Csigavér

Az ausztrál hatóságok visszafordítottak egy hajórakomány Mercedest, mert harminc csigát találtak a fedélzeten. Az ausztrálok szigorúak, megválogatják, kivel akarnak együtt élni.

Az ausztrál hatóságok visszafordítottak egy hajórakomány Mercedest, mert harminc csigát találtak a fedélzeten. Harminc csiga nem a világ, a legénységnek nem telt volna sok idejébe egyenként a tengerbe vetni, csakhogy a visszafordítás nem az észlelt csigák száma miatt történt, hanem mert az ausztrál hatóságok azt gondolták: ahol harminc van, lehet több is. Nem is magával a csigával volt bajuk, hanem a fajtájával. Az ausztrálok szigorúak, megválogatják, kivel akarnak együtt élni. Nem lehet náluk civil lelkesedéssel mentett migránsokkal sem kikötni.

Magát a Helicella itala nevű csigafajt nyilvánították nemkívánatos lénynek Ausztráliában. Úgy gondolták, hogy ez a Dél-Európában őshonos faj nem tenne jót az ausztrál ökoszisztémának, mivel nemcsak a rágcsálásával okozhat nagy kárt, hanem azokkal a parazitákkal, főleg gombákkal is, amelyeket a testén hordozhat. Mindebből pedig az következik, hogy a Helicella itala elterjedése beláthatatlan következményekkel járhat.

Mivel Ausztrália nagy ország, sőt egész földrész, és körben a víz, talán több eséllyel védheti meg magát, mint a szárazföld felől nyitott kontinensek. Mert oly korban élünk, amikor nem lehet elütni ezt az esetet azzal: miért ne lenne joguk a csigáknak is világot látni? Egy ideje már sem kedvünk, sem erőnk nincs az ilyen viccelődésre. (Bár még az sem kizárható, hogy unatkozó emberek tiltakozó akciót szerveznek a csigák szabad mozgásának a korlátozása ellen.) Pontosan azóta nincs kedvünk viccelni a világjáró állatokkal, amióta az ajtónyitásra az ázsiai márványospoloskák hadseregként menetelnek be a lakásunkba, vagy deszantosként röppennek be az ablakon. Meg mióta kiderült, hogy a nemcsak undorító, de nagyon sok kárt is okozó nagy sárga spanyol meztelen csigának az egyetlen komoly ellenfele az indiai futókacsa, márpedig elég kicsi az esélye, hogy összefutnak. A sor egyre hosszabb.

A harlekinkaticát a biokertészek telepítették be Ázsiából, mert szorgalmasan fogyasztja a tetűt. Hálából ez a falánk és életerős állat lassan kiszorítja a mi pettyes katicáinkat. Talán már meg is tette. Aztán itt vannak az észak-amerikai szürke mókusok, olyan csúnya a farkuk, mint egy silány üvegmosó, hol vannak küllemben a mi vöröseinktől. Csakhogy a természet nem szépségverseny, élet-halál harc folyik a területért, és a szürke mókusok miatt lassan eltűnnek a vörösek.

Észrevétlenül intettünk már búcsút sok repülő és csúszómászó állatnak, amelyek a gyermekkorunk részei voltak. A cserebogár ma már csak a nótában létezik, pedig mekkora tavaszi ribilliót tudott csapni. És ha nyár este kinn ülünk a lámpa alatt, konstatáljuk, hogy nem köröz a sok lepke és bogár. Ma már a veréb is védett, hiszen nem tud hol fészket rakni. A padlástereket lezárták, a pajtákat műanyagból építik, nincs egy rés, egy menedék. Hogy hiányoznak-e nekünk ezek az állatok? Nem valószínű. A lakásban, kertben nem szeretjük őket, kényelmetlenek, ha hiányoznak, kimegyünk az állatkertbe.

Látjuk, mi történik, ha egy faj ellustul, azt gondolja, már nem kell résen lennie, ezért nem veszi idejében észre, hogy az ellenség már nemhogy a kapuk előtt, de azokon belül is ott van. Vörös mókusok és hétpettyes katicák, riadó, mondhatnánk. Csakhogy nekik már késő. Elfogyott a hadseregük. Itt a kihalás.

Milyen csinos tanmesét írhatna ebből Aesopus vagy La Fontaine!