Mentegetőzéssel kezdem. Ha van valami, ami meglehetősen ildomtalan egy napilapban, az az, ha egy cikkben korábbi cikkünkre hivatkozunk. Hogyan is várhatjuk el az olvasótól, akinek szolgáltatással tartozunk, hogy emlékezzék egy régebbi „napi” közleményre? Egy napilapban minden cikk önmagában áll, önmagáért felel, a távlatos időben „előre”, azaz a jövő felé csak szelíd sejtetéssel élhet, az időben „hátra” meg legfeljebb szolidan, mintegy „spontánul” emlékeztethet. De nem hivatkozhat. Egy „hiba” késztet most arra, hogy eme kihágásra vetemedjem. Két héttel ezelőtti Nemzeti kód cikkemet egy könyv ismertetésének szántam: a budapesti újságírók 1908-as évkönyvéről akartam beszélni, amely a könyvhéten jelent meg hasonmás kiadásban. Ám a régi olvasói élmények, a hajdani kulturális mindennapok emlékei, az irodalom százados öröksége oly visszautasíthatatlan erővel tolakodott elő, hogy már csak az írás vége felé észleltem: hozzá se fogtam ahhoz, amit témaként elgondoltam. Lássuk tehát most ezt A magyar bohémvilág című könyvet, amelyben a főváros századfordulós magyar újságíró-társadalma „áll a közvélemény elé”. Különösebb hivalkodás nélkül, de azért alaposan végiggondolva azt, hogy a hírlapíró státusa és szerepe mi módon épül be az új évszázad közéletébe.
Új század? Az, minden ízében az – méghozzá az utolsó olyan időszak, amikor még harmóniában áll a régi világ és az új, amikor a hagyományos morált, ízlést, életformát, szellemi szerkezeteket meg minden egyebet kezdi felváltani az, ami korszerűnek véli magát, amiről a kor embere azt hiszi, hogy az európai civilizáció kiteljesedését hozta-hozza magával. Körülöttünk és bennünk, életformáinkban és beszédmódunkban, gesztusainkban és zsigereinkben a béke Európája, az az örök érvényűnek látszó földrajzi egység, ahol csak a cári birodalomba kell vízum. És ahol az újságírónak szabadjegye van mindenfelé. Hogy általa mi is mindenről tudomást szerezhessünk. A „hosszú huszadik század” végéről visszanézve erre a kezdő évtizedre mindent átszínez az, ami rákövetkezik: a száz éve lezárult és az európai létezés magasabbrendűségét végleg kétségessé tevő nagy háború. Másfelől viszont a visszatekintés azt a tévesen túlzó benyomást sulykolja belénk, hogy ennek a kornak a jeligéje: csakis és mindenáron „modernnek lenni mindenestől”.