Az uzsoki oroszlán

Százszor meg ezerszer leírták a nevét az orosz, angol, franczia, olasz lapok, ott, a hol a hadtestje küzdött, a vele szemben álló ellenség különös tisztelettel emlegette, Szurmay generális hirét minden orosz katona ismerte. Idehaza pedig… 1915 tavaszának aggódó és remegő napjaiban, a mikor a Kárpátokban tomboló orosz áradat féktelenül nekizúduló, soha fogyni nem akaró rettentő hullámverésével csapódott neki a mi harczvonalunknak, hogy átszakítsa a Magyarország szívébe vezető utak gátjait, legendás alakká nőtt a magyar hadvezér. Uzsok hősének nevét hálás tisztelettel emlegette mindenki ezekben a napokban, a mikor megriadt idegekkel figyeltünk a Kárpátok felé. Uzsok szent fogalommá vált. Ezt a hadállást, az Ung völgyét védelmezte Szurmay tábornok hadseregcsoportja, ide pillantott minden szem. Emlékezzünk, az entente-lapok katonai czikkei Uzsoktól visszhangoztak, a fronttérképek fölött Uzsok felé irányult a nyíl, a melyet az orosz hadak konok elszántsággal akartak Magyarország testébe döfni.

[…] Mikor a kárpáti harcz tombolása lecsillapodott, mikor az oroszok csatát vesztve elcsöndesedtek, a fölszabadult hála és kitörő boldogság ez érzékeny óráiban kipirult arczczal magyarázták egymásnak az emberek: Szurmay védte az uzsoki szorost. Tudta róla mindenki, ha a nevét nem is jegyezték föl a hivatalos jelentések egyetlen-egyszer sem, hogy ő volt ott, az ő hadvezéri tudása, szívóssága és soha nem lankadó energiája védelmezte itt Magyarországot. A népszerűség primitiv megnyilatkozása is hamarosan jelentkezett, föltünedeztek az egyszerű, naiv elgondolással készült képeslapok, rajtuk a hóborított kárpáti szoros, a melyben Szurmay óriássá nőtt alakja áll. Valami megható nai­vitás volt ezekben a képekben és mégis, mintha a modern háború korszakában is a maguk raffináltságnélküliségében valahogy a közérzést tudták volna keresetlenül, ősrégi formákhoz visszatérően visszaadni, a mely Szurmay tábornokot leonidásszerű nimbusszal vette körül. Ezer kilométeres fronton forgott koczkán akkor is a létünk vagy nemlétünk kérdése Oroszország ellenében, a nyugati front csatái is éppen olyan sorsdöntőek voltak a számunkra, lent, délen a szerb ellenséggel is farkasszemet kellett nézni, de csoda-e, ha e néhány kilométerre, a mi Thermopylénk felé meredt a szemünk, oda irányult minden gondolatunk?

(Vasárnapi Ujság, 1917)

*

Mint minden sportnak, a horgászásnak is megvannak a mesterei. Magyarország legnevesebb sporthorgásza vitéz Szurmay Sándor báró, nyugalmazott honvédelmi miniszter. Báró Szurmay Sándor ritka tekintélyes múltra tekinthet vissza a horgászás terén. Hat esztendős volt, mikor közelebbi ismeretségbe került a horgászással. A Berzava mellett nevelkedett és akkoriban már tökéletesen ismerte a különböző halfajtákat és azok halászási módjait. Szurmay Sándor ma nyolcvankét éves, tehát hetvenhat éve horgászik.

– Szegeden kezdtem el az iskoláimat – mondja –, és már ott komolyan horgásztunk. Hárman-négyen kijártunk a Holt-Tisza medréhez és a fogott halakból magunk főztünk halászlevet. Ezek az első emlékeim.

– A háború alatt is mindig magammal vittem a felszerelésemet – folytatja. – Bizony akkor ritkán jutottam horgászáshoz. Egyszer egy galíciai kastély hatalmas tavába dobtam a horgomat. Hatalmas csuka akadt meg rajta és amikor bekapta a horgot, majdnem engem is magával rántott. Nagy volt az örömem és velem örült az egész tisztikar, mert a halból húszan laktunk jól aznap.

– A legnagyobb hal, amely horgomra került, egy húsz kilós, gyönyörű harcsa volt. Andrássy Géza birtokán fogtam ki a tóból és házigazdám még nálamnál is büszkébb volt a zsákmányra, hiszen ekkora hal kevés halastóban akad. Egy másik kedves halász-emlékem miniszter koromból való. Karácsony táján egyik barátommal két napra felmentünk galócát horgászni egy vágvölgyi falucskába. A galóca az egyik legritkább pisztrángfajta, horgászása nagyon nehéz. Mégis annyi galócát fogdostunk össze, hogy mikor haza érkeztem és szétosztogattam barátaim között a zsákmányt, József főhercegtől kezdve minden ismerősöm rántott galócát evett.

(Uj Idők, 1942)

*

„… a Kékes Szállóban igen sok […] vendég élvezi az üdülést. Így többek közt jelenleg a Kékesen tartózkodik Szurmay Sándor báró ny. gyalogsági tábornok, vitéz Borbély-Maczky Emil ­főispán és ­felesége, Dessewffy­ Aurél gróf, vitéz Jékey Ferenc főispán és még sok más előkelőség.” (Megjelent az Új Magyarság 1939. február 24-i számában.)

Kik élvezik a napsütést ma hazánk üdülőhelyein

Pártunk megbízásából 1949 óta a szakszervezetek intézményesen gondoskodnak a dolgozók üdüléséről. Súlyos milliókkal a kormányzat lehetővé teszi, hogy a dolgozók évi fizetett szabadságukat hazánk legszebb helyein: a Mátrában, a Balaton partján, a dunai fürdőhelyeken, Sopronban, s a híres gyógyhelyeken, mint Hévizén, Hajdúszoboszlón, stb. tölthessék. 1954-ben 195 ezer dolgozót üdültetett a szakszervezet, ebben az évben pedig több mint 300 ezer dolgozó részesült üdülésben. Az üdülés költségeinek 80 százalékát az állam fedezi. A munkában élenjáró, kiváló dolgozókat ingyenesen küldik üdülni, s ma ismeretes, hogy Galyatető a sztahanovisták találkozóhelye.

(Vasmegye, 1955)

(1945. február 26-án, Budapest ostroma után, 75 éve hunyt el báró Szurmay Sándor. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)