A nyilvánosság lovagrendje

Az 1908-as újságírói Almanach olyan kormetszetet mutat be, ahol a régi és az új törekvései „együtt állnak”, egymással olykor szemben, de soha nem a másik ellenére.

Mentegetőzéssel kezdem. Ha van valami, ami meglehetősen ildomtalan egy napilapban, az az, ha egy cikkben korábbi cikkünkre hivatkozunk. Hogyan is várhatjuk el az olvasótól, akinek szolgáltatással tartozunk, hogy emlékezzék egy régebbi „napi” közleményre? Egy napilapban minden cikk önmagában áll, önmagáért felel, a távlatos időben „előre”, azaz a jövő felé csak szelíd sejtetéssel élhet, az időben „hátra” meg legfeljebb szolidan, mintegy „spontánul” emlékeztethet. De nem hivatkozhat. Egy „hiba” késztet most arra, hogy eme kihágásra vetemedjem. Két héttel ezelőtti Nemzeti kód cikkemet egy könyv ismertetésének szántam: a budapesti újságírók 1908-as évkönyvéről akartam beszélni, amely a könyvhéten jelent meg hasonmás kiadásban. Ám a régi olvasói élmények, a hajdani kulturális mindennapok emlékei, az irodalom százados öröksége oly visszautasíthatatlan erővel tolakodott elő, hogy már csak az írás vége felé észleltem: hozzá se fogtam ahhoz, amit témaként elgondoltam. Lássuk tehát most ezt A magyar bohémvilág című könyvet, amelyben a főváros századfordulós magyar újságíró-társadalma „áll a közvélemény elé”. Különösebb hivalkodás nélkül, de azért alaposan végiggondolva azt, hogy a hírlapíró státusa és szerepe mi módon épül be az új évszázad közéletébe.

Új század? Az, minden ízében az – méghozzá az utolsó olyan időszak, amikor még harmóniában áll a régi világ és az új, amikor a hagyományos morált, ízlést, életformát, szellemi szerkezeteket meg minden egyebet kezdi felváltani az, ami korszerűnek véli magát, amiről a kor embere azt hiszi, hogy az európai civilizáció kiteljesedését hozta-hozza magával. Körülöttünk és bennünk, életformáinkban és beszédmódunkban, gesztusainkban és zsigereinkben a béke Európája, az az örök érvényűnek látszó földrajzi egység, ahol csak a cári birodalomba kell vízum. És ahol az újságírónak szabadjegye van mindenfelé. Hogy általa mi is mindenről tudomást szerezhessünk. A „hosszú huszadik század” végéről visszanézve erre a kezdő évtizedre mindent átszínez az, ami rákövetkezik: a száz éve lezárult és az európai létezés magasabbrendűségét végleg kétségessé tevő nagy háború. Másfelől viszont a visszatekintés azt a tévesen túlzó benyomást sulykolja belénk, hogy ennek a kornak a jeligéje: csakis és mindenáron „modernnek lenni mindenestől”.

Ám ez az oly gyorsan elsuhanó évtized nemcsak az újdonságok jegyében állt: egy régi korszak is lezárulóban volt, a XIX. századi Magyarország is kezdett kizárulni a történelemből: alakjaival, eszméivel, megszokott életformáival. Inkább észrevétlen csöndek között, mint tragédiák formájában. Az 1908-as újságírói Almanach olyan kormetszetet mutat be, ahol a régi és az új törekvései „együtt állnak”, egymással olykor szemben, de soha nem a másik ellenére. A két nagy református szemben álló, Ady és Tisza egy és ugyanannak a kornak az emberei, ugyanazoknak a sorskérdéseknek a megszállottjai, és azt se feledjük, irodalmi példát véve, hogy ez az időszakasz nemcsak a Nyugat folyóirat, meg az avantgárd, meg a szecesszió kora: ekkor írja fő műveit a XIX. század Mikszáthja és Gárdonyija is. És ők hírlapíró, „lapközeli” emberek voltak. Vagy Bródy Sándor máig is érvényes regényének címével: a nap lovagjai. Mostanában hevenyében újraolvasva gyanítom, hogy ez valószínűleg a legérzékletesebb magyar Monarchia-regény is amellett, hogy a hírlapírói lét mindennapjainak és morális konfliktusainak valóságos enciklopédiája, részvétteli iróniával papírra vetve. Egy alak története, aki így látja kis szánalmas, házasságszédelgő, a pénzekben végtelenül megbízhatatlan, olykor becstelen, „ideiglenes” (ez a kor egyik alapszava), karrierista önmagát: „A korszak egy piszkos kis hőse vagyok.” Akinek muszáj hőssé, sőt úriemberré (!) válnia és a hevenyészett ravatalon megdicsőülnie.

Tartalmában kimeríthetetlen összeállítás ez az 1908-as Almanach, a sokszínűség, a nyitottság, a „békés egymás mellett élés” természetessége minden oldalán jelen van. A hangsúlyozottan budapesti újságírók reprezentáns kötetét megnyitó három vezető férfiú között van józsefvárosi (Molnár, aki Neumann-nak születve a magyar honszeretet alapkönyvét adta ki), verseci (Her­czeg) és veszprémi, utóbbi (Szomaházy) a Steiner Arnold nevet kapta (ha nem is a keresztségben), a kis sváb patikusfi, Franz Herczog, mint köztudomású, kamasz fiúként tanult meg magyarul… De ott látni egymás szomszédjaiként a gyűjteményben a „frivol” dalnokot, Heltai Jenőt és a hun-magyar álmokba zárkózó Gárdonyit, és persze a XIX. századi magyar liberalizmus mélyéről olyan rokonszenves és eltérő pedigréjű történetmondókat, mint Ágai Adolf és Eötvös Károly.

Igen gazdag a könyv témavilága is. Ám bármily szakaszát olvassuk is – a korabeli színházról, a líráról, az újságíróképzésről, a feminizmusról, a klubéletről, a nyelvhelyességről, „Bohémia” pénzügyeiről, a politika és a sajtó hallatlanul rétegezett kapcsolatáról –, a lapokon egyrészt átsugárzik az a hírlapírói meggyőződés, hogy „neki” mindenhez köze van, köze kell legyen, élethez, pénzhez, kultúrához, politikához, nőkhöz, és persze hamarosan ő is akkora író lesz, csak sokkal modernebb, mint Mikszáth, ha ideje jut megírni a napi robotban mindig félretolt, a hónapos szobák nyirkos álmaiban szivárványló „nagy művet”. Másfelől a mai olvasót elandalítja az egyidejűség állapotának a bája. Még nem dőlt el senkiről semmi. Ady Ős Kajánja mellett hajmeresztően giccses sorokat olvasunk. „Szememről csókold fel az éjnek könyjét” – az utolsó szó itt nem sajtóhiba, hanem költői lelemény; a népi idillek és biedermeier szenvedelmek mellett ott süt a „züllött” századfordulós erotika, efféle vérbuja szavakkal, mint „tompor” meg a köldök alatti „lágy fészek”… El kell búsulnunk az éjszakai utcán kódorgó hírlapírón is, akiben „Halálra fagy a létnek dőre láza…”. És az ember azon is meghökken, hogy Bartók Béla „úr” egy zárójel erejéig szerepel mint zongoratanár, viszont nagy és viszonzatlan szerelme, a hegedűs Geyer Stefi az égbe emeltetik. És sehol a gyűlölködés, az irigység, a kiélezett politikum.

Ha békeidőket élt is a Monarchia Budapestje 1908-ban, azért az akkori idő sem állt meg. Sok évvel ezelőtt egy antikváriumban hozzájutottam a budapesti újságírók 1909-es Almanachjához. Itt vannak még páran a múltból (Falk Miksa, id. Szinnyei József), akadnak ártatlanul kedves tárcák, de már egy majdnem másfél száz oldalas harsányan debattáns ciklus vitázik „a legújabb irodalom körül” Adytól Rákosi Jenőig, Ignotustól Szabolcska Mihályig, Ábrányi Emiltől és Beöthy Zsolttól Bródyig és Hatvanyig emelve a szót. A versek között persze akadnak Alba Nevisek („Asszonytársaim! Imhol a kapu. / Döngessük ökleinkkel…” A legszebb a végének fűszerhasználati utalása: „Asszonytársaim!… Ha a fogatok babérra vágyik…”), vannak efféle Petőfibe ojtott Lisznyayk: „Én vagyok a nótáslegény, / Minden szegény nótafája…” De azért már ott a „napi” mezőnyben Babits, Csizmadia Sándor, Gellért Oszkár, Juhász Gyula, Kosztolányi, Oláh Gábor meg a társaik.

A kötet záró összeállítása ma is haszonnal forgatható. Szabó Ervin, Pikler Gyula, Jászi Oszkár, Prohászka Ottokár… A téma a nemzetköziség és a nemzetiség viszonya. Szerencsére csak mi látjuk azt, „ők” nem, hogy ezeket az álmosan mozgó, operettes, kószálós, nyomda- és kocsmaszagú, olykor bordélyparfümös időket hova vezette a történelem ártó géniusza. A polgárt, a költőt, a katonát, a hírlapírót… Nem is teszek mást, mint föllapozom Krúdy úrnak, akivel a „múltkori” ominózus cikk zárult, A hírlapíró és a halál című pesti éjszakai remeklését. Arról a nyomda környéki slemilről, aki úgy akart a karrierje csúcsára jutni, hogy „elhatározta, úriember módjára fog meghalni”.