Végzet öt szótagban

Az összekeverten egy érdektelen, szürke, semmitmondó, észrevehetetlen szó, nincs olyan egyszerű történet, amelynek elmondása közben ne fordulhatna rá a nyelv.

Talán nem is számontartandó élmény, hanem köznapi tapasztalat az, hogy az emberbe olykor beköltözik egy dallam, egy szó vagy egy kép. Ott van megmagyarázhatatlanul és kiirthatatlanul, többnyire észlelhetetlenül is a mélyben, ám ha megtalálja a maga visszhangfalát vagy hívószavát a mindennapokban, akkor jelentkezik. Így vagyok én azzal, hogy „összekeverten”. Érdektelen, szürke, semmitmondó, észrevehetetlen szó, nincs olyan egyszerű történet, amelynek elmondása közben ne fordulhatna rá a nyelv. Ha belegondolnánk – és ugyan miért tennénk ezt? –, azon éppen fennakadhatnánk, hogy miért nem a szokványosabb „összekeverve” helyett van ott, ahol éppen megtelepedett. Soha ki nem mondtam, de nem lepett meg, amikor kiderült: mindig is kereste a maga idejét és helyét, hogy megnyilvánuljon. Mert idézet. Amelyet megjegyezni eszembe sem jutott. Ady verséből való, az Intés az őrzőkhöz címűből, amely Latinovits Zoltán hangján zeng felkavaróan és sóhajt elhalóan a mi generációnk lelkében:

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Csillag-szórók az éjszakák, / Szent-János-bogarak a kertben, / Emlékek elmult nyarakon, / Flórenc nyarán s összekeverten…”

Unalmas és szinte észlelhetetlen szó, a versben sokkal nyomatékosabbak vannak „nála”, de akármilyen szürke, mégiscsak egy pompás adoniszi sor, valahonnan a szapphói strófa végéről: egy daktilus meg egy spondeus. Öt szótag, amelyben a végzet zakatol.

Egy-két éve van jelen ez a szó a magam tudatos belső nyilvánosságában, azóta, amióta itt a „századik évforduló”, itt van az az újra jelenné vált másfél esztendő, amelytől fogva Magyarországnak, a hazánknak egyetlen történelmi feladata van, mert csupán ez maradt: kitörni a párialétből. „Mindennek” ellenére önálló és független nemzetként és így európai státusként megvalósulni. Minden pillanatban felejtve, tanulva és emlékezve, ahogy ezt Kemény Zsigmond tanította egy hasonlóan reménye veszített időben, mert – hitünk szerint – csak így lehetünk szabadok és magunkban-magunknak számba vehetőek.

Ez a száz évvel ezelőtti másfél esztendő – 1918. október 31. és 1920. június 4. között – az emlékezés kötelező leckéje. Mindkét dátum önmagában is végpont: a kezdő egy új (méltatlan) miniszterelnök megbízatása és a (nagyszerű) korábbi meg-gyilkolása, a másik egy Magyarország nevű ezeréves nagy nemzetnek esetleges földrajzi képződménnyé nyilvánítása ugyanezen címke alatt. Ez a pár hónapos történelmi szakasz az, amit elszántan újra meg újra meg kell idéznünk, hiszen „igazán” soha nem tudunk meg mindent róla. Miért? Mert ami itt történt, az mind-mind „összekeverten” esett meg. Szétválogathatatlan-szétszálazhatatlan gubancok formájában. Amelyet máig lefednek és torzítanak érdekek és érdekekből fakadó indulatok. S amelyet csak egy olyan verses intés sugározhat be, és emelhet a minden ráción túli értelem fénykörébe, mely kötetben 1918 augusztusában látott napvilágot. Amikor csak a költő, az „őrzők” legnagyobbja tudhatta előre, mi következik, és mi indul el a végítélet felé azon az őszön.

Összekeverten… Az íróasztalomon könyvek tele aláhúzással, újságkivágatok összevissza firkálva, kihajtott folyóiratok, cetlik emlékeztető sorokkal, jegyzetek konferenciákról. A nagy Téma áttekinthetetlenül sokrétű tematikája „összekeverten”. Mind-mind tünete annak a ténynek, amely ma éppen olyan nyilvánvaló, mint volt száz évvel ezelőtt, hogy nem lehet csak egyetlen ügyről beszélni. Nem lehet csak arról, hogy – például – „királyságból köztársaság”, ha a világháború nem vérzik és bűzlik ott a háttérben, nem lehet csak arról, hogy miként működött a kommunisták vezérelte „állami terror”, ha feledjük azt, hogy a háború vége milyen eszeveszett és kétségbeesett úrgyűlöletbe, minden rend totális tagadásának iszonyatába futott bele, nem lehet csak a május elsejei dekorációk némely bornírtságán vihorászni, ha nem látjuk mögöttük a századelő művészeti megújulásának számtalan kísérletét, nem a kollektivitás egyenlőségkultuszának embertelen fejleményeiről, ha nem veszünk tudomást az individualizmus európai csődtüneteiről és azokról a szocialista ideálokról, amelyeket még a praxis gyalázata sem tudott lenullázni…

És ha nem számolunk azzal, hogy ez a „magyar történet” nemcsak a XX. századi Európa önmegvalósulásának peremvidéki eseménye, hanem olyan politikai ideológia zászlóbontása is, amelyik ekkor hitte el, hogy eljött az ideje a világpolitika színpadára lépni. És ezt ki is próbálta. Ami 1917-ben hatalomra jutott Európa és Ázsia határán, az 1919-ben kísérelt meg hídfőt építeni a Duna partján és Bécsben és Münchenben, majd Párizsban és Barcelonában, Oxfordban, aztán Mexikóban…, mindenütt a glóbuszon. Magába olvasztva mindent, amit eltanulhatott a jakobinusoktól, a párizsi kommüntől meg az orosz és az olasz meg a balkáni anarchistáktól, a közel- és távol-keleti rögeszmésektől. És adja tovább ma is – új szótárakba rendezve a régi igéket.

Az egyik legnagyobb és legnyomasztóbb „olvasói” élményem most az évforduló szövegeit szemlélve – ha nem könnyű is ezzel szembenézni –, hogy milyen virulensek ma is azok, akik 1918–20-ról szólva nem a – finoman fogalmazva – nemzet, a nemzeti morál és történelmi ­ethosz elemi érdekeinek megfelelően minősítik az „összekeverten” eléjük táruló százéves eseményeket. Szemben a nem túl acélosan teljesítő konzervatív oldal szakmunkáival.

Itt van például A vörös város, bizonyos Bob Dent munkája („Politika és művészet az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság idején”), négyszáz oldalnyi, szakszerűséget nem nélkülöző megértés és rokonszenv, itt a Proletárdiktatúra alulnézetben című levéltári kiadvány kétszáz, zömében izgalmas tételben, amelynek bevezetője így indítja Kun Béla és Szamuely Tibor színpadra lépésének akciósorozatát: „Az 1919. tavaszi-nyári indulatokkal teli, kétségbeesett, homályos messianisztikus elképzelésekkel teli tragikus baloldali radikális kísérlet…”, és itt van a médiában sztárolt Csunderlik Péter impozáns kötete A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”, amely irdatlan szöveganyagot mozgat a Horthy-korszak kezdetének pamflet- és visszaemlékezés-irodalmából, de úgy, hogy szemernyi kétségünk sem lehet, miféle pozícióban olvas és ír.

Ám a legelképesztőbben demagóg könyv az 1919 – Tanácsköztársaság – 2019 című kiadvány, amelynek már a borítója beavat a szakszövegeknek látszó uszulásba és uszításba: Szilágyi Jolán (Szamuely Tiborné) vörösben és feketében diadalmaskodó kommüngóleme. Krausz Tamás bevezetője pontosan meghatározza a szerzők „kutatói” álláspontját, amely nem más, mint a mai kormányzat közvetlen ellenőrzése alatt álló „hazugsággépezet” leleplezése: „A Tanácsköztársaság a neohorthysta emlékezéspolitika hálójában.”

Méltányos volna, hogy a „másik oldal” teljesítményéről is szót ejtsek ebben a szemlében, de erről talán majd máskor és érdemei­hez illő alapossággal, most azonban még szót kell ejtenem valamiről, s éppen az „összekeverten” szó súgására is figyelve. Ha kedvetlenítő is olyan szakmunkákat olvasni, amelyek a száz évvel ezelőtti idők gyalázatosságainak alig leplezett „megértő felmentésén, felmentő megértésén” munkálkodnak, és így tartják az emlékeztető ideológia lélegeztetőgépén azt a politikát, amely hol búvópatakként, hol debattáns történelemformáló tényezőként néz vissza erre az évszázadra, van okunk a derűre.

„A tények makacs dolgok”, ahogy a népi emlékezet szerint nagy példaképük, az újabb magyar irodalomban „jévésztalin”-ként megnevezett fenomén fogalmazott. Ezek a szövegek telis-tele vannak ténnyel. Amelyek nem mindig (sőt…) arra érvek, amire idézik őket. Mondhatni tehát, hogy örömteli kontraproduktivitásuk miatt érdemes kézbe venni, ha nem túl gyakran és túl hosszú időre is, ezeket a műveket. Szándék és üzenet: összekeverten… Milyen élvezetes „mai” műalkotás például az az 1919-es tavaszünnepi kép, amelyen Lugosi Béla, a későbbi legendás Drakula egy fejedelmi sasszobrot ölel magához, s nem tudni, most verték-e le valahonnan, vagy most emelik valahová, vagy ahogy egy kétméteres gipsz Lenin-fej látható, merengve és sapka nélkül, a Ferenciek terén, a járókelők között.