Száz éve talán éppolyan havat sepert az adventi szél, mint idén, a Miklós-napi olvadás előtt. Csakhogy az akkori szél baljós fütyörészéssel ereszkedett alá a Kárpátok felől. Mintha azt üzente volna Besztercétől Gyergyóig mindannyiunknak, más kottát kapunk hamarosan, s utoljára halljuk sok száz éve megszokott hangjait. Akik sohasem éltek nyelvi és kulturális számkivetettségben szülőföldjükön, aligha érthetik meg, mit jelent mindez. Nem értik, mi mindent adsz fel a gyászos pillanatban, amikor először képzeled, a szülőktől kapott szavakon nincs többé számodra lehetőség. Vagy csak menekülőút van, amely elszakít honodtól, s városi pályaudvarok mellékvágányaira lök, fűtetlen tehervagonokba. Ez elé néztünk az utolsó adventen, midőn nem maradt más, „mint a vasúti kocsi tetején hó, amelyet a Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül” – írta Krúdy Az utolsó garabonciás című novellájában.
Nem az antant eszelős nyomulása és nem is a vérvörös felfordulás volt tán a leggyötrelmesebb 1919–20 fordulóján, hanem az a pokoli türelmetlenség, amely a Szent István-i Magyarország sok kultúrájú együttélését a legsovénabb utódállami nyelvpolitikára cserélte. 1921. április 6-tól kezdve rendeletileg tiltották be a magyar nyelv bármiféle hivatalos használatát ősi magyar vármegyékben Trencséntől Liptóig, Szepesig, Sárosig. Az akkori tömbmagyar területeken kívül nemigen volt irgalom. A jó ég tudja, miért, a magyar politika mégis szereti azt képzelni, rögtön a nép, a nemzet tűnik el ott, hol a kulturális elnyomásé a főszerep, holott a grammatikát is látott ember sejti, épp a nyelv elrablása nyit, nyitott utat a nemzeti lét valóságos szétmállasztásához, a nyelvében egy és összetartó nemzet vármegyénkénti „fel -és megvásárlásához”. Más szóval nem a nemzet hús-vér léte tűnik el, hanem a közösség szellemi létének, nyelvének erejébe vetett hite roggyan meg. Ami persze éppen elég a legnagyobb bajhoz, ok és okozat viszonyát ennek ellenére sem ildomos összekeverni. Valóságos gyógyírt ugyanis csak az kínálhat, aki a kiváltó okot is ismeri. Nem hiába mondják csaknem ötszáz éve honunkban, nyelvében él a nemzet. Idézzük ezt meg Sylvester János 1539-es, egész Európában korai, látnoki szavaival: „El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találtuk meg. […] Ha nem vonakodunk élni vele, akkor hamarosan koldusszegényekből dúsgazdagokká válhatunk.” A sylvesteri leckét tökéletesen megértették a Kárpátok hegyei között, csak „trianonice” megfricskázták: ha koldusszegénnyé kívánsz tenni valakit, zárd el anyanyelve kincsesládáját, s kulcsát hajítsd a rohanó Vág vagy Garam hullámaiba! Így lesznek új alattvalóidból apránként kezes bárányok.
