Az Alföld végtelensége a testet és a lelket is tisztítja

Van, aki autóval jár nyaralni, van, aki lóháton. Aki lóháton, annyira lassan halad, hogy emberrel is össze­találkozhat. A megállapítás Búcsi ­Sándor és Pintér Szabolcs zarándoklatainak mozgóképes dokumentációjában, a Patanyomok című film­sorozatban hangzik el. A kunsági lova­sok szerint a mai ember azzal követi­ el a legnagyobb hibát, hogy elfelejti feltenni magának a kérdést, kicsoda ő, és mi a feladata az életben.

20200320 szabadszallas balazs puszta tanya havran zoltan magyar nemzet Forrás: Havran Zoltán

– Kíváncsiak lettünk, mi maradt meg az akkori világból. Egy idő után késztetést is éreztünk arra, hogy megosszuk élményeinket, tapasztalatainkat – mondja Pintér Szabolcs, és megitatja lovát.

Szabadszállás mellett, a balászpusztai Búcsi-tanyán vagyunk. Tetszik a táj, jók a fények. Közben megbeszéljük, hogy a környéken régen sok volt a jószág. Elvitte őket az államosítás, majd az éhes Nyugatot kiszolgáló piacgazdaság.

Fotó: Havran Zoltán

Hosszú bajusz, rövid szakáll

– Útjainkat megpróbáljuk úgy alakítani, hogy az ország nagyobb tájegységeit járjuk be, törekedve arra, hogy minél kevesebbet ütközzünk urbanizált környezettel – folytatja Szabolcs.

– 2017-ben a Kiskunságból lovagoltunk el egy ötfős csapattal a Somogyi-dombságig. A következő év őszén már ketten zarándokoltunk el Somogyból az Őrségig 14 nap alatt. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, jó lenne, ha másoknak is bemutatnánk a magyar tájat, korrajzszerűen a benne élő emberekkel, a mi szemszögünkből.

Túráikat mindig csak nagy vonalakban tervezik meg, így adnak teret a spontaneitás varázsának. 2019 tavaszán is elindultak, hogy bejárják a tiszántúli síkságokat a Borsodi-Mezőségtől a makói pusztákig, érintve a nagyobb kiterjedésű őspusztákat. Ezt a zarándoklatot a Tiszántúli síkságok című filmjükben örökítették meg. A Kiskunság főbb tájait ugyanez év őszén járták be 11 nap alatt. Ezeken a részeken egy letűnőben lévő, természetközeli kultúra utolsó pillanataival szembesültek. Erről szól a Patanyomok sorozat második része, a Kiskunság.

A napi kétszeri itatás bőven ad munkát: jószágonként napi 30–60 liter vizet kell a kútból kimerni, hogy elég legyen, vagy összegyűjteni az esővizet, mert a víz mindig nagy kincs, aszályos nyarak után különösen. Szénabálából havonta egy körbálát fogyaszt el a ló, télen még többet. Ehhez jön az abrak (zab, kukorica, árpa), a répa, az alma meg a vitaminok. Hulladék jószerével nem keletkezik, felesleg nincs.

A Kiskunság című filmben magyarázza tanyáján Eördögh András, a jászszentlászlói kunfakó ménes alapító tulajdonosa, ökogazda az őt felkereső két legénynek, Sándornak és Szabolcsnak: „Inkább egyetlen kövér ló, mint két sovány. Lefogyasztani könnyű egy lovat, fölhizlalni nehéz. Engem is okosítottak, én is így szoktam csinálni. Hogy a bajuszt hosszúra kell engedni, a szakállt meg lehet rövidebbre hagyni, de nem szabad lenyírni teljesen, mert akkor nem mondom, hogy az milyen. A bajszomat most én is növesztem, voltam a bajuszfesztiválon” – és kitölti a pálinkát az egycentes poharakba. Huncutul hozzáteszi, mert így akkor az ember rettentő sokat öntögethet. András folytatja: „Megjelent az ­iPhone-nemzedék, és mi is közéjük tartozunk. De nem baj, ettől még élhetünk szépen, boldogan és főleg szabadon. Lehetünk a magunk urai, ami a legfontosabb” – majd rövid szünet után így szól: „Elkap az emlék, hogy vasárnap négy óra körül már rosszul éreztem magam. Pedig szeretem a munkát, csakhogy fél nyolcra nekem naponta be kell járnom dolgozni. Itt kelek ötkor.” Közben az első kör is elfogy. András újból megtölti az egycenteseket.

Koccintanak.

„A kun­fakót húsz éve kezdtük megálmodni – részletezi. – Szíjalt hátú, fakó színű, 140 centiméter magasságú, mint ahogyan ezt Hankó Béla leírta. Így nézett ki őseink lova. A mi vágyunk vagy tervünk, hogy felülünk a hátára, és akár több ezer kilométert is megteszünk vele. Miután táplálékra nem igényes, hosszú utakra képes. Négyezer kilométer a legtöbb, amit eddig megtettünk. Van, aki autóval jár nyaralni, mi inkább lóháton. Ha lóháton mész, akkor olyan lassan haladsz, hogy emberekkel is találkozni tudsz, nem csak a recepcióssal és a benzinkutassal beszélgethetsz.”

Még egy figyelemre méltó észrevétel a film egyik szereplőjétől, miközben brassói aprópecsenye sül a serpenyőben: „Hagyma, fokhagyma, só, bors, csombor. És ami a legfontosabb: szódabikarbóna. A szódabikarbónától lesz ilyen állaga, nem lesz morzsalékos, nem szárad ki, hanem szaftossá, ruganyossá válik. Az a legenda, hogy az unió be akarta tiltani a szódabikarbónát mint adalékanyagot, de a románok azt mondták, akkor lázadás lesz, kilépnek az EU-ból.”

A tanyákon élő, földeken dolgozó emberek nyitottan, barátsággal fogadták a két kunsági lovast. Szívesen elegyedtek velük beszélgetésbe. Ilyenkor egy letűnt, régi világ elevenedett meg általuk.

– Természetesen nagyobb feltűnést keltünk, ha egy városiasabb környezetbe keveredünk, ilyenkor ránk csodálkoznak, mintha egy másik világegyetemből érkeztünk volna – jegyzi meg Sándor, és a bicskájával felaprózza a szalonnát. Ebédidő van. Házi kenyér, paprika, hagyma, gomolya kerül az asztalra. Körülüljük. – Azért szélsőségekkel is találkoztunk – fogalmaz, és előállít egy „katonát”. – Egyszer perceken át üvöltözött velünk torkaszakadtából egy vadász, mert keresztüllovagoltunk az erdőn. Egy másik esetben térdre borult a lovaink előtt egy férfi, és hálát adott a Jóistennek, mert ilyet még láthatott. A legtöbbször viszont vendégszeretettel, érdeklődő tekintetekkel találkoztunk, főként az Alföld pusztáin. Volt úgy, hogy fél napba telt kikeveredni egy golfpálya és egy mesterséges halastórendszer szorításából. Egy régebbi túránkon pedig az egyik ló alatt szakadt be az erdei híd. Egy egész órába telt, amíg kiszabadítottuk.

Fotó: Havran Zoltán

Ősi önismeret

Az emberek többsége ma már nem indul el hosszabb zarándoklatra, pedig a házigazdák szerint a természetünkbe van kódolva a vándorlás és a felfedezés vágya. Sokan még a közvetlen környezetük természeti szépségeivel sincsenek tisztában. Ezt valamennyien sajnálattal jóváhagyjuk. Telefonom a félperces némaságba csörren bele.

– Mindennapi életünkben, ésszerű keretek között mi is használjuk a technika vívmányait, ezzel könnyítünk az életünkön – jegyzi meg Sándor, látva zavaromat. Elnézést kérek, és kikapcsolom a készüléket. – Mindkettőnk tanyáján van áram és internet, tévét ellenben nem nézünk, megszűrjük, milyen információkat engedünk be az otthonunkba.

Szabolcs és Sándor szerint mai világunk legfőbb problémája, hogy az emberek zöme elvész a művi impulzusokban, a lekövethetetlen információhalmazban, és elfelejti feltenni magának azt a kérdést, kicsoda ő, mi a valódi feladata az életben. Zarándoklataik által arra szeretnének mindenkit ösztönözni, tapasztalja meg azt az ősi önismereti formát, amelyet ők művelnek, fedezze fel a körülötte lévő világot. Legközelebb Észak-Magyarországra indulnának, de a Hortobágyra is szívesen visszatérnének, hogy jobban bebarangolhassák. Erdély és a világ általuk még be nem lovagolt vad tájai távolabbi terveik közt szerepelnek.

A baráti kézfogások után azzal búcsúzunk el tőlük, hogy az Alföld végtelensége minden bizonnyal a testet és a lelket is tisztítja. Az ember itt érzi legerősebben a Teremtő közelségét, és nincs, ami eltérítené ettől a megismeréstől. Mert az Alföld már csak ilyen. Éli a maga életét. Olykor kiég minden, aztán néhány jobb év, és máris kizöldül a rét.

Fotó: Havran Zoltán