Tanár úr, kérem

Mint minden jóérzésű tanárjelöltet, engem is a hideg lelt, ha kapcsolatba kellett kerülnöm tanári szakmánk egyetemi főhatóságaival, azokkal a tanszékekkel, amelyeknek a tanítás és nevelés oktatása volt a dolga.

A személyisége volt a meghatározó és az, hogy mit tárt föl a tanulók számára a maga szakterületéről. A hatvanas évek elején aligha volt tanrendi követelmény Kemény Zsigmondtól a Zord idő („’k’ nélkül, fiúk”) vagy helyeselhető Herczeg Ferenc Bizáncának a végigolvasása. Nem is beszélve az órák felépítésének a mikéntjéről. De magam is keveredtem olyan tantermi helyzetbe, hogy nemigen vettem volna hasznát az – elszabotált – „szakmai” stúdiumoknak. Beszélj te (majd kérd számon) a középkori kódexirodalomról vagy Zalka Mátéról olyan kőművestanoncoknak (nasiknak, ahogy magukat címkézték, nyilván az inas szó elferdítésével), akik öt napot dolgoznak és egyetlen nap járnak – kizsigerelve és félálomban – iskolába, és amikor Pestre jöttek, jó részük még nem járt emeletes házban, és nem látott angol vécét. (Mondom: hatvanas évek, a Munkaügyi Minisztérium 34. számú Ipari Szakmunkásképző Intézete.) Én tehát metodikai okoskodás helyett előástam pár focis meg bokszolós, meg némi csajozós novellát a magyar és a világirodalomból, és azokat olvastam föl órahosszat nekik.

Mielőtt elárulnám, hogy miféle aktualitás késztetett ezeknek a renitenskedő emlékeknek a felidézésére, hadd hozzak még két példát. Az egyik a közelebbi múltból való, az ezredfordulóról és egy másik egyetemről. Mit tesz isten, itteni hallgatóimnak egy része vezető tanár feleségem középiskolájába járt tanítási gyakorlatra. És így tapasztalnom kellett, hogy milyen elképesztő súllyal nehezedik rájuk a pedagógiai szak követelményrendszere. Mi mindent hajtanak be rajtuk, miközben a rendes szakjaiknak is meg kellett felelniük, a szakdolgozattal és az államvizsgával a célegyenes végén. És az államvizsgán ott tornyosultak előttük „módszertani dokumentá­cióik” a vékonyka szakdolgozat mellett. Arról majd a neveléstörténet fog vélekedni, hogy ez a szemléletmód miként befolyásolta a pár évvel ezelőtt bevezetett tanügyi szerkezetváltozást. Mindenesetre volt bennem némi nyugtalanság, azt észlelve, hogy ugyanaz a kolléga vezette az országos reformmunkálatokat, aki elébb még Piliscsabán vezérelte a pedagógiai képzést. Elnézést a rossz­hiszeműségért.

A másik eset, vagy inkább nagy történet a majdan bekövetkező (politikai) rendszerváltozás egyik előzményének állítható. Csak ezt akkoriban természetesen senki nem sejdíthette. Az úgynevezett tankönyvháború históriája volt ez, 1975 és 1986 között. Visszatekintve és a történet dokumentációját összegyűjtő kiadványt olvasgatva, amelyet Pála Károly rendezett sajtó alá 1991-ben, az a kép tárul elénk, amelyet minden országos és állami hatókörű pedagógiai szerkezetváltoztatás idején és alkalmával tapasztalhatunk – ha ezt reformnak nevezhetjük, ha nem. Jelesül azt, hogy ebben a hallatlanul érzékeny közegben, ha valahol, hát itt igazán érvényesül ama bizonyos pillangóhatás. Azaz a mindenáron való újat mondásnak vagy az ötletelésben megnyilvánuló érzéketlenségnek, azaz a meggondolatlanságnak, sőt a végiggondolatlanságnak beláthatatlan következményei lehetnek. És nemcsak a szűkebben vett oktatás meg nevelés terén, hanem a legtágabb nemzetpolitikai dimenziókig eljutva – ebbe értve a politikát éppen úgy, mint mondjuk a kulturális higiénia szféráit is. Brutálisan fogalmazva mindössze annyi történt, hogy a négy gimnáziumi évfolyam tankönyveinek megírását egy szűk szakmai közösség a maga érdekkörébe vonhatta. És ez a kis tudományos társulás a lehető legbonyolultabb és majd’ minden tekintetben ellenérdekelt politikai struktúrában is sikeresen vívta meg a maga harcát. Egy olyan politikai térben, amelyben ott voltak a párt központi bizottságának a „szakemberei”, az Akadémia testületei, az Országos Pedagógiai Intézet bizonyos szekciói, a pártsajtó, a magyartanárok csoportjai, a pesti bölcsészkar magyar irodalmi tanszékvezetőinek testülete, a Művelődési Minisztérium illetékesei stb. A sokéves – napi politikától és személyi változásoktól is át- meg átszíneződő – vita a reform jegyében folyt. Amely szó menlevélnek bizonyult minden érdekelt szereplő számára. Ha volt is némi valóságalapja. Volt annyiban, hogy egy teljesen idejétmúlt tankönyv helyett kellett újat írni, egy megújuló tanterv intenciói szerint.

Szemben álló felekről aligha beszélhetünk, annyian és annyifélék voltak, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló szemléleti formákról már inkább. Egyik oldalon egy valóban korszerűtlen, konzervatív, alacsony szintű és kétséges ideológia jegyében politizáló, valós értékekre nem tekintő felfogás, a másikon meg a tudomány legújabb fejleményeit a középiskolai oktatási rendbe beemelni óhajtó akarat, amelynek képviselői semmiféle tanügyi tapasztalattal nem rendelkeztek: lényegében kísérleteztek a tanulókkal, doktrinerek voltak, elitisták, egy elidegenedett szcientizmus akarnok képviselői, akik az elemi nemzeti pedagógiai-etikai célokon legfeljebb fanyalogni tudtak. A magyar irodalom tantárgy elnevezéséből azonnal elhagyták a magyar jelzőt. Mindazonáltal beszédmódjukat és értékállításaikat áthatotta az a fajta kirekesztő, liberális mentalitás, amely majd a nyolcvanas évek végén lesz a magyarországi politika egyik vezető ideológiai iránya. Ahogy az máig. Rendíthetetlenül és folyamatosan. És persze nem csak a tankönyvekben. Alighanem túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ennek a felfogásnak kizárólagossá és kötelezővé tétele évtizedekre eltorzította a magyar irodalom befogadási mechanizmusát mind a diákok, mind a tanárok körében.

Ez a helyzet alig-alig változott a legújabb időkre. És itt hozom szóba végül – lehet, hogy satnya – dramaturgiai csattanóként azt a fejleményt, amely most a régi idők továbbélésének szemrevételezésére késztetett. Akik nem közömbösek a közösségi és ennek részeseként a nemzeti érdekű gyermeknevelés iránt, azok tudhatják, hogy milyen komoly erőpróba előtt állunk: a Nemzeti alaptanterv megalkotása és elfogadása az a lecke, amely nem egyetlen parlamenti vagy – uram bocsá’ – önkormányzati ciklusra érvényes. Hogy ne alkalmi párt- vagy klikkszempontok határozzák meg a jövő magyar pedagógiáját.