Észrevétlenül intettünk már búcsút sok repülő és csúszómászó állatnak, amelyek a gyermekkorunk részei voltak. A cserebogár ma már csak a nótában létezik, pedig mekkora tavaszi ribilliót tudott csapni. És ha nyár este kinn ülünk a lámpa alatt, konstatáljuk, hogy nem köröz a sok lepke és bogár. Ma már a veréb is védett, hiszen nem tud hol fészket rakni. A padlástereket lezárták, a pajtákat műanyagból építik, nincs egy rés, egy menedék. Hogy hiányoznak-e nekünk ezek az állatok? Nem valószínű. A lakásban, kertben nem szeretjük őket, kényelmetlenek, ha hiányoznak, kimegyünk az állatkertbe.
Látjuk, mi történik, ha egy faj ellustul, azt gondolja, már nem kell résen lennie, ezért nem veszi idejében észre, hogy az ellenség már nemhogy a kapuk előtt, de azokon belül is ott van. Vörös mókusok és hétpettyes katicák, riadó, mondhatnánk. Csakhogy nekik már késő. Elfogyott a hadseregük. Itt a kihalás.
Milyen csinos tanmesét írhatna ebből Aesopus vagy La Fontaine!
