Harminc év késés

November elején, nyolcvanhét éves korában elhunyt a magyar irodalom különleges, csöndes hangú, visszahúzódó szereplője, Tarbay Ede.

Huszonkét éves volt, amikor először jelent meg nyomtatásban verse; a Csillag közölte Pásztor című költeményét, gyerekversét a Nők Lapja; Ebédszünet című novelláját szintén 1954-ben a Magyar Nemzet. Ekkor már, az egy évig tartó könyvtár szakos kitérő után, a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakos hallgatója volt.

A felső tanulmányok megkezdését is külső, ha tetszik, családi körülmények nehezítették.

A Színművészeti Főiskola nagyon is kedvére való lett volna, csakhogy édesanyja – apját addigra már elveszítette – inkább szánta volna tanárnak vagy mérnöknek. Így a Színművészeti mellett az ELTE magyar–francia szakpárjára adta be a felvételit. A Színművészetin be is hívták a híres „második körre”, csakhogy ezt a levelet egyik nővére jóvoltából sosem nem kapta meg. Egyszerűen eldugta előle. És a korabeli tervgazdálkodás miatt, az átirányítási rendszer következtében, a magyar–francia szakból könyvtár szak lett az ELTE-n. De ez se tartott sokáig, a következő színművészetis próbálkozás már sikerrel járt.

Az irodalmi szempontból talán kissé lassú pályakezdésnek az oka tehát nem okvetlenül a fiatalember ambíciója hiányával magyarázható. Inkább okolható a korai ötvenes évek légköre, ahol pályakezdőként szinte kötelező lett volna Sztálint és Rákosit dicsőítő vagy éppen termelési műveket készítenie. Erre azonban nem volt hajlandó. Mindez nagyon is tudatos választás volt. Vallásos családban nőtt fel, soha nem felejtette el, amikor 1948-ban az iskola új igazgatója nadrágszíjjal kergette ki a hitoktatót…

Tarbay Ede pályáját a későbbiekben is a század térségünkre jellemző történelmi körülményei határozták meg. Hiszen ki az, aki 1956 végén úgy gondolja, itt az idő a családalapításra? Nos, ő e kisebbséghez tartozott, még a diplomamunkája előtt, 1956 szilveszterén megnősült. És ebben a terhes időszakban próbált munkát találni. Hiába volt protekciója: amikor behívták a Rádióba, naiv módon spontán véleményt nyilvánított a frissen fölálló Kádár-kormányról, és ez a megnyilatkozás természetesen nem nyerte el a korabeli HR-menedzserek rokonszenvét.

Nehéz idők voltak, de 1958-ban – szintén munkanélküli, jelmeztervező feleségével – Budapestre kerültek, és ebben a tipikus „műfordítói” korszakban Nemeskürty István Goethe- és Heine-fordításaival elirányította az Európa Könyvkiadóhoz. Ott aztán Vas István támogatta mindaddig, amíg be nem jutott a Magyar Televízió gyermekosztályához. Így jött el A Tenkes kapitánya hatalmas sikere is. Örsi Ferenc eredetileg még egyetlen filmben gondolkodott, és Tarbay Ede győzködte a televízió részéről, hogy legyen inkább sorozat. Maszovlet repülőgépen utazott le többször is Budapestről Pécsre. Ám amikor sikerült minden részletet tisztázni a szerzővel, kiderült, hogy a legfőbb vezetés számára túl sok a vér a forgatókönyvben, így mindent át kellett írni, és az egészből – a dramaturg szavaival – „operett-börleszk” lett. Amikor viszont elkészült a magyar televíziózás talán legnépszerűbb sorozata, a vezetők már unalmasnak találták ezt a verziót.

Tarbay Ede helyzete ezzel a hatalmas sikerrel nem stabilizálódott. Anyagilag sem. A „busás” honoráriumból sikerült ugyan egy csehszlovák sátrat vásárolnia, és feleségével két hetet eltöltenie egy balatoni kempingben, de hosszú távon nem oldódott meg az élete. Ott is hagyta a televíziót, és elszegődött a Bábszínházhoz.

Költői pályafutása még ennél is nehezebben kezdődött. Az első kötettervét 1956-ban vitte el Hegedűs Gézához, a Magvető igazgatójához.

A verseskönyv szerkesztője egyébként Pilinszky János lett volna. Csak hát közbejött október 23. Pilinszky elment a Magvetőtől, és november után már Tarbay Ede se nagyon akarta volna a megjelenést. Eltelt hét év, és a szerző, új verseivel gazdagítva, ismét próbálkozott a kötettel. Ezúttal elutasították, úgy, hogy a szerkesztő egyáltalán nem olvasta a verseket. Telt-múlt az idő, és Tarbay Ede a nyolcvanas években újból próbálkozott. Ismét sikertelenül. A kötet végül harminc év elteltével jelenhetett meg, 1991-ben. Ez azonban valódi gátszakadás lett, és a magyar Ovidius munkássága végül sok évtized múltán teljes egészében eljuthatott az olvasók elé. Lassú-lassú készülődés után lassan-lassan látható életmű.

Egy különleges pálya ért véget november elején.