Féklámpa

Ábelnek, kilencedikként, sikerült megállnia. A tizediknek nem. Amikor Ábel az ütközéstől kábán kiszállt a kocsiból, a csomagtartóból a helyi rendőrkapitány kecmergett elő.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Ábel a kilencvenes évek közepén, egy pénteki napon éppen újdonsült szerelmének családjához indult bemutatkozni hetedhét megyén túlra, amikor egy kunsági kisváros közelében a jó svunggal haladó kocsisor egy szamaras kordé miatt vészfékezésre kényszerült. Ábelnek, kilencedikként, sikerült megállnia. A tizediknek nem. Amikor Ábel az ütközéstől kábán kiszállt a kocsiból, a csomagtartóból a helyi rendőrkapitány kecmergett elő. Ez utóbbi mondat akár egy Rejtő-regényből is származhatna, s akkor nyilván úgy folytatódna, hogy a kapitány idegesen rágyújtott egy szivarra (amelyet a csomagtartóban talált), kifújta a füstöt, majd Ábelre förmedt: Egyáltalán, mit keresett maga előttem?! – Elnézést – szabadkozna Ábel –, hogy egy formás fiatal menyecske benyomását keltettem… – Ezt miért mondja?! – Nyilván ezért öklelt fel hátulról ily hevesen…

De a valóság ezúttal nem ilyen regényes. A valóság az, hogy a kapitány az elölről ugyancsak megviselt rendőrkocsiból szállt ki, s egy darabig szomorúan nézte a megrepedt hűtőből csordogáló folyadékot. Arra gondolt, hogy lám, az autók is tudnak sírni. Látja? – fordult Ábelhez – Teljesen tropára ment, ennek annyi. Nincs kocsim. – Szívesen felajánlom az enyémet – mondhatná igazi úriember módjára Ábel, mire a kapitány homlokráncolva: – Mindig ennyire előzékeny? – Egy tolókocsissal szemben mindig! – Ezt hogy érti?! – Úgy, hogy a magáé tolta meg az enyémet. De nem folytatjuk, mert ez már így megint Rejtő lenne.

A fiatalember ehelyett együttérzően bólintott, s arra gondolt, hogy ezzel az erővel az ő autóját is sajnálhatnák közösen, hiszen annak meg úgy rányomta a fickós rendőrjárgány a hátulját az utastérre, hogy a kerekek satuba kerültek. Öreg autóként vette ezt az Opel Kadettet, elrúgta már a tizenöt évet is, de hűségesen szolgált. Évek alatt kuporgatta össze rá a pénzt, s ennek megfelelően nagy becsben is tartotta. Napközben, ha elment mellette a munkahelyi parkolóban, bizalmasan végigsimított rajta. Jó barátok voltak, na. S lám, pár másodperc alatt vált rokkanttá, és most elválnak az útjaik is. Legalábbis egy időre.

Nehéz lett a szíve a gondolatra, hogy aznap este már nem ölelheti keblére háromszáz kilométerre lévő kedvesét, de igyekezett férfiként viselkedni. Soha nem okozott még közúti balesetet, így abszolút kezdőként ténfergett a szétroncsolódott autók körül. Kicsit szégyenkezett is, mint a szűz leány, hogy ez neki az első… Ugyanakkor meg is könnyebbült, amiért éppen rendőrségi autó okozta a galibát, gondolván, hogy ezek a sokat tapasztalt „hivatalos” férfiak majd profi módjára intézik el az ügyet, s rövid úton eligazítják, hogy ilyenkor mi a teendő. Nos, a „sokat tapasztalt” férfiak perceken belül meg is jelentek a helyszínen, hogy főnöküket és az általa létrehozott roncsot elszállítsák.

Mindketten bocsánatkérés és köszönés nélkül távoztak, de Ábel a roncstól ezt nem is vette zokon. Azt annál inkább, amikor az egyik ott maradt rendőrpalánta jegyzőkönyvileg elkezdte aprópénzre venni egy rendőrségi furgon meghitt belsejében. Hogy milyen sebességgel hajtott, van-e műszakija az autójának, érvényes-e a jogsija, mióta vezet stb. Érezhető volt, hogy mindegyiket csípődobásnak szánja, s dühíti, amiért Ábel folyton kibújik a szorításból, s peckesen áll vele szemközt a tatamin. S a féklámpa?! Az működött?! – vonta fel a szemöldökét az őrmester, szemmel láthatóan felvillanyozódva, hogy végre fogást találhat rajta.

Látott már olyan vezetőt, aki fékezés közben a féklámpát bámulta? – kérdezett vissza Ábel meglehetősen higgadtan, pláne ahhoz képest, hogy amikor az Úr a székelyek jellemét rakta össze, türelemből éppen készlethiány volt. A másikat ez nem hatotta meg. Kiugrott a furgonból, és a roncshoz sietett. Ábel utána. Döbbenten látta, hogy várakozása ellenére a ripityára tört burkolat mélyén ott gubbaszt sértetlenül a féklámpa. A nyavalyás. Üljön be, nyomja meg! – reccsent rá az őrmester. Ábel szorongva engedelmeskedett, s valami olyasmit érezhetett, mint az elítélt, amikor a tőkére helyezi a fejét. Rálépett a pedálra.

És akkor csoda történt: a szilánkok és a törmelék mélyén tisztán, jól láthatóan, mennyei fénnyel felizzott a féklámpa! Mivel már alkonyodott, a visszapillantóban ő is láthatta az őrmester nadrágjára eső fénynyalábot. Ó, te áldott kis Kadett, te igazi jó barát – sóhajtott elérzékenyülve, s gyöngéden meglapogatta a műszerfalat. Az őrmester megsemmisülten bámulta a jelenséget, majd hirtelen mozdulattal megragadta az izzót. Ezt lefoglalom bűnjelként – morogta, miközben kicsavarta s nejlonzacskóba csúsztatta az ártatlan jószágot. Ábel ezek után azon sem csodálkozott volna, ha még ott is világít.

Az őrmester a furgon oldalán aláíratta vele a jegyzőkönyvet, majd beült a volán mögé, és elfordította kulcsot. Ábel ijedten látta, hogy időközben minden hivatalos „közeg” távozott, s másodperceken belül csak ő marad ott a sötétben a Kadett roncsával az út szélén. Kétségbeesve ragadta meg a furgon kilincsét: – És velem mi lesz?! A rendőr valami olyasmit láthatott az arcán, hogy megszánta. – Küldjek egy autómentőt? – kérdezte megenyhülve. – Hát, nem ártana, mert ez a kocsi olyan állapotban van, hogy ha ló lenne, agyon kellene lőni – mondta Ábel.

– Amúgy a javítást ki fizeti? – Menjen be hétfőn az X biztosítóhoz, és mondja meg nekik, hogy egy rendőrautóval ütközött – vetette oda az őrmester, és elhajtott. Se egy jegyzőkönyv másodpéldánya, se egy cetli, se a vétkes rendőrautó rendszáma, semmi! Csak a csupasz kéz és egy elmondandó mese. De becsületére legyen mondva, az autómentőt kiküldte. Az overallos szaki beszállította a Kadettet az elfekvőbe, Ábel pedig megígérte, hogy cserébe átutalja neki havi tanári fizetésének a felét.

Hétfőn jelentkezett az X biztosítónál a történetével. Bár nem volt benne komikus szál, a plexi mögött ülő nő jót nevetett:

– A rendőrautókat már évek óta máshol biztosítják! Na, ekkor bizony elpattant Ábelben valami, aminek hatására az ügyintéző jónak látta sürgősen megtudakolni, hogy hol is. Summa summarum: a közeg beperelte Ábelt (ma sem érti, miért), ő úgy nyerte meg a pert, hogy meg sem jelent a tárgyaláson, a biztosító végül fizetett (kétharmadát a javítási árnak), félhavi fizetése még ráment a javításra, s közben három hónapig nem volt kocsija.

Aztán egy napon levelet hozott a postás, benne az izzóval és egy rá nézve kedvező bírósági határozattal. Amikor néhány év múlva eladta a jó öreg Kadettet, pár pillanatig habozott, hogy vele adja-e a még mindig fitt féklámpát. Nem vitte rá a lelke.