Könyv és falovacska

Móricz Zsigmond: Az, amit kérdez, üzleti titok. Különben pedig olyan nehéz kérdés, amire nem tudok néhány címmel válaszolni. Mit mondjak? A Biblia? Jókai? Az angol, francia, az orosz írók? Mindezek úgy elhatárolódnak s egyben úgy összemosódnak, mint az életem egyéb eseményei. A legelső könyv, amit életemben olvastam, öt éves koromból származó emlék. Betegen feküdtünk az öcsémmel, ő négy éves volt. A nagybátyám azt kérdezte, mit hozzon a városból, én könyvet kértem, az öcsém (Doberdón esett el most 1915 őszén, harmincnégy éves korában), ő szegényke, azt mondta, hogy: lovat. A bátyánk hozott nekem egy kis piros könyvet, neki egy falovat. S éppen úgy emlékszem ennek a kerekeken járó kis meklenburgi csodaállatnak a szagára ma is, mint annak a kis könyvnek idegen, azóta sem látott kastélyos, kuglófevő, parkban futkározó Karolina nevű kis úrilányaira. Mint egy elmúlt tündérvilág illata, szivárványa csillog felém a múltból. A kis falóval találkoztam a múlt búcsún a Józsefvárosban, mindjárt hoztam belőle a kis lányaimnak. De ezek lányok, nem látom náluk a nagy szenzációt, amit annak idején nekem adott.

Ugyanabban az időben, még hat éves korom előtt, kaptam az első Jókai hatást: a nagybátyám felolvasta egy este a nagyanyámnak (vendégségben voltunk akkor hosszú ideig náluk az öcsémmel ketten) az Elátkozott kastélyt, s abban olyan hátborzongató volt minden szereplő s a kéményben lakott a ház kisasszonya, aki énekelt. Nekem nem volt azok között senki sem bolond, csak valami hallatlanul izgató emberi élet. Én azt hiszem, már akkor eltökélődtem, hogy csak író leszek, mert nem tudom, miért voltam volna már második gimnazista koromban annyira elszánt és mindennel leszámolt akarattal: író s csak író. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezek az első irodalmi szenzációk egészen betegen s halványan maradtak el hatásban például az első életszenzáció előtt: Ezt a kis piros könyvbeli Karolinát, mint valami leheletszerű, vértelen ködfátyolképet őriztem meg; az első Zsuzsika azonban, aki ugyanakkor, mondom hat éves korom előtt megbűvölt, az ott van minden parasztlányban, akit valaha megírok, akik úgy ringanak, mint harangvirág a szárán […], minden asszonyban, akit megköltök, ott van az, aki minden íráson s életen betölti fantáziámat s aki nélkül egyetlen női arcot nem tudok megrajzolni, hogy ő szint, vagy karaktervonást ne adjon hozzá.

(Könyvek könyve, 87 magyar író vallomása olvasmányairól, 1918)