Szomszéd palócok

A palócok Mikszáth Kálmán 1882-es novellafüzérének megjelenése után lettek apránként jók, annak előtte palócnak sem igen ismerték el magukat az elnevezés csúfondáros volta miatt.

A palócok Mikszáth Kálmán 1882-es novellafüzérének megjelenése után lettek apránként jók, annak előtte palócnak sem igen ismerték el magukat az elnevezés csúfondáros volta miatt. Jókai még ebben az értelmezésben adta közre palóc anekdotáit. A művelt köznyelvben palóccá a Szeder Fábiánnal erőre kapott reformkori érdeklődés tette a felföldieket, 1819-től kezdve. Ám hogy pontosan kiket és hol illet e név a Felföldön, Felvidéken, Felső-Magyarországon élők közül, és hogy nyelvileg vagy néprajzilag milyen határok között, ez a vita máig nem jutott nyugvópontra. Igaz, ez így természetes és helyénvaló, hiszen a palócság határai (is) képlékenyek és átjárhatók, e népcsoport nyelve évszázadokon át egybefonódva élt a környező magyar és szlovák nyelvjárásokkal, így erősen hatottak is egymásra. A népi kultúra szimbiózisa kívülálló számára a nyelvinél is szembetűnőbb: Árva, Liptó és Szepes vármegyén túl is Kis-Lengyelországig, a népzenétől a viselettörténetig számtalan a hasonlóság, az egymásba játszás. Csak nyitott fül, nyitott szem kell hozzá, hogy észrevegyük.

Visszatérve a jó palóc kérdéséhez, még a XX. század közepén is sokfelé tartotta magát a megnevezés feletti általános berzenkedés: nem egy gyűjtőt irányítottak egyik faluból a másikba, ha palócok után érdeklődtek. A palócok ugyanis mindig a szomszéd faluban voltak, sohasem ott, ahol az éppen rájuk vadászó néprajzosok és nyelvészek. Jó eséllyel a nyelvjárások iránt megnyilvánuló városias lenézés is belejátszott ebbe a szemérmességbe, hiszen ha a palócot és Palócország területét valami jól körül tudja rajzolni, az éppen az a jó néhány jellegzetes és különleges vonás, amely a palóc beszélőt minden más kárpáti magyar táj beszélőjétől elkülöníti. Szeder Fábián említett tanulmányai is középpontba helyezték a különleges, csaknem érthetetlen magánhangzóejtést, amely a kettőshangzók különleges gazdagságára is vonatkozott. Azóta csudamód elfogytak a palóc diftongusok, már csak imitt-amott lehet egy-egy szórványos példát találni efféle ejtésre.

Sajnálatos persze, hogy a nyelvjárásokkal szembeni nagyvárosi előítéleteket máig nem sikerült egészen felszámolni. Amíg az olcsó bulvár és a legolcsóbb kabaré a „bugris” alakját nyelvjárást mímelő beszéddel jeleníti meg, addig ez az igaztalan közelítés széles társadalmi rétegekhez jut el, s (de)formálja gondolkodásukat. Pedig ahogy igaz, hogy a XXI. században nincs esélyük a túlélésre más nyelveknek, mint a fejlett írásbeliséggel, világos standarddal és nyelvpolitikai támogatással rendelkezőknek, úgy az is igaz, hogy mindez kevés a folyamatosan megújulni képes, életerős nyelv fennmaradásához. Ahhoz ugyanis a teljes nyelvterület verbális egészségére, a helyi nyelvi színekre, más szóval a nyelvjárásokra is szükség van. Azt is mondhatnánk, ez utóbbiak képezik a művelt köznyelv háttérországát. Nyelvjárások nélkül a magyar szókincs nem lenne oly gazdag sem igékben, sem névszókban. Ráadásul hasonlatos lenne a nagyüzemi, folyamatosan monokultúrás táblákhoz, amelyeket akárhogy trágyáznak is, néhány év alatt kizsigerelik a talajt. Valahogy így vagyunk a nyelvi monokultúrával is.

A leghasznosabb persze gyermekkorban kezdeni a helyes szemléletformálást, a szűkebb szülőföld nyelvi és kulturális hagyományainak, az ősök szellemi hagyatékának megszerettetését. Többek között e célokat tűzte maga elé a Magyarságkutató Intézet kiadásában most megjelenő Palóc olvasókönyv is. Hűséges, színes társ lehet a mindennapokban Nógrádban, Hevesben, Borsodban éppúgy, mint Nyitrától Léván, Rimaszombaton, Rozsnyón át a Kassa környéki keleti palóc falvakig. A Palóc olvasókönyv újszerű, megtartó és megtartható nyelvjárási élményeket szeretne kínálni. Kisebb és nagyobb palócoknak, s nemcsak palócokról, hanem ahol csak lehet, igazán palócul is.