Torkig a rossz hírekkel

Ezeket az alkotásokat talán jobban értjük olykor, mint cseh barátaink.

A hosszúra nyúlt karantén többek között arra is felettébb alkalmasnak bizonyult, hogy az ember nekiüljön a régóta halogatott újranézéseknek. Már ami a filmeket illeti. Előfordul ugyanis, hogy a megszokott viszonyok között, a megszokott sietségben (sietésben) egy fontos életmű néhány érdekes darabja majdhogynem elsikkad, de legalábbis ritkábban kerül elő a polcról, mint a kötelező művek. Jiří Menzel esetében ez utóbbiak közé tartozik (a teljesség igénye nélkül) mondjuk a Sörgyári capriccio (Rövidítés), a Hóvirágünnep vagy Az én kis falum. Ezek válsághelyzetekben terápiás célzattal is kiválóan alkalmazható gyógyhatású készítmények, ráadásul otthonosan mozgunk és merengünk a közegben, hiszen Menzel úr, akárcsak szellemi ikerpárja, Hrabal úr a magyar kultúra szerves része, olyannyira, hogy néha talán jobban értjük őt, őket, mint cseh barátaink. Amennyiben létezik kelet-közép-európaiság (létezik), hát letéteményesek ők, fáklyák és balzsamok, a túlélőfelszerelés elengedhetetlen részei.

Talán ezért is támadt a sürgető érzés egy tücsökciripeléses, karanténos éjszakán, hogy Menzeleket kellene nézni, de ízibe. Jöjjön hát egy pár (párek), gondoltam legott, ami persze nem feltétlenül alkot párost, de azért mégiscsak. Ha másért nem, hát a forrás miatt, aki esetünkben nem Hrabal, hanem Vladislav Vančura. A két film pedig az 1967-ben készült Szeszélyes nyár és az 1989-es Vége a régi időknek. Vančura Magyarországon kevésbé ismert, mint Jaroslav Hašek vagy Bohumil Hrabal, ám a huszadik század egyik ikonikus cseh írója, maga is filmrendező és forgatókönyvíró, Menzel egyik nagy kedvence. 1942-ben, ötvenévesen halt meg, miután a cseh ellenállási mozgalomban végzett tevékenységéért golyó általi halálra ítélték és kivégezték.

A Szeszélyes nyár (percekkel a prágai tavasz előtt) maga az idill. Amelybe aztán belezavar valami. A három régi cimbora, a fürdőmester, a kanonok és az őrnagy teszik, amit évek óta mindig. Beszélgetnek, sörözgetnek, álmodoznak, üldögélnek, emlékeznek, nagyokat sóhajtva fújják ki a friss levegőt egy kis városka kis tavának partján, szóval nagyon csehes az egész, pont úgy, ahogy azt szeretjük. Rudolf Hrušíns­ký csíkos trikója emblematikus. Aztán megérkezik egy mutatványos és bájos partnernője, Anna, és borul minden. A mesés férfiak (még kurbli nélkül) kivétel nélkül szerelembe esnek, a „fürdőváros” élete felbolydul. Humor, humánum, szerelem.

Bohumil Hrabal törzshelyén, a prágai Arany Tigrisben. Mi, magyarok talán jobban értjük őt,
mint cseh barátaink
Fotó: Reuters

A menzeli univerzum és mikrokozmosz sarokkövei máris jól látszanak. Mélység és szelídség. Már itt érezhető, amit évtizedekkel később, Hát, még mindig nem tudom… című könyvében így fogalmaz meg: „nem tudom, mások hogy vannak vele, de én torkig vagyok a rossz hírekkel. Szeretnék néha valami felemelő példát látni, amely megerősítene hitemben, hogy a világ nem olyan gonosz, amilyennek az újság meg a képernyő mutatja.” Mindez onnan jutott eszébe, hogy azt olvasta, amikor Hitler főépítésze, Albert Speer kijött a börtönből, elcsodálkozott a nyugalmon és a kiegyensúlyozottságon, amelyet a külvilágban tapasztalt, mert amit odabent a sajtóból megtudott, aszerint Németország élete csupa tragédiából, természeti csapásból és közlekedési balesetből tevődött össze. Menzelt pedig a „létező szocia­lizmusban” is az a ház érdekelte, amely állt, és nem az, amelyik összedőlt.

Ez nem naivitás, inkább bölcsesség. Miloš Forman utálta az egészet, és lelépett, hogy aztán egyedülálló módon megcsinálja a legameri­kaibb filmeket, mint amilyen az Elszakadás, a Száll a kakukk fészkére és a Hair. Menzel maradt, és mint egy kelet-európai zen mester, nézelődött. Akár Hrušínský egy többnyire üzemképtelen Skodából egy másik filmjében. Mert minden gyönyörű, csak ezek a darazsak ne lennének…

A Vége a régi időknek legalábbis a címével szintén egyfajta jóslattá vált. A forgatás befejeztével „kitört” a bársonyos forradalom. A történet szerint az első világháború után üresen maradt cseh kastélyba jószágigazgatót neveznek ki, aki belecsöppenve az úri életbe mindenben követni kívánja eltávozott elődje szokásait. Csak éppen ez nem is olyan egyszerű. Ráadásul megjelenik egy titokzatos herceg (alighanem szélhámos is a tetejében), és fenekestül, gyerekestül, serdülő lányostul felforgat mindent, ami csak elé kerül. A megszokott unalomnak, akárcsak a húsz évvel ezelőtti tópartinak, ezúttal is lőttek, kezdetét veszi a mindaddig lehetetlennek gondolt – ahogy az már kisebb-nagyobb fordulópontok vagy éppen világjárványok idején lenni szokott.