Harminc év késés

November elején, nyolcvanhét éves korában elhunyt a magyar irodalom különleges, csöndes hangú, visszahúzódó szereplője, Tarbay Ede. Nem lenne könnyű feladat összeszámolni legkülönfélébb műfajban írt műveit. És bár mindig kerülte a rivaldafényt, Magyarországon aligha van ember, aki ne találkozott volna olyan munkával, amely vagy teljesen sajátja, vagy közreműködőként bábáskodott a megszületésénél. A népszerű televíziós sorozatnak, A Tenkes kapitányának harmincegy éves korában például a dramaturgja volt, a Vuknak egyik forgatókönyvírója. De biztosan sokan ismerik a Varjúdombi meséket és természetesen saját verseit, novelláit is. Ha belegondolunk, ez a sokszínűség akár zavarba ejtő is lehetne, hiszen filozófiai esszéktől a gyermekmondókákig, rádiójátéktól a filológiai munkáig rengeteg dologgal foglalkozott. Az életműve mégis nagyon organikus és emberközeli. Talán mindig kedves, barátságos, nyitott személyisége miatt.

Vasutascsaládban született Budapesten, de édesapja úgy került a Gyulafehérvár melletti Tövisről a fővárosba, hogy a trianoni békeszerződés után, 1920-ban nem volt hajlandó felesküdni a román királyra. A családfő első felesége halála után újranősült, és ennek a házasságnak lett kései gyümölcse Tarbay Ede. Az első házasságból két fiú, a másodikból két lány és egy fiú született. A gyerekek között jókora korkülönbség volt, fiatalabb nénje tizennégy éves volt születésekor, az idősebb tizenhat, ezért Tarbay Ede úgy emlékezett vissza gyerekkorára, mintha két pótmama is vigyázott volna rá. A család anyagi lehetőségei azonban nem voltak a legfényesebbek. Édesapja egy baleset után már nem vezetett mozdonyt, csak a fűtőházban dolgozott, édesanyja varrónő volt. Mint egy visszaemlékezésében elmondta, óvodába anyagi okok miatt nem járhatott, csak vágyakozva nézte a kisdedóvó udvarán játszó gyerekeket.

Az irodalmi orientáció sem következett a legtermészetesebb módon az otthoni örökségből, bár édesanyja sokat mesélt a család régi Benedek Elek-mesekönyvéből, és Tarbay Ede minden karácsonyra könyvet kapott szüleitől. Hamar megszerette az olvasást. Szülei révén munkás-származásúnak lehetne nevezni, ő azonban úgy vélte, ez a meghatározás sántít, hiszen idős szülők gyermekeként szinte egyedül nőtt fel. Szülei Rákospalota és Pestújhely határában béreltek lakást. Édesanyja engedékeny volt, és 1944-ig sokat csavaroghatott a Rákos-patak környékén, az ostrom miatt azonban beljebb költöztek a városba. A Miskolci utcai általános iskola után a Kemény Zsigmond Gimnázium következett, humán tagozat, hiszen a fiatalembert egyre jobban érdekelte az irodalom. Első verseit tízéves korában írta, és biztosan nem véletlen, hogy a legelső saját költeménye, amelyre vissza tudott emlékezni, egy magányvers, amelyet a háziúr csöndes, befelé forduló leányának, Jankának a kerti padja ihletett, ahová megengedte, hogy ő is leülhessen. Az irodalomtanulásban csak a memoritereket nem kedvelte, ennek azonban praktikus oka volt, nem a lustaság: a megtanult szövegek keveredtek saját verseivel. Hetedikes koráig ugyan a magyartanárral való kapcsolata határozta meg az érdemjegyet – vagyis, ha nem volt túl rokonszenves az oktató, nem is tanult –, utána viszont mindjobban beszippantotta az irodalom világa. Az első magyar házi dolgozatnál jó érzékkel figyelt fel tanára a gyerek tehetségére. Zrínyiről kellett dolgozatot írni, és a fiatal Tarbay Ede egy elképzelt párbeszédet fogalmazott meg, amely Zrínyi és Montecuccoli között zajlott. A tanár rögtön meg is kérdezte: nincs-e kedve ahhoz, hogy dramaturg legyen. A kiskamasz ugyan még nem tudta, mi fán terem a dramaturgság, de a színház és a mozi nagyon is érdekelte, minden apróbb házimunkával megkeresett zsebpénzét belépőkre költötte. Így aztán csak kicsit később lett világos számára, hogy a dramaturgia valóban közel áll hozzá. És sok más irodalmi műfaj is. Ám az a történelmi kor, amelybe született, nem segítette a pályakezdést.

Huszonkét éves volt, amikor először jelent meg nyomtatásban verse; a Csillag közölte Pásztor című költeményét, gyerekversét a Nők Lapja; Ebédszünet című novelláját szintén 1954-ben a Magyar Nemzet. Ekkor már, az egy évig tartó könyvtár szakos kitérő után, a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakos hallgatója volt.

A felső tanulmányok megkezdését is külső, ha tetszik, családi körülmények nehezítették.

A Színművészeti Főiskola nagyon is kedvére való lett volna, csakhogy édesanyja – apját addigra már elveszítette – inkább szánta volna tanárnak vagy mérnöknek. Így a Színművészeti mellett az ELTE magyar–francia szakpárjára adta be a felvételit. A Színművészetin be is hívták a híres „második körre”, csakhogy ezt a levelet egyik nővére jóvoltából sosem nem kapta meg. Egyszerűen eldugta előle. És a korabeli tervgazdálkodás miatt, az átirányítási rendszer következtében, a magyar–francia szakból könyvtár szak lett az ELTE-n. De ez se tartott sokáig, a következő színművészetis próbálkozás már sikerrel járt.

Az irodalmi szempontból talán kissé lassú pályakezdésnek az oka tehát nem okvetlenül a fiatalember ambíciója hiányával magyarázható. Inkább okolható a korai ötvenes évek légköre, ahol pályakezdőként szinte kötelező lett volna Sztálint és Rákosit dicsőítő vagy éppen termelési műveket készítenie. Erre azonban nem volt hajlandó. Mindez nagyon is tudatos választás volt. Vallásos családban nőtt fel, soha nem felejtette el, amikor 1948-ban az iskola új igazgatója nadrágszíjjal kergette ki a hitoktatót…

Tarbay Ede pályáját a későbbiekben is a század térségünkre jellemző történelmi körülményei határozták meg. Hiszen ki az, aki 1956 végén úgy gondolja, itt az idő a családalapításra? Nos, ő e kisebbséghez tartozott, még a diplomamunkája előtt, 1956 szilveszterén megnősült. És ebben a terhes időszakban próbált munkát találni. Hiába volt protekciója: amikor behívták a Rádióba, naiv módon spontán véleményt nyilvánított a frissen fölálló Kádár-kormányról, és ez a megnyilatkozás természetesen nem nyerte el a korabeli HR-menedzserek rokonszenvét.

Nehéz idők voltak, de 1958-ban – szintén munkanélküli, jelmeztervező feleségével – Budapestre kerültek, és ebben a tipikus „műfordítói” korszakban Nemeskürty István Goethe- és Heine-fordításaival elirányította az Európa Könyvkiadóhoz. Ott aztán Vas István támogatta mindaddig, amíg be nem jutott a Magyar Televízió gyermekosztályához. Így jött el A Tenkes kapitánya hatalmas sikere is. Örsi Ferenc eredetileg még egyetlen filmben gondolkodott, és Tarbay Ede győzködte a televízió részéről, hogy legyen inkább sorozat. Maszovlet repülőgépen utazott le többször is Budapestről Pécsre. Ám amikor sikerült minden részletet tisztázni a szerzővel, kiderült, hogy a legfőbb vezetés számára túl sok a vér a forgatókönyvben, így mindent át kellett írni, és az egészből – a dramaturg szavaival – „operett-börleszk” lett. Amikor viszont elkészült a magyar televíziózás talán legnépszerűbb sorozata, a vezetők már unalmasnak találták ezt a verziót.

Tarbay Ede helyzete ezzel a hatalmas sikerrel nem stabilizálódott. Anyagilag sem. A „busás” honoráriumból sikerült ugyan egy csehszlovák sátrat vásárolnia, és feleségével két hetet eltöltenie egy balatoni kempingben, de hosszú távon nem oldódott meg az élete. Ott is hagyta a televíziót, és elszegődött a Bábszínházhoz.

Költői pályafutása még ennél is nehezebben kezdődött. Az első kötettervét 1956-ban vitte el Hegedűs Gézához, a Magvető igazgatójához.

A verseskönyv szerkesztője egyébként Pilinszky János lett volna. Csak hát közbejött október 23. Pilinszky elment a Magvetőtől, és november után már Tarbay Ede se nagyon akarta volna a megjelenést. Eltelt hét év, és a szerző, új verseivel gazdagítva, ismét próbálkozott a kötettel. Ezúttal elutasították, úgy, hogy a szerkesztő egyáltalán nem olvasta a verseket. Telt-múlt az idő, és Tarbay Ede a nyolcvanas években újból próbálkozott. Ismét sikertelenül. A kötet végül harminc év elteltével jelenhetett meg, 1991-ben. Ez azonban valódi gátszakadás lett, és a magyar Ovidius munkássága végül sok évtized múltán teljes egészében eljuthatott az olvasók elé. Lassú-lassú készülődés után lassan-lassan látható életmű.

Egy különleges pálya ért véget november elején.