Mesterlövészek a Bartók Béla úton

Cseh Tamás indián nevének eredete a tábortűznél a füstöt mindig szemébe kapó emberé. Tegyük hozzá a magyar mondást, hogy szépre száll a füst. És ő az volt. Kívül-belül szép, nemes lelkű.

Te, vén keselyű! Add ki a puskát és a lányt, akkor futni hagyunk!– így szóltam be Cseh Tamás Bartók Béla úti lakásának kaputelefonján a nyolcvanas évek végén. Nem adta könnyen magát. Ekkor a kapuban toporogva tájékoztattam, hogy a környékbeli háztetőkről a legjobb mesterlövészeim veszik célba, és semmi esély a menekülésre. Pillanatnyi habozás után gúnyosan elmosolyodott. (Nem láttam persze lentről, de a lélegzetvételéből kiéreztem azt a jellegzetes, félrehúzott szájtartást.) Közölte, hogy tervem meghiúsult, mert az ő emberei már vártak minket, és be vagyunk kerítve.

– És tudod, Úszó Ház, nem ejtünk foglyokat!

Az indiánoktól kapott nevemen szólított, amelyet vagy másfél évtizeddel korábban kaptam a bakonybéli hadi ösvényen. Hősi korszakunk volt. A negyvenes évek második felében létezett egy magyar indián játék, Borvendég Deszkáss Sándor vezetésével egyfajta cserkésztáborozás, amelyet Rákosiék betiltottak mint gyanús, ellenséges magántevékenységet. A kádári időkben a tűrt kategóriában – persze besúgókkal figyeltetve – hagyták a Cseh Tamás és barátai által elindított indián táborozást, harci játékokat. És minden hivatalos szervezés nélkül országosan terjedt a híre, nyírségi asztalos ipari tanulótól kezdve jómódú pasaréti fiatalon át ebbe az indián játékba gyakorlatilag mindenki bekerülhetett, ha elfogadta a szabályokat. Volt olyan parasztgyerek, aki szegény körülményei ellenére levelezni kezdett amerikai indiánokkal, ezért megtanult angolul, néprajzi könyveket vásárolt. A kezdeti rögtönzésekből a játék egyre igényesebb lett, a résztvevők hiteles minták alapján varrták, festették, gyöngyhímzéssel díszítették öltözékeiket, mokaszinjaikat. Íjak, nyilak, kések, tomahawkok készültek. Mindezzel persze már nem fért be a tábor a budai erdőkbe. A kiválasztott helyszín Bakonybél lett. A harc a törzsek között szigorú szabályok szerint zajlott, kiemelt fontosságú volt, hogy igaziból vér nem folyhat, a sebesüléseket kerülni kell. Lehet, sőt ajánlott is a cselvetés, de nemes küzdelemben kell méltóbbnak bizonyulni az ellenfélnél.

Egy nyár végi napon újságíró kollégámmal, Sanyival expedícióra indultunk. Alaposan felkészültünk, a pesti bázisról indulva nyugtalanul böngésztük az 1875-ös Minnewaska State Park térképét, vajon a Mohonk Mountain északi átjáróján kell-e átvergődnünk, vagy a lankásabb, de a portyázó cseroki indiánok miatt veszélyesebb úton juthatunk el Rock Havenig. (Mindez persze igaziból a Zirci járásban, Bakonybél mögött volt.) Nem ronthattuk el az ő játékukat. Sanyi egy konvencionális vadnyugati gringó figuráját találta ki, pisztolyokkal (játék Coltokkal, persze), viseltes bőrkabáttal és épp a Cseh Tamás megénekelte kalappal, amely apai örökség volt. Én portugál kereskedőnek öltöztem zsabós fehér inggel, térdnadrággal, fekete köpennyel és egy Velencében hirtelen felindulásból kisebb vagyonért vásárolt háromszögletű kalappal. (Cseh Tamás évekkel később is elismerően emlékezett a játékot nemcsak megtisztelő, de fűszerező karakterek kidolgozottságáról.)

Cseh Tamás és Szerényi Gábor

Az igazság az, hogy már az első órákban összeomlani és csúfos kudarcban végződni látszott a mi könnyelmű kalandunk, hogy egyszerűen lerohanjuk a rézbőrűek erdei rejtekét. Kéttagú kommandónk a végtelennek ható „Mohonk Mountain-i” erdőkben elvesztette tájékozódási képességét. Ez nem a Hármashatárhegy vagy Hűvösvölgy könnyen átlátható terepe volt. Másfél órás bolyongás után ráadásul kezdtem lesántulni, mivel az egzotikus öltözékemhez magas sarkú, csatos bőrcipőt választottam, amelyet a termék román gyártói a diszkók táncparkettjéhez terveztek, nem terepgyalogláshoz. (Pesten még remek ötletnek tűnt a tükör előtt pózolva.) Harci erőt már nem nagyon képviseltünk. Fegyverzetünk, mondhatni, jelképes volt. Lélekben voltaképp dezertáltunk. (Szégyen.) Az is megfordult a fejünkben, hogy ravasz csellel kelepcébe csaltak bennünket. Sanyi káromkodva a földhöz vágta az egyetlen Minnewaska-térképünket.

Ám egyszerre mégis kiléptünk a sűrűből egy tágas mezőre. Kábultan hallottuk, hogy vijjogó indiánok nyargalnak felénk. Mire felocsúdtunk, már oda is értek hozzánk, csak néztük bénultan a feketével és vörössel kifestett arcukat s a nekünk szegezett lándzsákat. Már leomlani készültem, hogy egy utolsó fohásszal elbúcsúzom az élettől, miközben Sanyi csak dermedten állt, és azt motyogta: „Az nem lehet, hogy kinyírnak minket, ez csak játék, nem?” Nem döftek le. Ám nem fájóan, de kicsit megütögettek a fegyvereikkel. És nyargaltak tovább, körözve mellettünk, míg a tipik (indián sátrak) felé lépdeltünk, maradék tekintélyünk illúzióját próbálva legalább imitálni.

– Harcosaink ütéseket számláltak rajtatok – mondta diadalmas méltósággal, harcosai között állva Füst a Szemében főnök, vagyis Cseh Tamás.

Mivel esélyünk sem volt visszavágni, csak a fehér ember fortélyaihoz folyamodhattunk, hogy elkerüljük a legrosszabbat. (Hallottuk, sőt „dagerrotípián” láttuk is azt a felvételt, amelyen egy indián testvérpár édesapját, az avantgárd mestert, Erdély Miklóst kínzócölöphöz kötözték. Nem számított a vér szerinti rokonság sem.) Ajándékokat húztunk elő zsákjainkból: olcsó szivarokat, cseresznyepálinkát, amelynek üvegéről még otthon leáztattam a gyártó szeszipari vállalat címkéjét, s magam rajzoltam tussal „eredeti amerikai” vignettát. Ezeket gyerekes örömmel elfogadták. Ittunk, szivaroztunk. Hosszú csöndek voltak.

– Fehér testvéreim honnan jöttek?

Sanyi próbált fölnőni szerepéhez, de nem tagadta meg újságírói mivoltát. Elárulta, hogy a The Washington Postnak tudósít. Kevésnek érezhette a hatást, ezért kicsit zavartan még hozzátette: meg a New York Herald Tribune-nek.

– Beszélő Papír – bólintott Füst a Szemében főnök, ami egyben az indián névadás is volt. Majd olyan érdeklődő szemmel nézett rám, mintha korábban egyszer sem kocsmáztunk volna Pesten együtt.

– Kereskedő vagyok, Portugáliából. Nagy vizeken át jöttem – szóltam némi bizakodással. Stimmelt. Így lettem Úszó Ház.

Cseh Tamás nevének eredete a tábortűznél a füstöt mindig szemébe kapó emberé. Tegyük hozzá a magyar mondást, hogy szépre száll a füst. És ő az volt. Kívül-belül szép, nemes lelkű. Ezzel együtt számos balhém is volt vele. Egyszer éppen akkor szegődtem Cseh Tamáshoz, amikor közölte, hogy elszámolnivalója van a Művész étteremben, a Vígszínház mögött Kern Andrással. Berontottunk a fehér abroszos asztalok közé. Kern épp A 22-es csapdája előadás szünetében időzött frissítő italok mellett.

– Damned irish dog! Don’t pull my legs, give me back my money! („Átkozott ír kutya, ne szórakozz, add vissza a pénzemet!”)

Ezt a vészjósló beszólást nem volt ajánlott félvállról venni. Cseh Tamás a nyomaték kedvéért szemével felém intett: This blue coated soldier is very cruel! (Ez egy kegyetlen kék kabátos katona!)

Évekkel később – milyen fordulatos az élet – Kern elmesélte nekem az ő oldaláról ugyanezt a történetet.

– Nagyon komoly játék volt ez, én voltam Jerry, és ő Al, vagy fordítva. Egy egész csapatot betébolyítottunk ezzel, meg kellett küzdeni egymással. Egyszer egy próba után gyanútlanul beültem az autómba, indítani akartam, és akkor idenyomtak a tarkómhoz egy revolvert. Szálljak ki, és üljek be oldalt! A Sörös Sanyi volt, úgy emlékszem. Aztán valami kietlen helyen odanyomtak engem a saját Daciámmal a falhoz azzal a felkiáltással, hogy „felkenünk a falra, te rohadt, ha egymillió dollárt nem szerzel holnapra”. Akkor ezt meg kellett csinálni, elmentünk valami piacra, ahol vásároltunk ilyen izéket, bizsukat, különböző írógépeken leírtuk, hogy körülbelül egymillió dollárt ér, „amerikai bankok” igazolták. Éjjel tizenkettőkor kellett átadni egy réten, tizenkét autó reflektorfényében. Én átadtam, illetve át akartam adni Cseh Tamásnak, de volt egy harmadik ellenbanda, és elragadta a kezünkből, el is ásták egy kukoricaföldön. Nem is lett meg sohasem, most is ott van valahol Eger határában. Logikusan következett ebből, hogy oda-vissza megpróbáltunk egymásra lecsapni. Aztán pár nappal, hogy ti megfenyegettetek engem a Művész étteremben, híre ment, hogy Cseh Tamás egy közeli sörözőben tartózkodik. Ezért néhány emberemmel kimentünk a Vígszínházból, hogy gépfegyverekkel kinyírjuk őt és bandáját. Ám valahogy sikerült kimosakodnia.

E művészvilágban zajló játék mögött a minden pillanatban rögtönzésre kész Cseh Tamás alkata is ellentmondásosan nyilvánult meg. Elbűvölő sármja és elvaduló indulatossága egyaránt igaz volt. A kilencvenes évek végén egy képzőművészeti műsorban javasoltam, hogy ő is szerepeljen mint emlékező. Hiszen a budapesti avantgárd világához is tartozott, képzőművészként indult, ha nem is a grafika lett művészetének fő csapása. Azon a bizonyos forgatási napon várható volt, hogy nem fogunk unatkozni. Ő a felvétel végére maradt mint jutalom. Különösen jó formában volt, a legvirtuózabb „csehtamásos” fordulatokkal sztorizott. Elbeszélései nyomán alakok, arcok – a korszak – elevenedtek meg színesen, izgalmasan.

– Kikapcs, lebont, megsértődik, hazamegy! – sütötte el valaki a stábból a régi tévés poént, de valójában húztuk az időt – még egy sört! Valahogy nem akaródzott lelépni. Cseh Tamás az elbűvölő formáját hozta. És elkövettük azt a hibát, hogy nem fejeztük be időben a napot. Mint a kamasz, aki röpül a bor mámorától, úgy képzeli, hogy most már ez mindörökre így marad, és nem akar kijózanodni. – Menjünk a Három Huszárba! (Ki tud nemet mondani?) Aztán lassan, fokozatosan mégiscsak fogyatkozni kezdett a társaság. De néhányan még kitartottak.

„Asztalon, pohárban az összes érdemjelem… Tűzze fel!” (A Cseh Tamás-rajongók könnyen megtanultak „bereményiül.) Akkor kellett volna gyanút fognom, amikor a társaságból a poharazás professzionális művésze is szabadkozva visszavonult, mondván, „megígértem a feleségemnek, hogy legkésőbb tizenegyre otthon leszek”.

Ketten maradtunk. Ekkor a sápadtarcúak rideg világában megint Füst a Szemében indián harcossá vált, akit megrohannak az ártó szellemek. Láttam, nincs jól. Valamiféle bajtársiasság lett úrrá rajtam. Szóváltás is támadt az éjszakában. Sötét, alvilági figurák indultak felénk fenyegetően. Jó, igaz, az indián is provokálta őket, a tüzes víztől megvadultan beszólt a csaposnak: „Mi vagy te ezzel a lófarokkal, he? Japán sátán?” Éreztem, ez az a pillanat, amikor rugalmasan el kell szakadni a magunk teremtette helyzettől, mielőtt a túlerő ránk ront. Megragadtam, és teljes erővel kivonszoltam a kocsmából. Kint a hidegben fogcsikorgatva mondta:

– Minket itt megaláztak! Csitítottam:

– Dehogyis, mi aláztuk meg őket, szerencsénk, hogy eddig kibírták.

– Akkor – mondta, mint egy hadi ösvényre lépett indián – irány a Geronimo!

A csirikava apacsok főnökéről elnevezett ivó, valahol a messzeségben. Igazi vakvágány ilyen elátkozottá vált éjjelen. Vannak végzettől rendelt utak, amelyekről már nem lehet lelépni. De az igazi pokol a rideg, józan hajnal általi megkínzatás. Minél gyötrelmesebb a megpróbáltatás, annál közelebb a kegyelem, szól a prófétai bölcsesség. Cseh Tamás viaskodásaiban a drámai, sötét tónusok mellett mindig ott fénylett a dacos remény. Miközben kiteljesedett pazar életműve, ugyanaz a hunyorgó szemű, kicsit csúfondárosan biggyesztő, kedvesen tétova és mégis elszánt gitáros énekes fiú maradt, aki szíven ütően tisztán számol be az „ócska cipőről”, amelyet oly vastagon lepett a sár. Édes jó istenem, amikor először hallottam ezt – fekete-fehér Munkácsy televíziónkon a hetvenes években –, mintha megrepedt volna az égbolt kárpitja! Hiszen „én” szólaltam meg! Az álságos, hazug, visszataszítóan igazságtalan világban egyszerre életre kelt, ha pislákoló fénnyel is, egy hiteles, igaz hang.

Utolsó találkozásunk a XXI. század elején, Mindszentkállán volt. Egy fogadóban állítottam ki grafikáimat, eljött megnézni. Teljesen őszen már, de egy romlatlan, tiszta lelkű kisfiú tekintetével csodálkozott rá rajzaimra. Tudhatjuk, hogy mikor látunk utoljára valakit? Nem mertem jelentkezni, amikor megtudtam, hogy a halálos betegség „gonosz szelleme” támadta meg. Iszonyodtam a gondolatától is, hogy álságos, hamis vigaszra vetemedjem. Épp azzal, aki hírnökként a „világ hazugságainak legfőbb szenvedője” volt.