Az ausztrál hatóságok visszafordítottak egy hajórakomány Mercedest, mert harminc csigát találtak a fedélzeten. Harminc csiga nem a világ, a legénységnek nem telt volna sok idejébe egyenként a tengerbe vetni, csakhogy a visszafordítás nem az észlelt csigák száma miatt történt, hanem mert az ausztrál hatóságok azt gondolták: ahol harminc van, lehet több is. Nem is magával a csigával volt bajuk, hanem a fajtájával. Az ausztrálok szigorúak, megválogatják, kivel akarnak együtt élni. Nem lehet náluk civil lelkesedéssel mentett migránsokkal sem kikötni.
Magát a Helicella itala nevű csigafajt nyilvánították nemkívánatos lénynek Ausztráliában. Úgy gondolták, hogy ez a Dél-Európában őshonos faj nem tenne jót az ausztrál ökoszisztémának, mivel nemcsak a rágcsálásával okozhat nagy kárt, hanem azokkal a parazitákkal, főleg gombákkal is, amelyeket a testén hordozhat. Mindebből pedig az következik, hogy a Helicella itala elterjedése beláthatatlan következményekkel járhat.
Mivel Ausztrália nagy ország, sőt egész földrész, és körben a víz, talán több eséllyel védheti meg magát, mint a szárazföld felől nyitott kontinensek. Mert oly korban élünk, amikor nem lehet elütni ezt az esetet azzal: miért ne lenne joguk a csigáknak is világot látni? Egy ideje már sem kedvünk, sem erőnk nincs az ilyen viccelődésre. (Bár még az sem kizárható, hogy unatkozó emberek tiltakozó akciót szerveznek a csigák szabad mozgásának a korlátozása ellen.) Pontosan azóta nincs kedvünk viccelni a világjáró állatokkal, amióta az ajtónyitásra az ázsiai márványospoloskák hadseregként menetelnek be a lakásunkba, vagy deszantosként röppennek be az ablakon. Meg mióta kiderült, hogy a nemcsak undorító, de nagyon sok kárt is okozó nagy sárga spanyol meztelen csigának az egyetlen komoly ellenfele az indiai futókacsa, márpedig elég kicsi az esélye, hogy összefutnak. A sor egyre hosszabb.
A harlekinkaticát a biokertészek telepítették be Ázsiából, mert szorgalmasan fogyasztja a tetűt. Hálából ez a falánk és életerős állat lassan kiszorítja a mi pettyes katicáinkat. Talán már meg is tette. Aztán itt vannak az észak-amerikai szürke mókusok, olyan csúnya a farkuk, mint egy silány üvegmosó, hol vannak küllemben a mi vöröseinktől. Csakhogy a természet nem szépségverseny, élet-halál harc folyik a területért, és a szürke mókusok miatt lassan eltűnnek a vörösek.
