Száraz zuhatag

A világot nem afrikai mérnökök irányítják, nekik nem osztanak lapot a sajtóban, ott szinte kizárólag a nyugati társadalom képviselői mondják el megkérdőjelezhetetlen állásfoglalásaikat.

Látogató a zimbabwei Viktória-vízesésnél december elején Fotó: Mike Hutchings Forrás: Reuters

Napjaink éppen aktuális, viszonylag hamar megcáfolt döbbenete a Viktória-vízeséshez kötődik. Drámai fotókon látható, hogy a méltán híres afrikai zuhatag egyszerűen nem létezik, az ismert, méltóságteljes vízfüggöny helyett száraz sziklák vannak, így – ahogy az lenni szokott manapság – kiderül, hogy mind meghalunk, hiszen ugye nincs már meg a Viktória-vízesés. Ezt a képet hamar továbbítja mindenki, aki fotelmelegből válik áramlástani professzorrá és környezetvédővé, esetleg megemlíti, hogy nincs tél, mert milyen meleg van már, és tegyünk valamit együtt a klímakatasztrófa elkerüléséért, amely amúgy óhatatlanul bekövetkezik. Szegény mérnökök a Zambézi mentén arról beszélnek szaklapokban, hogy az ő szépséges folyójuk ma is létezik, folyik is benne a víz, de november-december környékén náluk nagy a szárazság, így a vízesés valóban kisebb, de mindig ilyen szokott lenni, és mivel nekik az a dolguk, hogy figyeljék a folyót, hiszen ez szükséges a mezőgazdasághoz és az iparhoz, meg inni is szoktak belőle, viszonylag jól értenek hozzá.

Csakhogy a világot nem afrikai mérnökök irányítják, nekik nem osztanak lapot a sajtóban, ott szinte kizárólag a nyugati társadalom, a jellegzetes „első világ” képviselői mondják el megkérdőjelezhetetlen állásfoglalásaikat mondjuk a Viktória-vízesésről. Pedig ők nem mérnökök, s nem tudják, pontosan milyenek is arrafelé az éghajlati viszonyok. Nem ismerik a Zambézi környékét, Zimbabwében se jártak soha, az afrikai Nagy-tavakat összekeverik az amerikaiakkal, ha egyáltalán hallottak bármilyen nagy tóról. Az információknak csak azt a részét veszik figyelembe, amelyek az ő, máshonnan felszedett elméleteiket erősítik, miszerint mind meghalunk, mert megöl a klíma, így pedig jókorát lehet rúgni azokba, akik szerint ez nem így van.

A virtuális beszélgetések egyszerű, silány acsarkodássá korcsosultak, félinformációkat tényként közlő butuskák és dörzsölt, a mesevilág működtetésében érdekelt gazemberek fórumává. A hetvenes években született sci-fi regények egy része a közeljövőt úgy képzelte el, hogy a kiválasztott, szakértő kevesek használhatják majd valami módon azt a világhálózatot, amelyen eszmét cserélnek, pénzt utalnak át, betörnek mindenféle óriási cégek adatbázisaiba, s ott csalafintáskodnak. A karaktereknek mindig olyan nevük volt, hogy Éjjeli vadász meg Halálangyal. Aztán eljött a modern kor, a kiválasztott kevesekből hatalmas tömeg lett, a tekintélyt parancsoló nevekből meg Tibike1999.

Tibike1999 pedig biztos abban, hogy ő tudja, hogyan kell élni, miként kell a Zambézit szabályozni, milyen szakmai hibákat vétett a női kéziválogatott kapitánya a japáni világbajnokságon, hogyan lehetne a magyarországi egészségügyi reformokat hatékonyabbá tenni.

Ezeket pedig nem is rest közkinccsé tenni.

A szóban forgó, hamis képeknek van egy új nevük, ez a fake news, és elvben azt mondhatnák, milyen rendes dolog, hogy nevén nevezzük a dolgokat. De ez azért ennél bonyolultabb, hiszen az egész média kizárólag fake news-zal működik. Nincs valóság, amelyet bemutat, csak olyan valóság, amely akár igazság is lehet. A Viktória-vízesés száraz szikláiról készült fotó nem manipulált, ott valóban nincs víz. Tibike1999 pedig feltehetően őszintén azt akarja, hogy legyen, és szimplán tudatlan, nem rossz­indulatú. Az eredeti fotó és az eredeti jóindulat együtt mégis torz eredményt hoz, agressziót és mocskolódást. Fake news a brazíliai esőerdők kipusztulása, de nem lehet azt mondani, hogy nem ég egyetlen fa sem. Akkoriban olyan fotelszakértő is akadt, aki azt üzente, tenni kell valamit, ő vállalja, hogy kiutazik Brazíliába, és segít, ahol tud. Ez az átlagfelhasználó minden bizonnyal komolyan gondolta, hogy az ő két kezének munkája szükséges ahhoz, hogy az öt és fél millió négyzetkilométeres amazóniai esőerdő megmeneküljön. Pedig a felhasználó nem beszél portugálul vagy különböző, helyben hasznos indián nyelveken, nincs pénze az utazásra, nem dolgozott soha tűzoltásnál, nem járt Dél-Amerikában. Kizárólag azzal tud előrukkolni, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, mint az a sok-sok millió ember, akit valóban érint a tűz.

Nincsenek kétségek. A kétségek hiánya pedig elharapódzik, és kétséget szül. Első pillantásra úgy tűnhetnek, a szenzációhajhász blogok és újságkezdemények mintha valóban a média részei volnának, így akarva-akaratlanul is egy pokrócról árusítunk Magyar Nemzetként velük. Ez pedig igen rossz hír, hiszen szeretett lapom hitelességét teszi kétségessé valamely, önmagát megfellebbezhetetlen tekintélynek képzelő Tibike1999. A fake news előállítója ugyanis nem tudja magáról, hogy amit ír, az szándékos ferdítés. Emlékezetes, Emmanuel Macron is fellépett az amazóniai esőerdők védelmében – Twitteren, amely a világ első számú pletykafóruma. Joggal hihetnénk, hogy a francia elnök nem úgy oszt meg valami szerinte fontos ügyet, mint Tibike1999, de mégis, Macron ráült ugyanarra a butaságvonatra, mint a rengeteg unatkozó fotelforradalmár, így nevével fémjelezte a mozgalmat. Ez onnantól kezdve súlyos politikai ügy, és a rengeteg nevenincs, valamint ismert személyiség együtt aggódik egy talán nem is létező katasztrófa miatt.

Látogató a zimbabwei Viktória-vízesésnél december elején
Fotó: Reuters

A magát komolyan vevő és ezért szívósan dolgozó sajtó pedig igyekszik önmagát távol tartani a hisztériától, ami roppant nehéz, hiszen nekünk konkrétan az a dolgunk, hogy a hisztéria mögé lássunk, s azt el is mondjuk az álhírek özönében, mi történik valójában. Ez viszont már nem a hetvenes évek, az emberek nem fogják feltétlenül elhinni, hogy mi tudjuk jobban.

Ha a Viktória-vízesés kiszárad, az sokkal nagyobb, szenzációsabb hír, mint az, hogy ez így szokott kinézni. Ha összeomlik az ökoszisztéma, az olyan ügy, amelyért érdemes hisztériát kelteni. Arra fel lehet építeni egy egész hatalmas vállalkozást, arra embereket lehet támogatónak összegyűjteni, akkor lesz a súlya a dolognak.

Az álhírek elleni küzdelem így kilátástalan ködszurkálás, mert az összes újságíró kizárólag megkérdőjelezhető hírek alapján dolgozik, s csak józan eszében és tapasztalatában bízhat, hogy nem viszik be az erdőbe az akár jó szándékú, de csaló alakok. A kődobáló palesztin fiúk többsége ugyanazt a mozdulatot képes jobb és bal kézzel is végrehajtani, attól függően, hol ül a fotós, és egyik se viteti magát börtönbe azért, mert dühös, és ezért egy kődarabbal támad meg egy páncélozott gépszörnyet. Ettől még az izraeli megszállás létezik, pusztító hatású és szomorú.

Nigéria különböző törzsei ugyancsak ritkán támadnak egymásra vallási okokból, a muszlimok és a keresztények ugyanúgy pásztorkodásból élnek, kevés a legelő, kevés az itató, így ha már el kell valakit űzni a földjéről, inkább az ismeretleneket s ne a testvéreinket. Ehhez ha hozzávesszük, hogy az egyik törzset ibónak hívják, a másikat pedig fulaninak, vajmi kevés esély van arra, hogy egy átlagosan érdeklődő és művelt európai komolyan veszi a közép-afrikai véres valóságot, vagy elhiszi, amit leírnak neki. Akkor már inkább a maga feje után megy.

Néhány éve egy férfi New Yorkban kábítószert szedett be, amelyet megfejelt egy adag gyógyszerrel. Ennek hatására úgy látta, hogy a szomszédjánál tűz ütött ki. Fellármázta az egész környéket, bedörömbölt a házakba, hogy figyelmeztessen mindenkit a katasztrófára, de megdöbbenésére senki sem reagált megfelelően. Így nem tehetett mást, átmászott a kerítésen, és betörte a hátsó ajtót, hogy élete kockáztatásával kimentse a szomszédja kutyáját a tűzből.

Amikor a rendőrség megérkezett, a férfi akciófilmekbe illő zárójelenetben a ház előtt állt, ölében a kutyával, és nézte azt a tüzet, amelyet csak ő látott. A tűz mindenki számára fake news volt.

Neki viszont valódi.