök! A fa szép, az állat szép, az ember rossz! Megtanulták, hogy ezzel lehet lerázni az ökomilícia járőreit.

– Nagyapa, tényleg rosszak vagyunk? – kérdezte egyszer régen a fiúcska, s arcán a szégyen pírja sarjadzott. – Ugyan, kisfiam! – dohogott az öreg. – Egy gyerek sohasem lehet rossz. Ők, a birodalom katonái, ők a rosszak! De erről jobb hallgatni. – Ha nem vagyunk azok, akkor mégis miért hazudjuk azt?! – makacskodott a fiú. – Mert muszáj. Mert az emberek egyszer régen elfordultak Istentől, s azóta a világuk is istentelenné vált, elromlott. – De miért? – érkezett az örök gyermeki kérdés.

Akkor úgy döntött, elmeséli nekik a régi történetet. Ha mindent nem is, a lényeget talán megértik. Egyszer régen, a XXI. század elején – fogott a mesébe – a kényelemben és jólétben eltunyult ükapáitoknak szélhámosok egy csoportja elkezdte hangoztatni, hogy nagy baj lesz itt, mert az ember meggyalázta az életet adó bolygót, az pedig hamarosan visszavág az őt ért sérelemért.

A visszavágás neve: klímaváltozás. Először „globális felmelegedésnek” nevezték, de ezt a nevet elvetették, mert csak nyáron hatott. Mínusz húszban senki nem hisz benne. Akkortájt időnként valóban forróbb nyarak és enyhébb telek jártak, s ez elég volt a nyájnak, hogy higgyen az új hangadóknak. Klímaváltozás, ökotudatosság – ezek voltak az új varázsigék, amelyek aztán a század közepén hatalomra juttatták az ökofasisztákat. Azt ígérték az embereknek, hogy ők majd helyreállítják a klímát, s az ismét olyan lesz, amilyen állítólag gyermekkorukban volt. Ők voltak az elsők, akik időjárással választást nyertek. Bevették a kormányukba az állatvédőket és a vegánokat, és bevezették az ökodiktatúrát. (Ez van, gyermekeim, ha az ember elfordul Istentől, s az emberekben kezd hinni!)

És innen már nem volt megállás. Betiltották az autók használatát, így mindenki rollerezett és biciklizett. Míg rá nem jöttek, hogy rollerezés, biciklizés közben az emberek több szén-dioxidot bocsátanak ki, ami növeli az üvegházhatást. Ettől kezdve csak sétálni szabadott, a kocogást már büntették. Hogy minden környezetszennyezést csírájában fojtsanak el, felszámolták az erőműveket, s áram híján az ipar összeroskadt. Gigamennyiségű metángázzal növelik a tehenek az üvegházhatást! – üvöltötte a sajtó, s annyi volt a marháknak is. Meg a teljes állatállománynak, mert megtiltották az állattartást. Egyetek növényeket, igyatok zabtejet, az egészségesebb! – vicsorogtak az állatvédők. Nagyapám egy nap fogta a sajtárt és a sámlit, s kiballagott a zabtábla szélébe, hogy megfejje. Egy évet ült, mert a milicistának nem volt humorérzéke.

A vadállatok teljes védettséget élveztek, merthogy ők is a bolygó lakói. Ha egy medve vagy sündisznó betévedt az udvarra, a családnak ki kellett költöznie. Sokkal tartoztok nekik! – reccsent rá a milicista a sírva tiltakozó családfőre. A favédők sem tétlenkedtek: törvényt hoztak, hogy fát tilos kivágni. Aztán a széplelkűek szervezetei elérték, hogy a fűnyírást is betiltsák, merthogy az fáj a fűnek. Mindent felvert a gaz, mire szép lassan kiderült, hogy a Földnek csak egyetlen nemkívánatos lakója van: az ember.

Folytatjuk