Az alkotmányos káosz „bezzegországa” a csődlavina peremén

Tudathasadásos napokat hozott a romániai magyarság számára május első hete. Példátlan hullámokat vert a magyarellenesség, Románia törvényileg ünneppé nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját – ugyanakkor összegyűlt a nemzeti régiók ügyének egymilliós támogatottsága. Mi történik ma Európa legnagyobb létszámú kisebbségével?

Turulszobrot emelnek talapzatára a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön, 2014-ben Fotó: Kátai Edit Forrás: MTI

Turulszobrot emelnek talapzatára a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön, 2014-ben
Fotó: Kátai Edit / MTI

Az inkriminált autonómiatörvények eredettörténete 2003-ig nyúlik vissza, amikor a magyar ellenzéki csoportosulások kiváltak az RMDSZ-ből, és létrehozták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT). Az RMDSZ 1993-ban összeállított kisebbségitörvény-tervezete nagy általánosságokban, fogalmi felvetések szintjén már tartalmazta az autonómia ügyét, a belső viták nyomán kellett volna meghatározni az önrendelkezési formákat, elkészíteni a statútumokat, az elvi kereteket. A tervezet egyik formája a parlament elé is került, annak rendje és módja szerint elutasították, de a minél pontosabb megfogalmazásra – elsősorban belső használatra – változatlanul szükség volt. A politikai vitafolyamat az RMDSZ 1996-os kormányzati szerepvállalásával zárult, majd 2003-ban indult újra az EMNT létrejöttével. Előzetesen még 2000 őszén munkához látott a Bakk Miklós politológus által vezetett csoport, amely kidolgozott egy három törvényből álló csomagot. A munkacsoport igyekezett figyelembe venni a korábbi viták­ tanulságait is, a témában fel-fellángoló román–magyar disputákét is. Mivel az európai integrációs folyamatokkal kapcsolatban a regionalizmus kérdése is előtérbe került, a csomagtervbe regionalizációs megújítási keretprogramot is beépítettek, abban helyezték el a Székelyföld autonómiáját.

Plusz két melléktörvényt: Románia közigazgatásának átfogó európai regionalista megújítása a sajátos státusú régiók létrehozásának lehetőségével. Valamint Székelyföld régió létesítésének körvonalazása, területtel és határokkal, működéssel, a különleges státusból adódó sajátosságokkal, a nyelvi csoportok szerinti intézményi megosztással a dél-tiroli minta alapján, legvégül pedig választási törvénnyel.

A székelyföldi autonómiastatútum ügye mentén vált ki, illetve alakult meg a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is. Szétválasztották az „illetékességi” területeket: az SZNT a Székelyföld autonómiájával foglalkozik, az EMNT pedig az erdélyi magyarság egészére vonatkozó általános kerettörvényeket fogalmaz meg. Lényegében erre készült el a személyi elvű autonómia kerettörvénye, amely olyan nem területi elvű autonómia intézményrendszerét szabályozta általános értelemben, amelynek alapján bármelyik kisebbség felépíthette a maga személyi elvű autonómiáját.

E kerettörvény magyarságra vonatkozó statútumát Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt mai ügyvezető elnöke dolgozta ki – akkor még az RMDSZ parlamenti képviselőjeként. A törvénytervezetet 2004 júniusában iktatták a parlamentben, a közigazgatási bizottság meg is vizsgálta, nem támogatandónak minősítette, aztán sok más törvénytervezettel egyetemben valamelyik fiókban landolt.

– Én kaptam meg a feladatot, hogy a műhelymunka koordinálása után megszervezzem a tervezet parlament elé terjesztését is – emlékezik Toró T. Tibor. – Az eredeti elképzelés az volt, hogy előzetesen elfogadtatjuk az RMDSZ-frakcióval is, kollégáimmal 2004 januárjától júniusig próbálkoztunk, de nem sikerült meggyőzni a csúcsvezetést. Akkor éppen nagyon mélyen voltak a Năstase-kormánnyal és a szociáldemokratákkal folytatott tárgyalások, márpedig az autonómia kérdése a tárgyalásokat súlyosan terhelő kérdés volt.

A tervezet szeptemberben kezdte el karrierjét külső és belső ellenszélben. Hogy nem jutott el szavazásra a szenátusba, az elsősorban a már tomboló választási kampánynak volt betudható. Az új parlamenti ciklusban az RMDSZ-nek immár a kisebbségi törvény elfogadtatása volt a fontosabb, illetve az, hogy abba kerüljön majd be egy fejezet a kulturális autonómiáról. Toró T. Tibor­ igyekezett bevinni a két autonómiatörvény-tervezet előírásait a kisebbségitörvény-tervezet vitájába, amit az RMDSZ-frakció nem támogatott, így aztán a képviselő egyéni indítványként nyújtotta be módosító javaslatait, amelyek ugyanarra a sorsra jutottak, mint maga a kisebbségi törvény. Az utóbbit ugyan minden parlamenti ciklusban elővették, leporolták, a korábbi indítványokat azonban soha. Csak most, hogy kiállítsák róluk a halotti bizonyítványt.

A lavina pedig zúdul tovább, a következő, „kilövésre” előirányzott tervezet a levéltári törvényé volt. A levéltárak decentralizációját célzó RMDSZ-tervezetet 2003-ban nyújtották be, elsősorban azt szabályozta volna, mi számít közlevéltári anyagnak, hogyan jut ez az anyag a levéltárba, hogyan kutathatók a megyei, városi, egyetemi, múzeumi, egyházi intézmények. Az 1996 óta érvényben lévő törvény rendőri felügyelet alatt tartja a levéltárakat, a képzést a rendőr-akadémián végzik, a hangsúly az anyag őrzésén van, illetve azon, hogy minél kevesebben juthassanak közel a dokumentumokhoz, és tanulmányozhassák őket. A legnagyobb csata az anyakönyvek visszajuttatásának megakadályozásáért folyik – talán érthető okokból.

Közben olyan jogszabály is készült, amely megakadályozza a román nemzetállamiságot megkérdőjelező törvényi előterjesztéseket. A jogszabály a képviselőház állandó irodáját ruházta fel az előzetes szűrés jogával. A törvényalkotói munkát hasonló mértékben korlátozó intézkedések 2020-ban hihetetlenül hangzanak, Bukarestben azonban Trianon centenáriumának évé­ben a falig is elmennek a magyarság jogainak minimalizálásáért. Május 13-a óta törvény írja elő a békediktátum (Romániában békeszerződés) aláírása napjának emléknapként való kezelését, annak minden közpénzjogosult tevékenységével, tudatosító-ismeretterjesztő szándékával.

A különböző központi és helyhatósági szerveknek egyelőre csak javasolják a hasonló célzatú rendezvények támogatását, innen már egyetlen lépés a kötelezővé tétel.

A Klaus Johannis vezényelte egész pályás letámadás azonban más irányba is hatott. A virulens magyarellenesség, no meg Pesty Lászlónak és csapatának profi munkája ugyanis bravúros mozgósításban egyesült, amelynek eredményeként közel egymillió-kilencezer elektronikus aláírás gyűlt össze a Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért elnevezésű, az SZNT által kezdeményezett európai polgári kezdeményezés támogatására. Plusz a százötven-kétszázezerre taksált papíralapú aláírások. A koronavírus-járvány körülményei között adott pillanatban kilátástalanságba süllyedő akció régen látott magyar összefogást eredményezett a magyarországi emberek vezető szerepvállalásával. Most már „csak” a másik kritériumnak kell megfelelni, azaz további négy uniós államból összegyűjteni a lélekszám alapján megszabott aláírási küszöbértéket.

A nemzeti régiók lemaradásának megállítását szolgáló kezdeményezés olyan jogszabály majdani létrehozását célozza, amely révén az EU biztosíthatja a régióknak a strukturális alapokhoz – illetve minden más közösségi alaphoz, forráshoz, programhoz – való hozzáférés esélyegyenlőségét, a megfelelő gazdasági fejlődéshez szükséges garanciákat.

A külhoni magyarság megmaradását szolgáló újabb keretek megteremtése mellett talán a Bukarestben most éppen halálra ítélt kezdeményezéseket is újra lehet fogalmazni.