Az utolsó advent

Száz éve talán éppolyan havat sepert az adventi szél, mint idén, a Miklós-napi olvadás előtt. Csakhogy az akkori szél baljós fütyörészéssel ereszkedett alá a Kárpátok felől. Mintha azt üzente volna Besztercétől Gyergyóig mindannyiunknak, más kottát kapunk hamarosan, s utoljára halljuk sok száz éve megszokott hangjait. Akik sohasem éltek nyelvi és kulturális számkivetettségben szülőföldjükön, aligha érthetik meg, mit jelent mindez. Nem értik, mi mindent adsz fel a gyászos pillanatban, amikor először képzeled, a szülőktől kapott szavakon nincs többé számodra lehetőség. Vagy csak menekülőút van, amely elszakít honodtól, s városi pályaudvarok mellékvágányaira lök, fűtetlen tehervagonokba. Ez elé néztünk az utolsó adventen, midőn nem maradt más, „mint a vasúti kocsi tetején hó, amelyet a Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül” – írta Krúdy Az utolsó garabonciás című novellájában.

Nem az antant eszelős nyomulása és nem is a vérvörös felfordulás volt tán a leggyötrelmesebb 1919–20 fordulóján, hanem az a pokoli türelmetlenség, amely a Szent István-i Magyarország sok kultúrájú együttélését a legsovénabb utódállami nyelvpolitikára cserélte. 1921. április 6-tól kezdve rendeletileg tiltották be a magyar nyelv bármiféle hivatalos használatát ősi magyar vármegyékben Trencséntől Liptóig, Szepesig, Sárosig. Az akkori tömbmagyar területeken kívül nemigen volt irgalom. A jó ég tudja, miért, a magyar politika mégis szereti azt képzelni, rögtön a nép, a nemzet tűnik el ott, hol a kulturális elnyomásé a főszerep, holott a grammatikát is látott ember sejti, épp a nyelv elrablása nyit, nyitott utat a nemzeti lét valóságos szétmállasztásához, a nyelvében egy és összetartó nemzet vármegyénkénti „fel -és megvásárlásához”. Más szóval nem a nemzet hús-vér léte tűnik el, hanem a közösség szellemi létének, nyelvének erejébe vetett hite roggyan meg. Ami persze éppen elég a legnagyobb bajhoz, ok és okozat viszonyát ennek ellenére sem ildomos összekeverni. Valóságos gyógyírt ugyanis csak az kínálhat, aki a kiváltó okot is ismeri. Nem hiába mondják csaknem ötszáz éve honunkban, nyelvében él a nemzet. Idézzük ezt meg Sylvester János 1539-es, egész Európában korai, látnoki szavaival: „El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találtuk meg. […] Ha nem vonakodunk élni vele, akkor hamarosan koldusszegényekből dúsgazdagokká válhatunk.” A sylvesteri leckét tökéletesen megértették a Kárpátok hegyei között, csak „trianonice” megfricskázták: ha koldusszegénnyé kívánsz tenni valakit, zárd el anyanyelve kincsesládáját, s kulcsát hajítsd a rohanó Vág vagy Garam hullámaiba! Így lesznek új alattvalóidból apránként kezes bárányok.

Vajon mit éreztek ebből Selmec és Beszterce magyar polgárai utolsó adventi imáik mellett? Megvolt-e még a kincsesládikó kulcsa? Ekkor már sárba hullottak az első utcatáblák, mindenki sejtette, hogy a soktornyos, szökőkutas tér nem lesz többé IV. Béla király tér Besztercén, és azt is, hogy Kossuthtól, Deáktól is búcsúzni kell. Aki nem akart szlovákká lenni, ment, menekült. Oszvaldt Gusztáv sütőháza még maradt néhány évig a Szentháromság tér sarkán, de ki tudja, megvoltak-e még 1919 adventjén a rózsaszín és vajsárga magyar hirdetőlapocskák, amelyek szerint ebben a sütőházban napjában kétszer sütik a friss rozs- és búzakenyeret, s kínálják a kétszersültet pozsonyi módra, mandulával vagy mandula nélkül, gyermekek számára.

A pályadvaron, a fiákerállomáson megszólaltak-e még magyarul? Volt-e még, aki félretette a Selmeczbányai Hiradó példányait jobb napokra?

Tudtak-e reménykedni az elvesző Magyarország utolsó adventjén, s tudunk-e még remélni itt, történelmi józanság és poszttrianoni sovinizmus évszázada dúló, egyenlőtlen harcában?