November elején, nyolcvanhét éves korában elhunyt a magyar irodalom különleges, csöndes hangú, visszahúzódó szereplője, Tarbay Ede. Nem lenne könnyű feladat összeszámolni legkülönfélébb műfajban írt műveit. És bár mindig kerülte a rivaldafényt, Magyarországon aligha van ember, aki ne találkozott volna olyan munkával, amely vagy teljesen sajátja, vagy közreműködőként bábáskodott a megszületésénél. A népszerű televíziós sorozatnak, A Tenkes kapitányának harmincegy éves korában például a dramaturgja volt, a Vuknak egyik forgatókönyvírója. De biztosan sokan ismerik a Varjúdombi meséket és természetesen saját verseit, novelláit is. Ha belegondolunk, ez a sokszínűség akár zavarba ejtő is lehetne, hiszen filozófiai esszéktől a gyermekmondókákig, rádiójátéktól a filológiai munkáig rengeteg dologgal foglalkozott. Az életműve mégis nagyon organikus és emberközeli. Talán mindig kedves, barátságos, nyitott személyisége miatt.
Vasutascsaládban született Budapesten, de édesapja úgy került a Gyulafehérvár melletti Tövisről a fővárosba, hogy a trianoni békeszerződés után, 1920-ban nem volt hajlandó felesküdni a román királyra. A családfő első felesége halála után újranősült, és ennek a házasságnak lett kései gyümölcse Tarbay Ede. Az első házasságból két fiú, a másodikból két lány és egy fiú született. A gyerekek között jókora korkülönbség volt, fiatalabb nénje tizennégy éves volt születésekor, az idősebb tizenhat, ezért Tarbay Ede úgy emlékezett vissza gyerekkorára, mintha két pótmama is vigyázott volna rá. A család anyagi lehetőségei azonban nem voltak a legfényesebbek. Édesapja egy baleset után már nem vezetett mozdonyt, csak a fűtőházban dolgozott, édesanyja varrónő volt. Mint egy visszaemlékezésében elmondta, óvodába anyagi okok miatt nem járhatott, csak vágyakozva nézte a kisdedóvó udvarán játszó gyerekeket.
Az irodalmi orientáció sem következett a legtermészetesebb módon az otthoni örökségből, bár édesanyja sokat mesélt a család régi Benedek Elek-mesekönyvéből, és Tarbay Ede minden karácsonyra könyvet kapott szüleitől. Hamar megszerette az olvasást. Szülei révén munkás-származásúnak lehetne nevezni, ő azonban úgy vélte, ez a meghatározás sántít, hiszen idős szülők gyermekeként szinte egyedül nőtt fel. Szülei Rákospalota és Pestújhely határában béreltek lakást. Édesanyja engedékeny volt, és 1944-ig sokat csavaroghatott a Rákos-patak környékén, az ostrom miatt azonban beljebb költöztek a városba. A Miskolci utcai általános iskola után a Kemény Zsigmond Gimnázium következett, humán tagozat, hiszen a fiatalembert egyre jobban érdekelte az irodalom. Első verseit tízéves korában írta, és biztosan nem véletlen, hogy a legelső saját költeménye, amelyre vissza tudott emlékezni, egy magányvers, amelyet a háziúr csöndes, befelé forduló leányának, Jankának a kerti padja ihletett, ahová megengedte, hogy ő is leülhessen. Az irodalomtanulásban csak a memoritereket nem kedvelte, ennek azonban praktikus oka volt, nem a lustaság: a megtanult szövegek keveredtek saját verseivel. Hetedikes koráig ugyan a magyartanárral való kapcsolata határozta meg az érdemjegyet – vagyis, ha nem volt túl rokonszenves az oktató, nem is tanult –, utána viszont mindjobban beszippantotta az irodalom világa. Az első magyar házi dolgozatnál jó érzékkel figyelt fel tanára a gyerek tehetségére. Zrínyiről kellett dolgozatot írni, és a fiatal Tarbay Ede egy elképzelt párbeszédet fogalmazott meg, amely Zrínyi és Montecuccoli között zajlott. A tanár rögtön meg is kérdezte: nincs-e kedve ahhoz, hogy dramaturg legyen. A kiskamasz ugyan még nem tudta, mi fán terem a dramaturgság, de a színház és a mozi nagyon is érdekelte, minden apróbb házimunkával megkeresett zsebpénzét belépőkre költötte. Így aztán csak kicsit később lett világos számára, hogy a dramaturgia valóban közel áll hozzá. És sok más irodalmi műfaj is. Ám az a történelmi kor, amelybe született, nem segítette a pályakezdést.
