Vajon mit éreztek ebből Selmec és Beszterce magyar polgárai utolsó adventi imáik mellett? Megvolt-e még a kincsesládikó kulcsa? Ekkor már sárba hullottak az első utcatáblák, mindenki sejtette, hogy a soktornyos, szökőkutas tér nem lesz többé IV. Béla király tér Besztercén, és azt is, hogy Kossuthtól, Deáktól is búcsúzni kell. Aki nem akart szlovákká lenni, ment, menekült. Oszvaldt Gusztáv sütőháza még maradt néhány évig a Szentháromság tér sarkán, de ki tudja, megvoltak-e még 1919 adventjén a rózsaszín és vajsárga magyar hirdetőlapocskák, amelyek szerint ebben a sütőházban napjában kétszer sütik a friss rozs- és búzakenyeret, s kínálják a kétszersültet pozsonyi módra, mandulával vagy mandula nélkül, gyermekek számára.
A pályadvaron, a fiákerállomáson megszólaltak-e még magyarul? Volt-e még, aki félretette a Selmeczbányai Hiradó példányait jobb napokra?
Tudtak-e reménykedni az elvesző Magyarország utolsó adventjén, s tudunk-e még remélni itt, történelmi józanság és poszttrianoni sovinizmus évszázada dúló, egyenlőtlen harcában?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!