Emésztési csatazaj a nézőtéren

A hangos beszéden vagy az előttünk ülő székének rugdalásán kívül az étkezési szabályok be nem tartása zavarja a legtöbb moziba járót.

Dédanyáink és nagyanyáink számára még természetes volt, hogy késsel-villával étkezünk, és hogy úrinő nem lép harisnya, kalap és kesztyű nélkül az utcára. Az urak kezet csókoltak a hölgyeknek, és képesek voltak káromkodás nélkül társalogni. Az etikett meghatározta a társadalmi együttélés szabályait, és aki nem ismerte az előírásokat, azt a társaság kiközösítéssel büntette. A XX. század második fele azonban fennen hirdette, hogy minden relatív, így az etikett szabályaira sincs szükség. Azok egy letűnt kor őskövületei, amelyeket nemhogy nem kell, de nem is szabad ismerni, hiszen azok mint amolyan tűzre vetni való regulák befolyásolják az egyén mindent felülíró önrendelkezését.

A gondolkozó közösségek persze igyekeztek figyelmeztetni, hogy nem lesz ez így jó, hiszen a parttalan individualizmus szükségképpen konfliktushoz vezet, amint az individuum egy másikkal találkozik, és mivel az ember társas lény, ez elég gyakran előfordul, de hangjuk nem vert igazán gyökeret az egyéni döntést hangsúlyozók körében. Az ő gyerekeik és unokáik töltik ma meg a mozitermeket, ahol egyre többen követelnének ismét egy társadalmi normát a kulturált filmnézés érdekében.

Merthogy Pistike gyakran gondolja úgy, hogy helyes teli szájjal csámcsogva fogyasztani a nachost, zörögve túrni a méretes popcornos zacskóban, hiszen a legalsó szem bizonyára sokkal ízletesebb, mint az ugyanabból a pattogatógépből származó legfelső, mindezt persze feltétlen hangosan kell megtárgyalnia a mellette ülő Józsikával, majd telefonos chaten megosztania a város másik felén tartózkodó Marcsikával. Mikor véget ér a film, Pistikét isten haragja sem tudná rávenni, hogy vegye magához elfogyasztott rágcsálnivalóinak maradékát, hiszen a Jóisten arra teremtette a vele egykorú, de kevésbé szerencsés tinédzser mozialkalmazottakat, hogy az ő szemetét eltakarítsák. Mikor a nézőközönség esetleg figyelmeztetné viselkedésének hiányosságaira, Józsikával együtt nagy hangon kéri ki a macerálást, hangnemben és stílusban ugyancsak tág keretek között.

Egyre több cikk jelenik meg a sajtóban, hogy a kulturált moziba járásnak mik lennének a feltételei. A hangos beszéden vagy az előttünk ülő székének rugdalásán kívül az étkezési szabályok be nem tartása zavarja a legtöbb moziba járót. (Túl azon, hogy sok helyen fülsértő a hangerő.) Egyesek betiltanák a pattogatott kukoricát, a többség azonban úgy véli, lehet azt minimális csörgéssel is fogyasztani. A különféle öntetekkel vehető mártogatósok azonban a legengedékenyebbeknél is kicsapják a biztosítékot. Nem tudják, hogy a mozik büféjében eladott ételek és italok jelentik a létesítmény bevételének túlnyomó részét.

A jegyárak mindössze a film jogainak megvásárlásával járó költségek 30-40 százalékát fedezik. Ezért az ételeket és italokat akár tízszeres áron árusítják a mozik. És mivel évről évre egyre kevesebben ülnek le az ezüstvászon elé, ezért mindig ki kell találni valami újabb étket, amelyet drágábban lehet adni a megszokottaknál.

A pattogatott kukorica pedig már elcsépeltnek számít, jöhetnek tehát a csípős és fokhagymaszagú mártások.

Nem érdekes, hogy ezt a perecet vagy az unalmas listára került popcornt fogyasztók esetleg kevésbé értékelik. Hamarosan ők is csatlakoznak majd a mártogatók klubjához, hiszen az egyéniségek korában az okosok megtanulták, ha nem tudnak legyőzni egy mozgalmat, csatlakozniuk kell hozzá.