Végzet öt szótagban

Az összekeverten egy érdektelen, szürke, semmitmondó, észrevehetetlen szó, nincs olyan egyszerű történet, amelynek elmondása közben ne fordulhatna rá a nyelv.

Összekeverten… Az íróasztalomon könyvek tele aláhúzással, újságkivágatok összevissza firkálva, kihajtott folyóiratok, cetlik emlékeztető sorokkal, jegyzetek konferenciákról. A nagy Téma áttekinthetetlenül sokrétű tematikája „összekeverten”. Mind-mind tünete annak a ténynek, amely ma éppen olyan nyilvánvaló, mint volt száz évvel ezelőtt, hogy nem lehet csak egyetlen ügyről beszélni. Nem lehet csak arról, hogy – például – „királyságból köztársaság”, ha a világháború nem vérzik és bűzlik ott a háttérben, nem lehet csak arról, hogy miként működött a kommunisták vezérelte „állami terror”, ha feledjük azt, hogy a háború vége milyen eszeveszett és kétségbeesett úrgyűlöletbe, minden rend totális tagadásának iszonyatába futott bele, nem lehet csak a május elsejei dekorációk némely bornírtságán vihorászni, ha nem látjuk mögöttük a századelő művészeti megújulásának számtalan kísérletét, nem a kollektivitás egyenlőségkultuszának embertelen fejleményeiről, ha nem veszünk tudomást az individualizmus európai csődtüneteiről és azokról a szocialista ideálokról, amelyeket még a praxis gyalázata sem tudott lenullázni…

És ha nem számolunk azzal, hogy ez a „magyar történet” nemcsak a XX. századi Európa önmegvalósulásának peremvidéki eseménye, hanem olyan politikai ideológia zászlóbontása is, amelyik ekkor hitte el, hogy eljött az ideje a világpolitika színpadára lépni. És ezt ki is próbálta. Ami 1917-ben hatalomra jutott Európa és Ázsia határán, az 1919-ben kísérelt meg hídfőt építeni a Duna partján és Bécsben és Münchenben, majd Párizsban és Barcelonában, Oxfordban, aztán Mexikóban…, mindenütt a glóbuszon. Magába olvasztva mindent, amit eltanulhatott a jakobinusoktól, a párizsi kommüntől meg az orosz és az olasz meg a balkáni anarchistáktól, a közel- és távol-keleti rögeszmésektől. És adja tovább ma is – új szótárakba rendezve a régi igéket.

Az egyik legnagyobb és legnyomasztóbb „olvasói” élményem most az évforduló szövegeit szemlélve – ha nem könnyű is ezzel szembenézni –, hogy milyen virulensek ma is azok, akik 1918–20-ról szólva nem a – finoman fogalmazva – nemzet, a nemzeti morál és történelmi ­ethosz elemi érdekeinek megfelelően minősítik az „összekeverten” eléjük táruló százéves eseményeket. Szemben a nem túl acélosan teljesítő konzervatív oldal szakmunkáival.

Itt van például A vörös város, bizonyos Bob Dent munkája („Politika és művészet az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság idején”), négyszáz oldalnyi, szakszerűséget nem nélkülöző megértés és rokonszenv, itt a Proletárdiktatúra alulnézetben című levéltári kiadvány kétszáz, zömében izgalmas tételben, amelynek bevezetője így indítja Kun Béla és Szamuely Tibor színpadra lépésének akciósorozatát: „Az 1919. tavaszi-nyári indulatokkal teli, kétségbeesett, homályos messianisztikus elképzelésekkel teli tragikus baloldali radikális kísérlet…”, és itt van a médiában sztárolt Csunderlik Péter impozáns kötete A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”, amely irdatlan szöveganyagot mozgat a Horthy-korszak kezdetének pamflet- és visszaemlékezés-irodalmából, de úgy, hogy szemernyi kétségünk sem lehet, miféle pozícióban olvas és ír.

Ám a legelképesztőbben demagóg könyv az 1919 – Tanácsköztársaság – 2019 című kiadvány, amelynek már a borítója beavat a szakszövegeknek látszó uszulásba és uszításba: Szilágyi Jolán (Szamuely Tiborné) vörösben és feketében diadalmaskodó kommüngóleme. Krausz Tamás bevezetője pontosan meghatározza a szerzők „kutatói” álláspontját, amely nem más, mint a mai kormányzat közvetlen ellenőrzése alatt álló „hazugsággépezet” leleplezése: „A Tanácsköztársaság a neohorthysta emlékezéspolitika hálójában.”

Méltányos volna, hogy a „másik oldal” teljesítményéről is szót ejtsek ebben a szemlében, de erről talán majd máskor és érdemei­hez illő alapossággal, most azonban még szót kell ejtenem valamiről, s éppen az „összekeverten” szó súgására is figyelve. Ha kedvetlenítő is olyan szakmunkákat olvasni, amelyek a száz évvel ezelőtti idők gyalázatosságainak alig leplezett „megértő felmentésén, felmentő megértésén” munkálkodnak, és így tartják az emlékeztető ideológia lélegeztetőgépén azt a politikát, amely hol búvópatakként, hol debattáns történelemformáló tényezőként néz vissza erre az évszázadra, van okunk a derűre.

„A tények makacs dolgok”, ahogy a népi emlékezet szerint nagy példaképük, az újabb magyar irodalomban „jévésztalin”-ként megnevezett fenomén fogalmazott. Ezek a szövegek telis-tele vannak ténnyel. Amelyek nem mindig (sőt…) arra érvek, amire idézik őket. Mondhatni tehát, hogy örömteli kontraproduktivitásuk miatt érdemes kézbe venni, ha nem túl gyakran és túl hosszú időre is, ezeket a műveket. Szándék és üzenet: összekeverten… Milyen élvezetes „mai” műalkotás például az az 1919-es tavaszünnepi kép, amelyen Lugosi Béla, a későbbi legendás Drakula egy fejedelmi sasszobrot ölel magához, s nem tudni, most verték-e le valahonnan, vagy most emelik valahová, vagy ahogy egy kétméteres gipsz Lenin-fej látható, merengve és sapka nélkül, a Ferenciek terén, a járókelők között.